MindenegybenBlog

Szerinted hány percbe telik,hogy jövőt adj egy árva gyermeknek?

A választ egy 19 éves ifjú hölgy árulja el, aki kamaszként kezdett meggyőzni másokat, hogy érdemes egy kis áldozatot hozni azokért, akik állami gondoskodásban kénytelenek felkészülni a nagykorúságra.

Egy bevásárlóközpont folyosóján sétáltam. Klasszikus helyzet, kivel ne fordulna elő rendszeresen... Nem nagy bevásárlásra készültem, céltudatosan szerettem volna egy termék kapcsán tájékozódni. Tudtam, hol keressem az információt, az időm is eléggé ki volt mérve, így tempósan haladva gyakorlottan kerülgettem a ráérősebben plázázó polgártársakat.

– Szia, van két perced a gyermekvédelemre – szólított meg kérdésével egy lány. Nem állt elém tolakodóan, így nem kellett kikerülnöm, sőt, kifejezetten barátságos volt, még az integetése is kedvességet sugárzott. Ezért a jófejségért cserébe nem az elfordulva tovasuhanok praktikát választottam, hanem igyekeztem hiteles és hatékony feleletet adni. – Van arra több is, de nem most és nem így – reagáltam. Mire az egész lejátszódott, már távol voltam, így nem tudom, hogyan fogadta az illető ezt a részemről egyszerre igaz, mégis lerázós üzenetet.

Úgy alakult, hogy ugyanazon az útvonalon tértem vissza az autóm felé, így megint megkaptam pontosan ugyanazt a kérdést, ugyanazzal a kedves mosollyal, integetéssel.

Mivel sok hasonló esettel találkoztam már, mégis a többi próbálkozás össze sem hasonlítható tolakodással párosult, ezúttal úgy döntöttem, megállok és meghallgatom, mi fér bele abba a 2 percbe.

Ennyi időm mindenképp van, legfeljebb haladok tovább. Lelövöm a poént: nem ez történt.

Fanni ugyanis, történetünk központi alakja ebben a valóban röpke idősávban ténylegesen meggyőzött róla, hogy fontos célért fáradozik, és egyáltalán nem titkolja, hogy pénzt gyűjt. Az SOS Gyermekfalvak missziója számára keresnek olyan támogatókat, akik szívesen szebbé tennék azon gyerekek életét, akiknek vagy nincs családjuk, vagy a szülők nem tudnak róluk gondoskodni. Bár ott helyben adakoztam volna a célra, de készpénzt nem fogadhatnak el az ilyen megszólítók, adománygyűjtők, én pedig gondoltam egy merészet. Mi lenne, ha a nyilvánosság lehetőségével élve segítenék többekhez eljuttatni a kedves lány üzenetét?

Fanni és az általa képviselt szervezet örömmel fogadta az ötletet, így később egy kávézóban folytattuk a beszélgetést.

Ekkor tudtam meg az ifjú hölgy bevezetőben már említett életkorát, ami nem csupán önmagában megdöbbentő, hanem azért is, mert már 3 éve gyűjti ilyen formában az adományokat a rászorulóknak. Így fordulhat elő, hogy elsőéves egyetemista létére szeniornak számít – folyamatosan tanítja be az újabb segítőket, mentorálja a nála akár idősebb munkatársakat.

Hogy miért adja valaki kamaszként ilyesmire a fejét? Fanni válasza nem annyira romantikus, mint talán néhányan (velem együtt) várnák. – Nekem sem volt túl rózsás gyermekkorom. Hamar a saját lábamra kellett állnom – meséli, s bár számos diákmunka lehetőségét megpróbálta elnyerni, valahogy sorra lecsúszott mindegyikről. Elkeseredett volt, mert nem tudta, miből fogja eltartani magát, amikor egyik ismerőse egy hirdetést olvasott fel neki. Olyan embert kerestek, aki nagyon szeret kommunikálni, emberekkel kapcsolatban lenni és jó ügyekért akar tenni. – De hát ez én vagyok – ismert magára, így került előbb egy másik szervezethez, majd hamarosan az SOS Gyermekfalvak kötelékébe. Aki ma találkozik vele, azt érezheti, hogy ez a lány nagyon a helyén van. Le sem tagadhatná, hogy ezt a sajátos terepmunkát a hivatásának tekinti, tényleg szívvel végzi a teendőket.

[LAPOZAS]

Gondoljunk csak bele: mennyi ember mutatja neki és társainak naponta a hátát, esetleg ereszt meg egy lesajánló pillantást, egy nem túl kedves odaszólást, esetleg valami körmönfontabb elutasítást, amint tettem én is "odafelé" menetben! Bár pontos statisztikát nem vezetnek – vagy ha igen, nem tudok róla –, de erős becsléssel nagyjából félezer megszólított emberből 2-3 személy válik támogatóvá.

