A nyugdíjas barátnőmmel beültünk egy siófoki lakókocsis kifőzdébe sült keszeget enni. Gondoltuk, eszünk egy jót, élvezzük a Balatont, ahogy már évtizedek óta tesszük. Aztán 10 perc múlva olyan mondat ütötte meg a fülünket, amitől szó szerint elment az étvágyunk.
Csak annyit szeretnék, hogy minél többen tudjanak erről az esetről. Mert ha ez ma már belefér a Balatonnál, akkor tényleg nagy baj van. Hol van már az a híres magyar vendégszeretet? Vagy az csak addig tart, amíg valaki elég vastag pénztárcával érkezik?
A barátnőmmel közel 30 éve járunk a Balatonra. Szeretjük, mert közel van, busszal is könnyen eljutunk ide, és nekünk, nyugdíjasoknak ez nem csak egy kirándulás. Ez az a pár nap, amire egész évben készülünk, amiről utána hónapokig beszélünk, és amit mindig nagy örömmel várunk.
Nyugdíjasként természetesen megnézzük, hová ülünk be enni. Nem luxuséttermet keresünk, nem aranytálcán kérjük a vacsorát, csak egy egyszerű, friss, tisztességes adag ételt. Ezért is választottunk egy kisebb, lakókocsis kifőzdét Siófokon, mert az ember azt hinné, az ilyen helyeken még van valami emberség, közvetlenség, régi balatoni hangulat.
Hát, úgy látszik, rossz évjáratú emlékeink vannak.
Kértem nagyjából 30-40 deka paprikás lisztben sült keszeget és egy szelet kenyeret. Tudom, a keszeg szálkás hal, de jól átsütve, ropogósan, frissen nekem igazi balatoni étel. A pultban álló fiatal hölgy kedvesen felírta a rendelést, és mondta, hogy várjunk 10-15 percet, majd szól, ha elkészült.
Leültünk, beszélgettünk, örültünk, hogy végre eszünk egy jó sült halat.
Aztán körülbelül 10 perc múlva a lakókocsi mögül hangos vita hallatszott. Először nem is figyeltünk oda, mert nem a mi dolgunk, gondoltuk, valami konyhai kapkodás lehet. Aztán egyszer csak egy magas, barna képű férfi, aki ránézésre a tulajdonosnak tűnt, olyan mondatot kiabált, amit azóta sem tudunk kiverni a fejünkből:
„Nehogy már a nyuggereknek adjuk el a keszeget, amikor így is alig van belőle és a külföldiek ötször annyit fizetnek érte!”
Na, itt azért megállt bennünk az ütő.
Szép, ugye? Ilyen az új balatoni vendéglátás? Aki magyar, idős és nem euróval lobogtat, az már csak másodrendű vendég? Mi már csak „nyuggerek” vagyunk, akiknek nem érdemes halat sütni, mert jön majd valaki, aki többet fizet?
Külön gratulálok ehhez a hozzáálláshoz. Igazi vendégcsalogató mondat. Lehetne akár a bejárat fölé is kiírni: „Magyar nyugdíjas csak akkor egyen, ha a külföldiek már jóllaktak.”
Nem telt el két perc, és a pultban dolgozó hölgy kijött hozzánk. Látszott rajta, hogy kellemetlen neki az egész. Elnézést kért, majd közölte, hogy a keszeg sajnos elfogyott. Persze. Pont akkor. Pont nekünk. Pont azután a mondat után.
De hogy ne maradjunk éhen, felajánlotta, hogy tudnak nekünk sütni debreceni kolbászt finom dijoni mustárral.
Hát köszönjük szépen, ez aztán a nagyvonalúság. Keszeg helyett kolbász, megalázás mellé mustár. Micsoda balatoni élménycsomag.
Nem vagyok az a típus, aki minden apróság miatt háborog, főleg nem az interneten. De ez nem apróság volt. Ez megalázó volt. Fájó volt. És leginkább rettenetesen elszomorító.
Mi is emberek vagyunk. Mi is vendégek vagyunk. A mi pénzünk is pénz, még ha nem is euróban csörög a zsebünkben. És ha valakinek a nyugdíjas ember már csak „nyugger”, akinek nem jár ugyanaz a tisztelet, akkor ott nem az étlappal van baj, hanem a fejben.
Közel 30 év után először éreztük azt a Balatonon, hogy talán már nem is minket várnak ide. Nem a régi törzsvendéget, nem a magyar családokat, nem azokat, akik évtizedek óta visszajárnak, hanem csak azt, akiből aznap többet lehet kivenni.
Hol van már az a híres magyar vendégszeretet?
Ti mit tettetek volna a helyünkben? Csendben felálltok és elmentek, vagy szóvá teszitek?