Kirúgták a szülinapról a régi kisruhája miatt… de később a lábai elé borultak
Mariann éppen a tizenötödik születésnapját ünnepelte — legalábbis a naptár szerint.De ez a nap nem volt különböző a többitől.Volt egyetlenegy ruhája, egy halványlila, kopottas kisruha, amit a nagynénje, Valéria adott neki Rácalmásról.A ruha anyaga már jócskán megfakult, a gallérja lefittyedt, de az anyja óvatosan felhajtotta az alját, kivasalta gőzölős vasalóval, majd így szólt biztatóan:
— Remekül fog állni neked. Ne aggódj semmin, Mariannkám!
A ruha valóban jól simult rá.A tükörben egy törékeny lányt látott, kissé bánatos szemekkel, vállaira omló göndör hajjal.De február volt.Hideg, csatakos, szeles tél.És a 18-as számú általános iskolában másfajta szabályok uralkodtak — ahol a leggyengébb belépő szint a „Zara” volt, és az, akinek nem világított a cipőtalpa, az egyszerűen „nem is létezett”.
Mariann szorosan beburkolózott kifakult kabátjába — szintén Valéria nénitől örökölte —, és csak arra gondolt, hogy érjen oda gyorsan, ne csússzon el a jégen, és nehogy elsírja magát az utcán.
Az osztálytársa, Róbert Kóczé születésnapi bulija volt a hónap szenzációja.Egy helyi „anti-kávézóban”, a Hawaii nevű, trendi kis helyen tartották, ahol babzsákok, projektor, PlayStation és roskadozó büféasztalok várták a vendégeket.A csoportos chaten mindenki írta:
— Ruhakód: valami rikító, valami menő, amire rácuppan a tekintet!
Mariann egy kicsi ragtapaszt rakott a megázott sarkú cipőjére, sóhajtott egyet, és elindult.
A bejáratnál édeskés, füstölőszerű illat fogadta.A fogadótérben drága kabátok lógtak a fogason — mindegyiken hatalmas logók, fényes textil.Mariann letette a saját, kopott kabátját, igazított egyet a ruháján, kihúzta magát, és belépett a terembe.
— Hoppá, nézzétek csak, megérkezett a vintage királynő! — kacagott fel Viola Levay, az osztály egyik „influenszere”.
— Nézzétek már, ki jött el!
Róbert épp narancslevet cipelt egy tálcán, zavarba jött:
— Szia… hát… gyere csak nyugodtan!
De a hangja bizonytalanul csengett, mintha ő is szégyellte volna, hogy ott van.
Viola elővette a telefonját, és már kattintotta is a képeket.
— Lányok, figyeljetek! Ez aztán muzeális darab!
Mariann arca elvörösödött.Úgy érezte, mintha perzselné a szégyen, a feje búbjától a cipője sarkáig.
— Ne fényképezz… kérlek…
— És mit csinálsz, ha mégis? — hajolt közelebb Viola. — Azt mondod, hogy vintage a stílus?
Valami megroppant Mariannban.Nem válaszolt.
Egyszerűen sarkon fordult.
Elindult kifelé.
— Hé, hová mész? A shawarma még nincs is kirakva! — hallotta a gúnyos nevetést a háta mögött.
Az előtérbe kiérve buta, dobozból szóló zene dörömbölt a falak között.A recepción egy fiatal fiú megállította.
— Kisasszony, a blokkot kérném!
Mariann csak megrázta a fejét.
Nem szólt semmit.
Könnyei már a szemében álltak.
Kilépett az ajtón.
Odakint tombolt a viharos szél.
Azonnal átfagyott.Az ujjai kékültek, a cipője átnedvesedett, a ruha az ázott harisnyához tapadt, mintha együtt sírnának vele.
Egy sarokkal arrébb volt egy régi, vöröstéglás épület.Valaha nyomda volt, ma díszletkészítő műhely.
A sarki bejáratnál valami furcsa történt.
Először vékony, majd egyre sűrűbb fekete füst tört elő az egyik törött ablakon a második emeleten.
Mariann megdermedt.
Ott fent laktak az „alkotó fiúk”, akik gyakran bent is aludtak, bekapcsolva hagyva az elektromos hősugárzókat.
Körülnézett.Ures utca.
Csak egy nyikorgó lámpa mozgott a szélben.
Odafutott az ajtóhoz.Megpróbálta lenyomni a kilincset.