Nem kell nagy matekosnak lenni ahhoz, hogy beleérezzünk, mennyire lélekölő lehetne ez a szolgálat, ha nem lenne ott, mélyen egy kis motor, ami folyamatosan táplálja a lelkesedést, a kitartást, az ügy iránti elkötelezettséget.

– Azt szoktam tanítani az újonnan csatlakozó toborzóknak, hogy úgy szólítsanak meg minden embert, mintha egy régen látott barátjukkal találkoznának – fedi fel a talán nem is olyan nagy titkot Fanni, én pedig elismerően bólogatok, merthogy valami hasonlót éreztem a bevásárlóközpontban.

Miután elmélyültünk az adománygyűjtés mikéntjében, a háttérre, a valódi célra is rákérdeztem.

– Mit ad az SOS. Gyermekfalvak szervezete az általuk gondozott közel 400 gyermeknek, amihez az adományozók hozzájárulhatnak?– Hitet. Hitet saját magukban. Ez az, ami elsőként elvész egy állami gondoskodásban élő gyermek életében.

Ha a saját szüleimnek nem kellek, ha engem mások nem szeretnek, akkor én miért szeressem saját magamat?

Akik ezekben a gyermekfalvakban felnőnek, azt kapják legfontosabb segítségként, hogy elhihetik: képesek előbbre lépni, tudnak változtatni a sorsukon.

És ez nem csupán elméleti szándék. Fanni szerint aligha létezik annál nagyobb öröm, mint amikor összefut az utcán egy-egy náluk felnövekedett gyerekkel, aki lelkesen meséli, milyen jól alakul az élete, vannak tervei, álmai, céljai, és milyen szerencsésnek érzi magát, hogy voltak, akik szeressék.

Karácsony ünnepére is kitérünk, ami érthetően egyáltalán nem olyan vidám téma, mint sokak életében. Azok a nevelt gyerekek, akiknek vannak ugyan szüleik, de valamiért nem tudnak gondoskodni róluk, az ünnepi napokra esetleg hazamehetnek, ha megfelelőek a család körülményei, vagy a szülők meglátogathatják őket. A többieknek, akiknek meghaltak a szülei, vagy akiket egyáltalán nem látogatnak, a gyermekfalu az egyetlen otthon.

– A nevelőfalvakban élő gyerekek ugyanakkor nem csupán karácsonykor vannak ott, hanem egész évben, egész gyermekkorukban. Örülünk, ha az ünnepi időszakban szívesebben adakoznak akár ilyen célra is az emberek, de mi leginkább olyan támogatókat keresünk, akik hosszabb távon segítenek nekünk – mutat rá Fanni, aki még egy fontos fogalmat megemlít.

[LAPOZAS]

– Úgy tapasztalom, hogy míg évekkel ezelőtt nem nagyon mertek egy jó ügy mellett elköteleződni az emberek,

ma már egyre többen hallgatnak meg bennünket, nagyobb arányban is kerülnek ki közülük a támogatók. De még mindig szívesebben ad valaki adományt olyasmire, aminek közvetlenül látja a hatását.

A mi esetünkben minden támogatás hosszabb távon hasznosul, ezért bizalomra van szükség. Bízniuk kell az általunk megszólítottaknak, hogy tényleg jó helyre kerül a segítségük. Sok éven át tanulta minden munkatársunk a szakmáját, tényleg jó szívvel, hozzáértően teszi mindenki a dolgát. Látva ezeknek a gyerekeknek a sorsát meggyőződésem, hogy többet segít egy trauma feldolgozása egy képzett szakemberrel, egy hatékony pályaválasztási tanácsadás, vagy egy nevelőszülő folyamatos jelenléte, mint bármilyen ruhaadomány vagy egyéb tárgyi segítség.

Hit, bizalom, mindez mosollyal, kedvességgel párosítva. Egyáltalán nem bánom, hogy kettő percnél jóval többet szántam erre a beszélgetésre. Én mindenképp gazdagabb lettem Fanni személyes története által. Jó tudni, hogy élnek ilyen angyalféle teremtmények közöttünk, akik miatt egy kicsit jobb hely ez a világ.

Ha az olvasóban esetleg felmerült volna, a tisztesség kedvéért jelzem: ez a cikk nem fizetett tartalom. Egy véletlen találkozásból fakadt párbeszéd lenyomata, amely akár arra is képes lehet, hogy még többen jövőt adjanak azoknak a gyerekeknek, akik szeretetre, mások támogatására várnak. Amennyiben így lesz, minden ráfordított perc bőségesen megérte.

2019-12-13 21:32:46 - Mindenegyben Blog