Amikor Farkas Klára hazavitte újszülött kisfiát a kórházból, az egész világ hirtelen kicsinek tűnt. Egy apró test, alig néhány kilónyi remény, és egy szív, ami túl gyengén vert az élethez.A kis Marci születése után az orvosok óvatosan fogalmaztak:— „Nem végzetes, de komoly. A legfontosabb, hogy nyugodt maradjon. Nem szabad sokat sírnia.”
Klára bólintott, miközben az ujját a kisfiú tenyerébe csúsztatta. A baba összezárta ujjait, mintha meg akarná ígérni, hogy megpróbálja. De a napok gyorsan mutatták: ez a harc nem lesz könnyű.
A csecsemő minden éjjel felsírt. Eleinte csak halkan, aztán egyre erősebben. Amikor sírt, az apró mellkasa megfeszült, a szája elkékült, és Klára szinte érezte, ahogy a saját szíve is megáll.
— „Lélegezz, kincsem, kérlek...” – suttogta, miközben ringatta. – „Anyával vagy, minden rendben van.”
De semmi sem volt rendben. A férje, Gábor, eleinte együtt virrasztott vele, aztán egyre távolabb került.— „Túl sokat dédelgeted” – mondta fáradtan. – „Nem hagyod pihenni. Ha mindig felkapod, sosem tanulja meg, hogy megnyugodjon.”— „Gábor, ő nem egy makacs gyerek, hanem beteg!” – vágott vissza Klára könnyezve.A férfi csak legyintett, és becsukta maga mögött a hálószobaajtót.
Az éjszaka egyre hosszabb lett. Klára kimerült, és néha már csak ült a fotelben, a karjában a kis testtel, miközben a házban minden nesz ijesztően hangosnak tűnt.
Egyik ilyen hajnalon, amikor már az álom és az ébrenlét határán imbolygott, valami puhát érzett a lábánál. A család cicája, Cirmi, lassan odasétált, megállt a kiságy mellett, és halk nyávogással felugrott a peremre.
— „Nem, nem, nem...!” – kapta volna el Klára, de mire megmozdult, Cirmi már a baba mellett feküdt, és szelíden odanyomta az orrát a kisfiú mellkasához.
Klára dermedten nézte. Marci teste ellazult. A sírás hirtelen abbamaradt. A levegő kisimult a tüdőjében, a színe visszatért az arcára.A macska halkan dorombolt, mintha valami ősi altatódalt dúdolna.
Klára a szájához kapta a kezét.— „Csoda...” – suttogta.
Amikor Gábor benyitott, először csak a jelenet fagyasztotta meg.— „Megőrültél?” – kérdezte döbbenten. – „A macska a gyereken fekszik! Elszívja a levegőt!”— „Nézd meg!” – rebegte Klára. – „Alszik. Először... napok óta.”
A férfi csak bámulta őket, aztán idegesen becsapta maga mögött az ajtót.
Azon az éjjelen Klára nem mert elaludni. A karosszékben ült, nézte, ahogy a cica finoman a baba mellkasán pihen, és ahogy a kisfiú egyenletesen szuszog. Valami megváltozott. Valami, amit senki sem értett, de ő érezte: ez a dorombolás életet hordoz.
Másnap reggel, mikor Gábor munkába ment, Klára nem bírta megállni, hogy ne tegye vissza a cicát a kiságyhoz. Cirmi megint odabújt, és Marci rögtön elmosolyodott.
— „Nézd csak rád, Cirmi, te kis doktornő...” – nevetett halkan Klára.
Néhány nap múlva a változás már látványos volt. A kisfiú nem fulladt, nem sápadt el. Minden este, amikor a cica a mellkasára feküdt, a baba békésen aludt.
De a külvilág persze nem értette.A szomszéd néni, Ilonka, egy nap fejcsóválva szólt:— „Klárikám, ez nem egészséges dolog! A macskák visznek mindenféle bacilust! Én nem engedném oda.”Klára csak bólintott, de belül felháborodott.A nővére, Marina, még keményebb volt:— „Megőrültél? A gyereked életét kockáztatod! A macska szőre allergiát okoz!”— „Ha nem lenne vele, megfulladna” – mondta halkan Klára, és a testvére tekintetében valami megfeszült.
Hetek teltek el, és Marci egyre erősebb lett. A bőre rózsaszín lett, a légzése ritmusos, az orvosok is észrevették a javulást.Csakhogy Gábor türelme elfogyott.
Egy este, mikor hazaért, és meglátta, hogy Cirmi megint a kiságyban dorombol, dühösen felkiáltott:— „Elég volt! Vagy a macska megy, vagy én!”
A kiabálásra Marci összerezzent és felsírt. De Cirmi csak odalépett, és finoman hozzáért az orrához. A sírás hirtelen elhalt.
Klára ekkor felegyenesedett, és nyugodtan, szinte suttogva mondta:— „Akkor menned kell, Gábor. Ő nem csak egy macska. Ő az orvossága.”
A férfi döbbenten nézte őket, aztán sarkon fordult. Az ajtó becsapódott, de Klára nem sírt. Tudta, hogy helyesen cselekszik.
Egy hónappal később eljött az orvosi kontroll. Klára remegő kézzel tartotta a kisfiát, miközben a doktor, Dr. Pálfi, vizsgálta.
— „Pulzus rendben... légzés egyenletes... hmmm.” – nézett fel mosolyogva. – „Klára, ez hihetetlen! A kisfiú szíve sokkal erősebb lett.”— „Tényleg?” – kérdezte elcsukló hangon.— „Igen. Azt mondanám, valami megnyugtatta. Van valami új otthon?”
Klára habozott, majd halkan elmesélte a macskát.A doktor elmosolyodott.— „Tudja, sokan nem hiszik el, de a macskák dorombolása tényleg gyógyító hatású. Csökkenti a stresszt, normalizálja a szívritmust. Talán a maga Cirmije mentette meg a fiút.”
Klára nevetve, könnyes szemmel bólintott.Otthon Gábor már várt rájuk. Megváltozott. A férfi lehajolt a kiságyhoz, ahol Cirmi ismét odabújt a gyerek mellé, és halkan megszólalt:— „Vigyázz rá tovább is, jó?”
Klára az ajtóból figyelte őket. A szobát betöltötte a dorombolás és a kisfiú halk, békés szuszogása. A félelem, a kétség, a vita – mind eltűnt. Csak a csend maradt, amiben a szeretet dolgozott tovább, hangtalanul.
Aznap este Klára a naplója szélére ennyit írt:"Nem minden csoda látványos. Néha csak dorombol." 🐾