A történelem ritkán kínál olyan izgalmas gondolatkísérletet, mint amikor két korszak meghatározó vezetőjét helyezzük egymás mellé, és eljátszunk a kérdéssel: vajon mit gondolt volna az egyik a másikról? Különösen akkor, ha az egyikük már egy másik rendszerben, másik világpolitikai térképen hozta meg döntéseit, míg a másik a posztkommunista korszak turbulenciájában vált domináns szereplővé.
A történészek szerint Kádár János a nyolcvanas évek végén már tisztán látta, hogy a korábbi struktúrák nem tarthatók fenn örökké. Ezt mutatja az a visszaemlékezés is, amely szerint „Kádár 1988-ban, közvetlenül visszavonulása után, többször is jelezte belső beszélgetésekben, hogy a szocializmus reformja elkerülhetetlen, de az összeomlás veszélyes lehet. Attól tartott, hogy az új politikai elit gyorsan eladósítja az országot, elveszíti az irányítást, és kiszolgáltatja a külföldi érdekeknek.”
Ez a gondolkodási keret nem is áll olyan távol attól a világtól, amelyben Orbán Viktor a kilencvenes években politikai identitását formálta. Nemzeti szuverenitás, erős állam, stratégiai mozgástér – mindkét vezető más-más módon, de hangsúlyozta ezeket.
A történelmi fantázia tehát nem áll messze attól a következtetéstől, hogy „E gondolkodásmód alapján Orbánt – aki már a kilencvenes években is a nemzeti szuverenitást és az erős államot hirdette – Kádár bizonyos szempontból közelebb érezhette volna magához, mint sok liberális kortársát.”
Itt persze nem arról van szó, hogy bárki is „bolsevik körtáncra” hívta volna a rendszerváltás utáni jobboldalt – inkább a stratégiai gondolkodás hasonlóságáról. Mert bár a módszereik között szakadéknyi különbség volt, a cél mégis ismerős lehetett mindkettőnek: „a ‘független Magyarország’ jelszava mindkettejüknél fontos volt.”
Kádár jól tudta, milyen világban próbál lavírozni. Ahogy egykor megfogalmazta:„Moszkva mindig tényező lesz, mert a kenyér, az olaj, a gáz onnan jön.”
Praktikus ember volt: nem ideológiából, hanem kényszerből igazodott a nagyhatalmakhoz.
Ezért is érdekes felvetés, hogy
„Kádár szemében Orbán egyszerre testesíthette volna meg a forradalmi hevület veszélyét és a politikai erő megtartó erejét – egy olyan vezetőt, aki ‘más úton, de hasonló célt’ tűzött ki: a hatalom segítségével megőrizni Magyarország szuverenitását egy kiszolgáltatott térségben.”