Mert ha valaha is volt pillanat, amikor Budapest egét úgy borították fénybe, mintha maga az univerzum gyújtotta volna be a reflektorokat, akkor az bizony tegnap este volt. És most jön a csavar: igen, biztosan lesznek, akik elégedetlenkednek, morgolódnak, sóhajtoznak, és a sörük felett arról beszélnek, hogy „bezzeg másra is lehetett volna költeni ezt a pénzt”. De hát könyörgöm, mikor lett volna utoljára olyan este, amikor ennyi ember egyszerre nézett fel az égre és nem a telefonjára?
Igen, barátaim, valóban sokba került. De hadd kérdezzem meg: hányszor dobunk ki pénzt értelmetlen dolgokra? Ott a kondibérlet, amit januárban nagy lelkesedéssel megveszünk, aztán már februárban csak porosodik a fiókban. Vagy ott a streaming előfizetés, amin minden hónapban levonják a pénzt, miközben a sorozat, amit néznénk, még el sem indult. Na most képzeljük el ugyanezt a pénzt, csak épp nem egy félbehagyott edzést, hanem egy olyan fényáradatot kapunk érte, amit több százezer ember egyszerre lát.
És most őszintén: nem szebb dolog elfüstölni pár milliárdot úgy, hogy közben milliók ámuldoznak, mintha csak az állami bürokrácia feneketlen gyomrában tűnne el nyomtalanul?
Tűzijáték, nem halkzene a wellness hotelben. Ezt nem lehet diszkréten csinálni. A dübörgés, a robbanás, a visszhang a házak között – ez az élmény része. Ha csöndes, neszezős tűzijátékot akarnánk, akkor gyertyákat gyújtanánk a Duna-parton, és szelfiznénk a füst mellett.
És igen, tudom, a kutyák megijedtek. De nézzük a másik oldalát: nekik ez az este olyan, mint nekünk egy horrorfilm – ijesztő, de emlékezetes. Egy évben egyszer a blökik is megtapasztalják, milyen az, amikor tényleg van mitől ugatni. És ha nagyon őszinték akarunk lenni: a gyerekek is sírnak néha a Mikulás szakállától, mégsem töröljük el az ünnepet, igaz?
Néhányan panaszkodtak, hogy „alig láttam a végét, mert tele lett a város füsttel”. Na és? Hát nem ez a lényege? A tűzijáték olyan, mint egy jó grillparti: ha nincs füst, akkor valamit nagyon elrontottak. A füst maga a bizonyíték, hogy itt tényleg nagy durranás történt.
Sőt, valljuk be: a gomolygó füstben néha olyan volt Budapest, mintha egy fantasy film díszlete lenne. A Duna felett terjengő köd és fényjáték olyan hangulatot adott, mintha valami titokzatos városban sétálnánk, ahol bármikor előugorhatna egy sárkány vagy egy tündér. Na, ezt nevezem én extrának!
Úgyhogy ahelyett, hogy füst miatt panaszkodtok, inkább élvezzétek: nem mindennap kapunk ilyen „Hollywood-effektet” élőben, ingyen, a város közepén.
Az év 364 napján mindenki rohan, panaszkodik, nyomkodja a telefont, és legfeljebb a villamoson találkozik idegenekkel. De ezen az egy estén egyszerre több százezer ember állt meg, nézett az égre, és ugyanarra a fénycsodára mondta: „Hűha, ezt nézd!” És persze közben minden második ember élőzött a Facebookon vagy pakolta ki a sztorikat, de hát ilyen a modern világ.
Mégis, valahogy mindenki együtt volt: családok, párok, barátok, turisták – és legalább egy órára úgy tűnt, mintha tényleg lenne valami közös, ami mindannyiunkat összeköt.
Komolyan, ez már nemzeti sport lett nálunk: ha van tűzijáték, azért morgunk, ha nincs, akkor meg azért. Ha túl rövid, akkor „minek volt egyáltalán”, ha túl hosszú, akkor „ez már unalmas”. Ha túl olcsó, akkor „biztos gagyi volt”, ha drága, akkor „minek erre költeni”. Hát most akkor mi legyen? Egy bizonyos ponton el kell fogadni: tűzijáték = fényes, hangos, drága. Pont. Ez a definíció.
És ami tegnap este történt, az minden pontot kipipált: fényes volt, hangos volt, és nagyon nem olcsó. De éppen ezért volt emlékezetes.
Ne felejtsük el, hogy nem csak mi, magyarok néztük a show-t. Több ezer turista jött Budapestre kifejezetten erre az eseményre. És tudjátok mit? Ők nem az árát nézték, nem azt, hogy mennyi a zajszint, és nem is azt, hogy esett az eső. Ők csak álltak a Duna partján, tátott szájjal, és azt mondták: „Wow.”
És ez az, amit mi is hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy van, aki tényleg csodának látja azt, ami nekünk csak „drága villogás az égen”.
Képzeljük el a helyzetet a gyerekek szemével: ott állnak a szüleik mellett, kezükben egy vattacukor vagy egy kürtőskalács, és hirtelen az égbolt szivárványszínű tűzvirágokban robban ki. Nekik ez az este valószínűleg olyan emlék lesz, amit felnőttként is mesélni fognak: „Amikor kicsi voltam, minden augusztus 20-án tűzijátékot néztünk, és az volt a nyár csúcspontja.”
Ezért is kár lenne az állandó fanyalgás. Mert amit mi csak számlaként látunk, az nekik életre szóló varázslat.
Ne felejtsük el azt sem, hogy maga a város a díszlet. A Lánchíd, a Parlament, a Budai Vár, a Duna hídjai – mind ott voltak a háttérben, és együtt adtak olyan látványt, amit képeslapra is nyomtatnának. A világon kevés hely van, ahol ennyire ikonikus környezetben lehet tűzijátékot rendezni. Ez nemcsak egy show volt, hanem egy szimbolikus üzenet: „Itt vagyunk, ez a mi városunk, és büszkék vagyunk rá.”
Nos, annak ott van az opció: el lehet menni a hegyekbe, lehet zárt szobában Netflixet nézni, vagy akár zajszűrős fülhallgatót venni. De könyörgöm, ne vegyük már el mindenki más örömét, csak mert valakinek nem tetszik.
Ez a tűzijáték nemcsak pénzköltés volt. Nemcsak zaj. Nemcsak fény. Ez egy közösségi élmény, egy kulturális szimbólum, és egy olyan este, amikor kicsit mindannyian félretettük a hétköznapi nyűgjeinket, és csak annyit mondtunk: „Ez gyönyörű.”
📸 Fotó: Máthé Zoltán / MTI
👉 Úgyhogy kedves kritikusok, legközelebb mielőtt fikáztok, gondoljatok bele: hány olyan pillanat van egy évben, amikor az egész város egyszerre néz ugyanarra az égre? Hány olyan este van, amikor tényleg mindenki ugyanazt látja, ugyanazon ámuldozik?
És ha zavar az eső, vegyetek esernyőt. Ha zavar a hang, dugjátok be a fületeket. Ha zavar a költség, gondoljatok bele, mennyi értelmetlenebb dologra szórtunk már el pénzt.
De ha már ott vagytok, ha már nézitek, akkor engedjétek meg magatoknak azt a luxust, hogy egyszerűen csak élvezitek.
Mert a tegnap esti tűzijáték pont erről szólt: élni, ámulni, nevetni, és együtt lenni. És valljuk be: néha pont erre van a legnagyobb szükségünk. 🎆❤️