Hirtelen fontossá váltak a fékek és ellensúlyok
Orbán Viktor kedden „ellenállási nyilatkozatban” jelentette be, hogy a fékek és ellensúlyok, a hatalmi ágak elválasztása és a jogállamiság helyreállításáért fog küzdeni. Másnap már sajtótájékoztatón nevezte önkényuralomnak és illegitimnek a Tisza-kormány rendszerét.
Fekete-Győr András erre egyetlen kellemetlen kérdéssel reagált: Orbán akkor mondott igazat, amikor a fékeket és ellensúlyokat hülyeségnek és uniós blablának nevezte, vagy most, amikor azok legelszántabb védelmezőjének próbálja eladni magát?
A változás azért feltűnő, mert amíg Orbán Viktor gyakorolta a hatalmat, minden intézményi korlát fölösleges akadálynak tűnt. Most, hogy mások kormányoznak, hirtelen felértékelődött minden olyan fék, amelyet kormányzása alatt módszeresen gyengített.
A volt miniszterelnök 2014-ben amerikai találmánynak nevezte a fékek és ellensúlyok rendszerét, amelyet szerinte Európa „bizonyos szellemi középszerűség miatt” vett át. 2023-ban, Tusványoson már egyszerűen az Európai Unió „blablájának” minősítette.
Kövér László sem bánt kesztyűs kézzel az intézményi korlátokkal. Egy 2019-es előadásában azt mondta, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere „hülyeség”, és semmi köze a demokráciához. Egy korábbi kiszivárgott beszédében pedig arról értekezett, hogy kormánypárti politikusként természetesen annak örül, ha az ellenzék „nem rúg labdába”.
Most ugyanezek a politikusok a tisztességes politikai verseny, az ellenzéki jogok és a hatalmi ágak függetlensége miatt aggódnak. Ez sokak szerint nem világnézeti fejlődés, hanem az ellenzéki lét első fájdalmas találkozása azokkal a szabályokkal, amelyeket Orbán korábban csak másokra nézve tartott kötelezőnek.
A kritikusok szerint Orbánnak nem a jogállam, hanem a hatalom hiányzik
Ha Orbán Viktor valóban felismerte volna a fékek és ellensúlyok fontosságát, kezdhetné önkritikával. Elmondhatná, hogy tévedett, amikor az állami intézményeket pártkatonákkal töltötte fel, a parlamenti ellenőrzést formasággá silányította, az ellenzéki indítványokat pedig éveken át automatikusan lesöpörte.
Ehelyett úgy tesz, mintha a magyar demokrácia története a Fidesz választási vereségének estéjén kezdődött volna. Mintha előtte nem létezett volna rendeleti kormányzás, központosított média, politikai kinevezettekkel feltöltött intézményrendszer és kétharmados erőből átírt játékszabályok.
Orbán nem akkor aggódott a hatalmi ágak elválasztásáért, amikor az ügyészség és az állami ellenőrző szervek évekig alig mozdultak a kormányközeli ügyekben. Akkor kezdte félteni a függetlenségüket, amikor ezek az intézmények már az ő rendszerének pénzügyeit vizsgálják.
A bírálók szerint ebből az látszik, hogy Orbán számára nem önmagában a jogállam vált fontossá, hanem az a kérdés, hogy kinél van a hatalom. Amíg az ő politikai oldalát segítette a rendszer, nem tartotta szükségesnek a korlátok megerősítését. Most viszont már minden korábban lebecsült intézményi garanciát nélkülözhetetlennek nevez.
A jogállamiság nem egy ellenzékben felvehető kabát
A fékek és ellensúlyok nem arra szolgálnak, hogy a választási vereséget szenvedő párt visszakapaszkodhasson a hatalomba. Azért léteznek, hogy bármelyik kormányt korlátozzák, függetlenül attól, ki ül a miniszterelnöki székben.
A Tisza-kormány döntéseit is lehet és kell bírálni. Ha valamelyik törvény sérti az Alaptörvényt, az Alkotmánybírósághoz kell fordulni. Ha egy hatósági intézkedés jogellenes, panaszt és jogorvoslatot kell benyújtani. Ha politikai befolyásolásra van bizonyíték, azt nyilvánosságra kell hozni.
Az „illegitim rendszer” kiabálása azonban nem jogi érv. Különösen attól az embertől nem, aki korábban nyíltan kinevette ugyanazokat az intézményi garanciákat, amelyek mögé most menekülne.
A jogállamiság hitelességéhez következetesség kell. Nem lehet ugyanazt a rendszert hatalmon akadálynak, ellenzékben pedig a demokrácia utolsó védőfalának nevezni. A szabályoknak minden kormányra és minden politikai oldalra egyformán kell vonatkozniuk.
Orbán mostani fellépését ezért sokan nem őszinte fordulatként, hanem politikai szerepcseréként értelmezik. A szavai megváltoztak, a központi kérdés azonban továbbra is ugyanaz maradt: ki gyakorolja a hatalmat, és ki tudja korlátozni a másikat?
Túl gyorsan jött a szerepcsere
Orbán Viktor politikai tragédiája nem az, hogy ellenzékbe került. Hanem az, hogy néhány hét alatt kénytelen lett eljátszani mindazt, amit korábban megvetett: a jogállamért aggódó ellenzéki vezetőt, a sajtószabadság védelmezőjét és a parlamenti kisebbség jogainak bajnokát.
A jelmez azonban lötyög rajta.
Fekete-Győr joggal kérdezi, miként kell értelmezni a régi mondatokat. Orbán hazudott akkor, amikor blablának nevezte a fékeket, vagy most hazudik, amikor értük lázad?
Valószínűleg egyik alkalommal sem a jogállamról beszélt. Mindkétszer a saját hatalmáról.
Amíg az övé volt, minden fék zavarta. Most, hogy elveszítette, hirtelen minden ellensúly kevés neki. A korábbi kijelentései azonban megmaradtak, ezért nehéz hitelesen eljátszania annak a rendszernek a védelmezőjét, amelyet éveken keresztül nyilvánosan bírált és gyengített.
A magyar választók ezt a mutatványt már látták. A különbség csak annyi, hogy ezúttal Orbán nem a rendező, hanem a leváltott főszereplő, aki még mindig nem akarja tudomásul venni: vége van, és a díszlet nélküle is tovább működik.