A siker, a humor és a magabiztosság mögött egy olyan gyerekkor húzódik, amelyet nem mesébe illő emlékek, hanem szorongás, kiszámíthatatlanság és félelem formált. Liptai Claudia most kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról, milyen volt felnőni egy alkoholfüggőséggel küzdő, agresszív édesapa mellett.
A műsorvezető elmondása szerint már egészen kislányként megtanulta figyelni a legapróbb jeleket is: a lépteket a folyosón, a hanghordozást, az ajtónyitás erejét. A kulcs csörgése a zárban nem egyszerű hétköznapi hang volt számára, hanem egyfajta riasztás – vajon milyen állapotban lép be az ajtón az apja?
„Már féltem, hogy ki jön haza, engem is vert az apám”
A bizonytalanság állandó kísérője lett. Nem lehetett tudni, mikor tör ki egy újabb jelenet, mikor hangzanak el megalázó mondatok, vagy mikor válik fizikaivá a konfliktus. Claudia arról is beszélt, hogy az otthoni légkör miatt szégyenérzet kísérte végig gyerekkorát, és sokáig nem merte beengedni a külvilágot a saját valóságába.
"Áthívtam egyszer a barátnőmet, ám hazajött az apám, aki elhordta mindennek. Ez az a szégyenérzet, amit egy gyerek nem akar"
A bántalmazás nemcsak a testén, hanem a lelkén is nyomot hagyott. Ma már tudja, hogy a folyamatos visszaigazolás iránti igénye – az a vágy, hogy szeressék és elfogadják – ezekből az évekből fakad.
– Szeretetfüggésben vagyok, hogy mindig megkapjam azt a visszajelzést, hogy jó vagyok és szeretnek. Az elvonása pedig félelem és kilátástalanság. Ez biztos, hogy a gyerekkori félelmekből jön – fogalmazott.
A családi konfliktusok hátterében édesapja alaptalan féltékenysége állt. A veszekedések rendszeresek voltak, a feszültség szinte tapinthatóvá vált a falak között. Claudia olykor megpróbált közbelépni, de ez sokszor csak tovább súlyosbította a helyzetet.
– A viták oka mindig apám féltékenysége volt, aminek nem volt alapja, csak vádaskodás volt. Később megértettem, hogy apám szerintem tudta, hogy anyám nem szerelmes belé, és a féltékenykedéssel próbált fogást találni rajta. Olyan is volt, hogy próbáltam közéjük állni, de sok jó nem volt benne, mert engem is vert az apám – mesélte.
A helyzet akkor vált igazán drámaivá, amikor édesanyja kilépett a kapcsolatból – és őt is ott hagyta az apjával.
– Tizenhat éves voltam, amikor anyám lelépett, és összejött azzal a szerelmével, akivel nem tudott apám előtt, és engem is otthagyott. Volt egy durva három hónap, amikor ráhagyott az apámra. Nem kívánom senkinek, ami akkor történt. Rémisztő dolgok voltak.
A történet meglepő fordulata, hogy amikor végül mindketten elhagyták az otthont, az apa letette az alkoholt.
– Amikor már mindketten eljöttünk anyámmal, apám letette az alkoholt, és soha többet nem ivott.
A józanság azonban nem jelentett feloldozást.
– Talán egyszer volt egy beszélgetésünk erről apámmal. Szerettem volna megtudni, miért nem kér bocsánatot, hogy ilyen gyerekkorom volt. Nem tudott mit mondani, hallgatott. Én soha nem tudtam neki megbocsátani, mert ahhoz kellett volna, hogy számot adjon. De talán valamennyire megértettem. Azóta közönyösen gondolok rá, szinte fájdalmasan nincs érzésem iránta – ismerte be.
Liptai Claudia vallomása nemcsak egy ismert ember múltjáról szól, hanem arról is, hogy a gyermekkori traumák milyen mélyen beépülhetnek a személyiségbe. A félelem hangja néha évtizedekkel később is ugyanúgy cseng vissza – akár egy kulcs csörrenése a zárban.