Kinyílt.
Nem csipogott riasztó — vagy rég nem működött már.
— Hé! — kiáltotta bent.
— Van itt valaki?!
Semmi válasz.
Belépett.
A falhoz simulva, lassan haladt előre.
Füst és égett műanyag szaga csípte az orrát.
Jobbra villogott valami: az elektromos elosztó szekrény lángolt.
Lángnyelvek sisteregtek.
Mariann levette a kabátját.
Nem gondolkozott.
Ráhajította a tüzet, a két kezével próbálta lenyomni a lángokat.
A szikrák szertefröccsentek, a füsttől köhögött.
Ekkor fentről dördült egy ajtó.
— Mi a fene?! — ordított egy hang.
Egy fiatal fiú jelent meg az emeleti korláton, mögötte egy másik.
— Ég! Az elosztó! Hívd a 112-t!
Az egyik fiú elővette a telefonját.
Mariann nem állt meg.
Kereste a veszélyforrásokat.
Ekkor felhangzott egy visítás az emeletről:
— A gázpalackok! A hátsó raktárban vannak!…
A kiáltás — „A gázpalackok! A hátsó raktárban vannak!” — úgy hatott, mint jéghideg víz a nyakba.
Mariann arca már csupa korom volt.
A szeme égett, könnyezett, de most még éberebb lett.
A fiú a korláton felkiáltott:
— Simike ott van fenn! Az egyik ateliében lakik! És az öreg bácsi… Feri bácsi… ő lent, hátul!
Mariann köhögve intett:
— Menjetek! Én megyek fel Simikéért! Ti hozzátok ki Ferit!
— De te… — kezdte a másik fiú, de Mariann már rohant felfelé a lépcsőn.
A vaslépcső csúszott, nyirkos volt, a füst sűrűbb lett, szinte vágható.
— Simona! — kiabálta Mariann.
— Itt vagy?! Hallasz?!
— I-i-tt! — jött válasz valahonnan balról, gyenge, rekedt.
Mariann benyitott egy terembe.
Ecsetek, állványok, farostlemezek, csavarkulcsok és vásznak mindenütt.
A levegő nehéz, szinte áthatolhatatlan.
Egy alak kuporgott a sarokban, kabátjával takarva az arcát.
— Mariann?! — nyöszörgött.
— Igen! Gyere, ki kell jutnunk!
Simike remegve felnézett.
— Nem tudom… nem érzem a lábam…
— Ne beszélj hülyeségeket!
Mariann lehajolt, a lány hóna alá nyúlt, és megemelte.
Simona alig tudta mozgatni a lábát, a füst beütött.
Mariann húzta, vonszolta át a termet, időnként orrát és száját a karjába temetve.
Az ajtóhoz érve hallotta, ahogy lentről férfihang kiabál:
— Megvan Feri bácsi! De elájult! Hozzuk le!
Mariann megkönnyebbült, de még nem volt vége.
A gázpalackok…
— Simike! A raktár… melyik ajtó?
— Az… az ott, a zöld ajtó…
Mariann Simikét átadta a fiúknak, akik már felszaladtak segíteni, majd maga rohant tovább.
A zöld ajtó beragadt.
Füst csapott ki az aljáról.
Mariann egy szerszámládával ütötte ki a zárat.
Odabent három palack — nagy, fémtestű gázpalack — álltak felborulva, egy köztük már forró.
Nem volt sok ideje.
Az egyik sarokban porral oltó állt.
Megmarkolta.
Ráirányította a forró palackra, hosszan fújva.
A zaj fülsiketítő volt.
A füst lassan enyhült.
Léptek közeledtek.
— Elhoztuk a Feri bácsit! Él! — kiáltott egy fiú.
— Mariann, megvagy?!
— Itt! A raktárnál vagyok!
A hangja rekedt volt, de élő.
A következő percben a folyosón felzúgott egy hangszóró:
— Itt a tűzoltóság! Mindenki mozdulatlan! Azonnal kijuttatunk benneteket!
Mindenki mozdulatlanná dermedt.
Egyik tűzoltó betört a bejáraton, másik a hátsó lépcsőn jött.
Mariann, csupa korom és izzadság, a gázpalack mellett állt.
A tűzoltó szeme elkerekedett.
— Te… te egyedül?
— Ki kellett hűteni őket — mondta Mariann egyszerűen.
— Ha felrobbannak, mindenki meghal.
