Megrázó és máig vitákat kavaró történet rázta meg 2011 tavaszán a floridai North Port közösségét: három fiatal diák, Marcus Freeman, Wesley McKinley és Brittany Palumbo rövid időn belül életét vesztette, és a tragédiák árnyékában egy különös szál is előkerült – mindhármukat korábban az iskola igazgatója, George Kenney hipnotizálta.
Az ügy évekkel később újra reflektorfénybe került, amikor bemutatták a True Crime Story: Look Into My Eyes című dokumentumfilmet, amely részletesen feldolgozta az esetet, megszólaltatva egykori diákokat, szülőket és szakértőket is. A film szerint Kenney több mint hetven embert – diákokat, tanárokat és szülőket – hipnotizált igazgatói pályafutása alatt, annak ellenére, hogy nem rendelkezett hivatalos hipnoterapeuta képesítéssel.
Az egykori igazgató azt állította, jó szándék vezette: segíteni akart a fiataloknak a koncentráció javításában, a sportteljesítmény fokozásában, a stressz oldásában. Több diák valóban pozitív tapasztalatokról számolt be, egyesek szerint javultak a teszteredményeik, mások magabiztosabbnak érezték magukat versenyek előtt.
Azonban a tragédiák után a szülők és több szakértő is megkérdőjelezte a módszer biztonságosságát. A vádak szerint Kenney nem mérte fel megfelelően a diákok mentális állapotát az ülések előtt, nem kérdezett rá például depresszióra, szorongásra vagy egyéb pszichés problémákra, amelyek bizonyos esetekben felerősödhetnek hipnózis hatására.
A legsúlyosabb következmények 2011-ben következtek be.
Marcus Freeman autóbalesetben vesztette életét. A beszámolók szerint barátnőjével utazott, amikor hirtelen letértek az útról és egy fának ütköztek. Freeman a helyszínen meghalt, barátnője túlélte a balesetet. Családja szerint a fiú korábban fájdalmai miatt vett részt hipnózisos üléseken, hogy folytathassa sportkarrierjét.
Wesley McKinley szintén tragikus körülmények között hunyt el, míg Brittany Palumbo öngyilkosságot követett el. A családok úgy vélték, hogy a hipnózis során tanult technikák – különösen az önálló transzba lépés gyakorlása – veszélyesek lehettek, ha nem megfelelő kontroll mellett alkalmazták őket.
Kenney következetesen tagadta, hogy módszerei közvetlen kapcsolatban álltak volna a halálesetekkel. Állítása szerint nem tudott arról, hogy a hipnózis káros hatású lehet bizonyos pszichés állapotok esetén, és úgy gondolta, segíti a fiatalokat.
Az igazgató már fiatal korában érdeklődött a hipnózis iránt, könyveket olvasott a témában, majd később részt vett egy rövid, ötnapos tanfolyamon is. Hivatalos képesítést azonban nem szerzett. Ennek ellenére iskolai környezetben kezdett el csoportos és egyéni foglalkozásokat tartani.
A dokumentumfilmben több egykori diák is megszólalt, köztük olyanok, akik a mai napig furcsa élményekről számolnak be. Egyikük azt állította, hogy egy alkalom után rúzzsal az arcán ébredt, és nem emlékezett arra, mi történt vele. Mások szorongásról, emlékezetkiesésekről beszéltek.
A tragédiák után vizsgálat indult. Bár közvetlen büntetőjogi felelősséget a halálesetek miatt nem állapítottak meg, Kenney végül vádalkut kötött az ügyészséggel az engedély nélküli gyógyító tevékenység miatt. Megállapodása részeként lemondott az iskolai pozíciójáról, és vállalta, hogy nem folytat többé hipnózissal kapcsolatos tevékenységet.
Az eset máig megosztja a közvéleményt. Egyesek szerint egy jó szándékú, de felelőtlen döntések sorozata vezetett a tragédiákhoz, mások úgy vélik, a bizonyítékok nem támasztják alá egyértelműen az ok-okozati összefüggést.
A floridai kisváros számára azonban a kérdés máig fájdalmas: három fiatal élet tört derékba rövid időn belül, és a közösség sosem kapott mindenre megnyugtató választ.