Ez az idős nagypapa évekig élt hatalmas orral — de a műtét után senki sem ismerte fel…
Amióta csak az unokái vissza tudtak emlékezni, a nagypapa mindig is különleges, szinte védjegyszerű orrával tűnt ki: nagy, kerek, duzzadt, már-már gömb alakú volt, amely lassan, évről évre változott vele együtt, és bár igyekezett tréfával elütni a kíváncsi pillantásokat, legbelül sokszor fájt neki az, amit kívülről mosollyal próbált palástolni, mégis tartotta magát, mert nem akarta, hogy bárki is azt higgye, hiúságból hordozza a terhét.
Ahogy telt az idő, egyre inkább kerülte a fényképezőgépek lencséjét, a tükröket és néha még a családi ünnepeket is, mert úgy érezte, mindenki szeme először és kizárólag az orrára téved, és bár a szerettei sosem bántották, ő mégis vágyott valamire, amit már régóta nem érzett: normálisnak lenni, belenézni a tükörbe úgy, hogy ne egyetlen arcvonás határozza meg az egész önképét.
Hosszú évek bizonytalansága, aggódása és utánajárása után végül meghozta azt a döntést, amely alapjaiban változtatta meg az életét: jelentkezett egy rekonstrukciós plasztikai műtétre, bízva abban, hogy talán van esély új fejezetet nyitni, még akkor is, ha tudta, az eljárás kockázatos és összetett lesz.
A beavatkozás valóban nem volt egyszerű: a sebész aprólékos munkával, óriási odafigyeléssel formálta újra a régi, masszív orrot, amelyet évtizedekig cipelt, és bár a gyógyulás hónapokat vett igénybe, a pillanat, amikor a kötéseket végre levették, minden várakozást felülmúlt. A család elnémult, az unokák tátott szájjal bámulták, mintha egy teljesen új ember állt volna előttük — az a férfi, akit mindig is szerettek, de most valahogy mégis visszakapták a mosolyát, a tartását, azt a derűs fényt, amely valaha ott ragyogott benne.
A gömbölyű, túlméretezett orr eltűnt, helyét egy természetes, harmonikus vonalú orr vette át, amely mintha mindig is oda tartozott volna, és a nagypapa hosszú idő után először nem csak elfogadta a tükörképét, hanem őszinte örömmel nézett vissza önmagára. Olyan volt, mintha tíz évvel fiatalabb lett volna — de ami még fontosabb, visszakapta azt az önbizalmat, amely évtizedekkel korábban lassan elkopott benne.
Az átalakulás mindenkit megdöbbentett, aki látta: nem csupán egy külső változás történt, hanem egy belső felszabadulás is, egy újrakezdés lehetősége, amelyet ő már nem is remélt. A nagypapa ma büszkén sétál, többet beszél, többet nevet, és amikor az orvos szóba kerül, csak annyit mond: „Nem egy új arcot kaptam, hanem visszakaptam önmagam.”