A férfi csak bólintott.
— Hozd a lányt! Kivisszük!
Odakint már mindenkit elláttak.Feri bácsit oxigénmaszkkal vitték a mentőautóba.Simona sírt és ölelgette a fiúkat.
A környéket már rendőrök, tűzoltók és mentők lepték el.
A tűzoltók parancsnoka egyenesen odalépett Marianhoz.
— Kislány, hogy hívnak?
— Mariann… Tóth Mariann.
— Te mentetted meg őket?
— Én csak… láttam a füstöt.
A férfi megigazította a sisakját.
— A tetteid bátorabbak, mint amit sok felnőtt sem merne megtenni.
— Ha nem te vagy, itt ma valaki meghal.
Másnap reggel az egész város tudta.
A helyi híradó már a nyitóblokkjában beszámolt róla:„Tizenöt éves lány mentett ki embereket a tűzből — még a gázpalackokat is hűtötte.”
A riporterek megérkeztek a tűz nyomait még füstölgő műhelyhez.A kamera előtt borostás, még mindig zaklatott fiatal művészek nyilatkoztak.
— Ha nem lett volna az a kislány… most temetésre készülnénk.
— Azt hittem, csak egy halk, visszahúzódó lány. Aztán kiderült, hogy egy hősnő.
Az iskola is felbolydult.A reggeli szünetben mindenki csak egy nevet suttogott:
— Mariann… Mariann Tóth…
Viola Levay egyedül ült a padján.A csillogó kabátja most mintha kínos lenne a vállán.A telefonját nem merte elővenni — a közösségi oldalon a szülinapi képei alatt már ott voltak a kommentek:
„Te nem őt cikizted tegnap este?”
„Szégyen!”
„És még te mondod magad trenddiktátornak?”
Viola reszketve törölte a képeket.Már késő volt.
Róbert Kóczé a folyosón szembetalálkozott Mariannal.Megtorpant.Meg akarta szólítani, de csak ennyit tudott kinyögni:
— Szia… én…
Mariann rámosolygott fáradtan.
— Semmi baj. Tényleg.
— Bocsánatot akarok kérni. Az egész… a tegnap… ahogy hagytam… hülyeség volt.
— Előfordul. A tetteid mutatják, hogy ki vagy — nem a ruhád.
Róbert bólintott.
— Ha újra születésnapot tartok, te leszel az első, akit meghívok.
— Köszönöm — mondta Mariann, és továbbment.
Az igazgató külön órát tartott.
Az egész évfolyam előtt beszélt:
— Az iskola történetében még nem volt olyan diákunk, aki ilyen hősies tettet hajtott volna végre.
— Mariann Tóth egy példakép — mindannyiunk számára.
Taps.
Felállás.
A legnépszerűbb lányok is megtapsolták őt.
Viola is.
Könnyekkel a szemében.
Délután a fiúkból álló műhelycsapat érkezett az iskolához.Virágcsokorral.Egyikük egy fából faragott szobrot adott át neki: egy lány, aki lángok közül emelkedik ki.
— Te vagy ez — mondta Borisz, a legszeplősébb srác. — Ez vagy te nekünk.
A Facebookon a korábbi csúfolódós képeket gyorsan eltüntették.
De a képernyőmentések maradtak.
A kommentszekciókban egyetlen hang uralkodott:dicséret, megbánás, és elismerés.
Aznap este Mariann anyukája elővette a varrógépet.
A régi selyemkendőkből, maradék csipkékből és a kifakult lila anyagból — amit már szent ereklyeként kezeltek — új ruhát szabott.
— Ez már nem csak ruha, kislányom. Ez már jelkép.
Mariann megsimogatta a ruhát.
— Én nem hős akartam lenni… csak… nem akartam, hogy bárki meghaljon.
— Pont ezért vagy az — súgta az anyja.
A város kitüntetést adott át neki.
Az újságok címlapon hozták:
„A lány, akit tegnap még kinevettek — ma hősnő lett.”
„Egy használt ruha, egy tiszta szív — és megmentett életek.”
És Mariann…Ő továbbra is ugyanaz maradt.
Ugyanaz a halk szavú, figyelmes lány.
Csak már nem kellett lehajtania a fejét az utcán.
Mert most már mindenki tudta, ki is ő valójában.
És azok, akik előző nap még kinevették — most már szó szerint is készek voltak…
…leborulni előtte.