Így halt meg Kádár János – a vég, amelyről ma is suttogva beszélnek
Kádár János neve máig az egyik legmegosztóbb a magyar történelemben: van, aki a kiszámíthatóság korszakát látja benne, mások viszont a diktatúra egyik legfőbb arcát, akinek uralma hosszú időre meghatározta az ország sorsát. Abban azonban sokan egyetértenek, hogy az utolsó évei egészen megrázó fordulatot vettek, és a halála körülményei is olyan súlyos szimbolikát hordoznak, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni.
A valaha rendíthetetlennek tűnő pártfőtitkár az 1980-as évekre látványosan megroppant. Nemcsak fizikailag gyengült le, hanem szellemileg is egyre rosszabb állapotba került. A környezetéből származó visszaemlékezések szerint egyre inkább bezárkózott, betegségek gyötörték, és a múlt terhe is mind erősebben nehezedett rá. Sokan úgy vélték, különösen az 1956-os forradalom leverése és Nagy Imre kivégzése miatt marcangolhatta a bűntudat, amely élete végére már szinte teljesen felemésztette.
1989 tavaszán került sor arra a beszédre, amelyet azóta is az egyik legnyugtalanítóbb nyilvános megszólalásaként emlegetnek. Kádárt ekkor már súlyosan leromlott állapotban vitték be a párt Központi Bizottságának ülésére, ahol hosszasan, zavarosan és széttartóan beszélt. A szavai nem egy magabiztos politikust idéztek, hanem egy olyan embert, aki mintha saját múltjával próbálna elszámolni az utolsó pillanatokban. A jelenlévők közül többen később úgy emlékeztek vissza: ez nem egyszerű politikai felszólalás volt, hanem egy összetört ember zaklatott vallomása.
A történet egyik legmegrázóbb eleme az a sokat emlegetett telefonhívás, amelyet nem sokkal a halála előtt Fock Jenőnek intézett. A visszaemlékezések szerint Kádár ekkor már tudta, hogy közel a vég, és állítólag sírva ismételgette, hogy nem akart rosszat. Ez a kép különösen erős ellentétben áll azzal a hatalmi szereppel, amelyet hosszú éveken át betöltött. A vezető, akitől egy ország rettegett vagy akitől függött, a végén már csak egy összeomlott, múltjától szabadulni nem tudó embernek tűnt.
1989.július 6-án halt meg, azon a napon, amely különös történelmi jelentőséget kapott: ekkor rehabilitálták hivatalosan Nagy Imrét. Sokan azóta is sorsszerű, szinte hátborzongató egybeesésként emlegetik ezt a dátumot. A róla szóló feljegyzések szerint utolsó szavai ezek voltak: „Öljenek meg.” Egy rövid mondat, amelyben benne van mindaz a kétségbeesés, félelem és belső gyötrelem, amely utolsó éveit meghatározhatta.
És a nyugalom még ezután sem érkezett el. 2007-ben ismeretlenek feldúlták a sírját, és elvitték a koponyáját. A maradványok azóta sem kerültek elő, az elkövetőket sem találták meg. Az eset az egész országot megrázta, és újra ráirányította a figyelmet arra, hogy Kádár János személye még évtizedekkel a halála után is indulatokat kavar. Mintha a történelem vele kapcsolatban még a sír lezárásával sem tudott volna pontot tenni a mondat végére.
Kádár halála ezért sokkal több volt egyszerű történelmi eseménynél. Egy korszak bukása, egy rendszer erkölcsi terhének szimbolikus lezárása és egy olyan ember tragikus vége volt, aki élete utolsó szakaszában talán már maga sem tudott menekülni mindaz elől, amit korábban felépített. A történelmi könyvek lehet, hogy csak száraz tényeket sorolnak, de a beszédek, a visszaemlékezések és a későbbi sírrablás mind arra emlékeztetnek: vannak múltbéli bűnök, amelyek még évtizedek múltán sem engednek.