Amikor az édesapámon egyik napról a másikra úrrá lett a demencia, és lassanként fogyni kezdett belőle az élet, tudtam: már csak vegetál, bármikor itt hagyhatja létezésnek ezt a dimenzióját. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, az utolsó két hónapban már csak a szeretet létezett. Rengeteg megértés született bennem ebben az időszakban.
Sokszor érezhetjük, hogy a családi kapcsolataink szép nagy feladatot jelentenek számunkra: apám halála előtt én is úgy éltem meg, hogy az utóbbi 20 évben rettenetesen eltávolodtunk egymástól. Mivel azonban családtagjainkat még a leszületésünk előtt egy magasabb szinten választottuk, tudtam: mindig okkal lettek ők a szüleink, testvéreink, gyermekeink, hogy tanuljunk, fejlődjünk általuk. Hiszen egy utált munkahelyről el lehet jönni, egy már régóta boldogtalan kapcsolatból is ki lehet lépni, önmagunk rendberakása és a kapcsolat tanításainak megértése után új társat találni – de a családtagjaink mindig is a családtagjaink maradnak.
A legtöbb ember számára komoly kihívás, amikor valamelyik szerettünk távozni készül, bármilyen is volt a kapcsolatunk egy bizonyos ponton túl. Noha az élet vége természetes, szeretnénk, ha a számunkra fontos ember még velünk lenne sokáig egészségesen, boldogan, tele tervekkel, energiával, ha rendezhetnénk a nézeteltéréseket, elcsúszásokat. Dughatjuk a fejünket a homokba, hazudhatjuk neki – legfőképpen magunknak –, hogy „úgyis meg fog gyógyulni”, de igazából legtöbbször maguk is érezzük, mikor közeledik egy élet vége.
Kezdetben én is rengeteget tűnődtem: hogyan tegyem jóvá, ami már elmúlt? Tudtam: azt a húsz évet, amelynek során eltávolodtunk egymástól, már nem tudom visszahozni.Azonban az sem segít, ha magamat okolom múltbeli dolgok miatt, hiszen – ezt hamar megértettem – már nem tudok rajtuk változtatni. A bűntudattal nem segítünk sem a távozónak, sem magunknak! Megértettem, hogy a legjobb, ha elengedem a lelkiismeretfurdalást, elvégre csak azt tettem (adott esetben nem tettem), amit az adott pillanatban jónak gondoltam, ennek így kellett lennie! Ha harag van bennünk önmagunk vagy épp a távozni készülővel szemben, akkor ezzel a haragenergiával magunkat „mérgezzük”, vagyis érdemes ezt is letenni.
Apám az utolsó időkben nem volt magánál. Megértettem: ha ő már nem tudatos erre a világra, ha már félig itt van, félig a másik világban, akkor a tanítások nem neki szólnak, hanem nekünk, az itt maradóknak. Hát tanuljuk meg, amit még meg kell! Milyen könnyű a másik ember életét kritizálni, milyen könnyű őt megítélni. Pedig honnan tudhatjuk, mi volt egy-egy cselekedetének a motivációja? Kérlek, ne ítéld meg (el) őt, a távozni készülőt, inkább állj mellé és értsd meg! Miért tette, amit tett? Vagy miért így élte az életét? Ezen kérdéseket érdemes a gyermeki kíváncsisággal feltenni magunknak, mikor elcsendesedünk, kizárjuk az elméből a sok zakatoló gondolatot és valóban meghalljuk bensőnk válaszát –mint amikor egy kisgyerek hozza a szőrös hernyót és megkérdezi: ez micsoda? Megítéli? NEM. Csak tudni szeretne valamit. Légy így nyitott bensőd válaszára, és sok megértést kaphatsz.
[LAPOZAS]Én megtettem. Az utolsó időszakban, amikor a kötelezettségek és az intellektus nem volt már jelen életünkben, olyan közel kerültünk egymáshoz, mint korábban soha. Néha olyan volt, mintha lenne egy „óriásbébim”, akiről gondoskodom, figyelek rá, ha butaságot mond vagy csinál, nem haragszom, elnézem neki, és egyszerűen csak szeretem. Már mindegy volt,hogy ő ki tudja-e mutatni a szeretetét, a lényeg, hogy én ezt áramoltathattam felé. Megéltem ezen időszak alatt a szomorúságot, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a félelmet, hogy mi lesz vele, ha tovább romlik az állapota, ha a leépülés folytatódik, ha el kell engednem. Nem volt könnyű.
Közben végig úgy éreztem, hogy az Atya úgy gondolja, én ilyen erős vagyok, hogy ekkora feladatot mért rám, és persze a testvéremre is - akit egyébként nagyon közel érzek magamhoz, mert szuper jó csapat lettünk, beosztjuk a feladatokat azóta is. Ezt élem meg a családom többi tagjával is, összehozott minket ez a történet. Szorosabbá vált a kapcsolatunk. Mennyi tanítás két hónap alatt, amíg elengedhettem őt...
Megértettem, mennyire fontos, hogy addig szeresd, babusgasd, rakd rendbe, „egyenesítsd ki” a kapcsolatodat szeretteiddel, amíg itt vannak! Nem számít, mi volt, mit tett veled vagy ellened! Értsd meg őt,és az elengedés is könnyebbé válik. Hiszen te maradsz, és egy teljesen más minőségben tudod tovább élni az életed...
forrás:ujegyensuly.hu