Egy friss videós interjúban a Telex a Gryllus Dorka és Simon Kornél színészházaspárral beszélgetett közös munkájukról és arról a filmről, amelynek már a címe is beszédes: Itt érzem magam otthon. A beszélgetés alapvetően a munkáról szólt – arról, milyen történetek érdeklik őket, miért vállalnak el bizonyos projekteket, és miért fontos számukra, hogy magyar nyelven, magyar közegben játszhassanak. Mindketten hangsúlyozták, hogy bár külföldi produkciókban is dolgoznak, számukra a magyar színház és a magyar nyelvű játék pótolhatatlan. Ez nem csupán szakmai kérdés, hanem identitás és kötődés is: az az érzés, hogy az ember ott van igazán a helyén, ahol a saját nyelvén szólhat a közönséghez.
A filmről beszélve azt is elmondták, hogy bár nem direkt politikai történetről van szó, a cselekményben mégis könnyű felismerni a jelen valóságának visszhangjait. A szereplők döntései, a megalkuvás kérdése, a szabadság és az alkalmazkodás dilemmája mind olyan témák, amelyek ma különösen erősen hatnak a nézőkre. Őket éppen az ilyen történetek érdeklik: amikor egy előadás vagy film nem mond ki mindent nyíltan, mégis pontosan érthető, miről szól.
A beszélgetés hangulata egyáltalán nem volt harcias vagy forradalmi. Inkább olyan, mint amikor valaki hosszabb idő után nyugodtan, kissé fáradtan, de tiszta fejjel kimond néhány dolgot. Simon Kornél például arról beszélt, miért ment ki a Pride-ra. Nem gesztusnak szánta, és nem akart politikai szerepet vállalni. Egyszerűen úgy érezte, eljött az a pont, amikor már nem lehet otthon maradni. Úgy látja, hogy ma az államhatalom már nem is nagyon próbálja fenntartani a demokrácia látszatát – ezt nem nagy szavakkal, hanem inkább saját tapasztalatként fogalmazta meg.
Gryllus Dorka eközben arról mesélt, milyen érzés külföldön magyarnak lenni. Hosszú ideje dolgozik Németországban is, filmekben és nemzetközi produkciókban szerepel, és szakmailag sikeres. Mégis előfordul, hogy amikor kiderül, honnan jött, furcsa reakciókkal találkozik. Néha azt érzi, mintha egyesek rögtön politikai jelentést tulajdonítanának annak, hogy magyar. Arról is beszélt, hogy akár ki is használhatná ezt a helyzetet: eljátszhatná külföldön az „üldözött magyar művész” szerepét, ami könnyen hozhatna figyelmet és együttérzést. De nem akar élni ezzel. Számára túl fontos ez az ország ahhoz, hogy így beszéljen róla – még akkor is, ha közben pontosan érzi, hogy bizonyos helyekről emiatt kimarad, és ez valószínűleg nem véletlen.
A beszélgetésben szóba került az is, hogy a nyilvános megszólalásnak következményei lehetnek. Nem állítják, hogy ellehetetlenítették volna őket, de azt érzik, hogy egyes területekről kiszorultak azután, hogy bizonyos kérdésekben felemelték a hangjukat. Vannak helyek, ahol továbbra is számítanak rájuk, máshol viszont mintha bezárultak volna az ajtók. Ahogy fogalmaztak: még felhívják őket bizonyos színpadokra – de nem mindenhova.
Arról is beszéltek, hogy más szakmákban sokkal keményebb következményei lehetnek egy-egy megszólalásnak. Vállalkozók, civilek vagy hétköznapi emberek egzisztenciája sokszor sokkal gyorsabban kerül veszélybe. Egy-egy konfliktus vagy politikai bélyeg pillanatok alatt képes tönkretenni karriereket, sorsokat.
Gryllus Dorka számára különösen nehéz feldolgozni mindazt, ami Iványi Gábor körül történt. Erről úgy beszélt, mint egy olyan történetről, amelyen máig nem tud igazán túllépni. Nem csupán politikai ügyként tekint rá, hanem emberi tragédiák sorozataként.
A beszélgetés egyik legerősebb gondolata Simon Kornéltól hangzott el. Szerinte egy rendszer romlása nem látványos pillanatokkal kezdődik. Nem akkor, amikor fekete autók érkeznek emberekért. Sokkal korábban: akkor, amikor az emberek már a saját fejükben kezdik megszűrni a mondataikat, és mérlegelni kezdik, mit lehet kimondani és mit nem.
Mindketten arról is beszéltek, hogy tudatosan próbálják megőrizni a kapcsolatot olyan emberekkel is, akik teljesen másképp gondolkodnak a világról. Nem szeretnék, ha a mai politikai légkör végleg szétválasztaná az embereket. Úgy érzik, létezik egy közös alap, egy közös emberi gyökér, amely fontosabb annál, mint hogy ki melyik oldalon áll egy vitában.
Talán ezért vált a beszélgetés sokak számára figyelemre méltóvá. Nem politikusok beszéltek benne, hanem két dolgozó művész, akik elsősorban a munkájukról, egy filmről és a színházról meséltek – és közben arról is, milyen ma megszólalni, itt maradni, és magyarul játszani egy olyan országban, amelyről még mindig azt szeretnék mondani: itt érzik magukat otthon.