Oláh Ibolya első útja Anyácskához vezetett a Kossuth téri fellépés után
Oláh Ibolya és nevelőanyja, Illésné Áncsán Aranka, vagy ahogy mindenki ismeri, Anyácska kapcsolata hosszú évek óta különleges. A tiszadobi gyermekotthon egykori nevelője volt az, aki a sok nehézségen átment kislány mellett maradt, és máig az egyik legfontosabb biztos pont az énekesnő életében.
A május 9-i Kossuth téri fellépés után, ahol Oláh Ibolya a Parlament lépcsőjén énekelte el Geszti Péter Magyarország című dalát, az első útja Arankához vezetett. A nevelőanya ezután megható bejegyzésben írta le, mit jelentett számára ez a pillanat.
Anyácska egy szívszorító kérdéssel kezdte a bejegyzését
Aranka a posztjában felidézte, honnan indult Ibolya, és milyen mély jelentése volt annak, hogy most ezrek előtt állhatott a Parlament lépcsőjén. Bejegyzését ezzel a gondolattal indította:
„Miről álmodozik egy kicsi lány, akit bántanak, aki mellett nincs ott az anyukája, aki nem érzi, hogy bárki is szeretné? Miről álmodik, ha egyetlen öröme az éneklésben van? Talán arról, hogy egyszer majd emberek sokaságának énekelhet, hogy azoknak ez embereknek könny csorog az arcán, ha hallgatják, hogy majd azt érzi, szeretve van…” – írta Aranka, majd felidézte Ibolya szavait, aki a produkció után zokogva hívta őt:
„Anya, ez valami csoda volt! Láttad azt a rengeteg embert? Láttad, ahogy jöttek egyre közelebb… A vízen át is jöttek! Megölelt a miniszterelnök, láttad? Pici bácsi is büszke volt rám… és Geszti Péter… Lejöttem a színpadról Anya és zokogtam… Büszke voltál rám, Anya?”
Aranka a fájdalmas évekről is őszintén írt
Anyácska nemcsak Ibolya sikeréről beszélt, hanem arról is, milyen nehéz érzések voltak benne az elmúlt években. Mint írta, sokáig elfordult a közélettől, mert fájdalmasnak élte meg a politikai közhangulatot és a „kirekesztő propaganda” hatását.
Olyan szomorú, dühös évek vannak mögöttem. Szégyelltem, hogy micsoda országot hagyunk magunk után, hogy a gyerekeink és unokáink számára mit hagyunk örökül? Hogy úgy kell majd meghalni egy keményen végig dolgozott élet után, mint amikor valami rosszat tettünk és kisomfordálunk az ajtón
A poszt szerint a Parlament előtt is nehéz szívvel ment el korábban, mert mindaz, amit érzett, összekapcsolódott benne az ország állapotával és a jövő miatti aggodalommal.
A Parlament lépcsőjén éneklő Ibolya új reményt adott neki
Aranka szerint a Kossuth téri pillanatban valami megváltozott. Amikor látta Ibolyát a Parlament lépcsőjén, a tömeget, az emberek meghatottságát és az ünnepi hangulatot, újra érezni kezdte, hogy van közösség, van remény, és van miért hinni Magyarországban.
És akkor itt van ez a cigánylány a gyerekotthonból, aki most áll a Parlament lépcsőjén és ezreknek énekel… Méltó helyén újra az Uniós zászló… ott áll a csupa mosolygós, okos, tisztességes ember az ország vezetőjeként… És újra enyém a kokárda és a nemzeti színű zászló!
A bejegyzés egyik legerősebb része ez volt: a személyes büszkeség összekapcsolódott a nemzeti érzéssel. Anyácska számára Ibolya fellépése nemcsak egy énekesnő nagy pillanata volt, hanem egy olyan jel, amelyben benne volt a gyerekotthonból induló kislány egész útja is.
A gyermekvédelemről és a cigányság helyzetéről is keményen fogalmazott
Aranka külön kitért arra is, hogy mennyire fontosnak tartja a gyermekvédelem és a hátrányos helyzetű emberek ügyét. Azt írta, aggódott, mert kevés szó esett erről, miközben szerinte a gyermekvédelem súlyos állapotban van.
„Az utóbbi napokban volt bennem egy kis aggodalom a gyermekvédelem miatt. Kevés szó esett róla. Számtalan nagyon fontos dolog van, bajban van minden, az egészségügy, az oktatás, a gazdaság, tudom,… de a gyermekvédelem ezer sebből vérzik…És akkor bejelentették Bódis Kriszta és Gyurkó Szilvi megbízatását… öröm volt a lelkemben… és a kis sükösdi tamburások a parlamentben a cigány himnuszt éneklik… akkor már a könnyeim folytak!”
A posztban a cigányság helyzetéről is hosszabban írt, kiemelve, hogy a társadalomnak is felelőssége van abban, ha emberek esély nélkül indulnak az életben.
A cigányság helyzete évtizedek óta katasztrófa! Mindig összeszorult szívvel láttam a telepeken élő gyerekeket. A reménytelenséget az arcukon. És a társadalom elnézte ezt, nem tettünk semmit! Hagytuk, hogy esélytelenként induljanak az oktatásban, a szüleik nem kaptak munkát. Sok nehézséget okozott az egyesületünknek is, hogy a támogatott családjaink nem tudtak munkához jutni. Ha vállalati vezetőkkel beszélgettem erről, az volt a válasz, hogy értsem meg, nem akarnak, nem tudnak rendesen dolgozni. De hát honnan tudták volna megtanulni, hogyha lehetőséget sem kaptak? Hogy a gyerekek abba nőttek bele, hogy a szüleiknek sem volt munka. Van felelőssége a cigányságnak ebben, de van a többségi társadalomnak is! Fantasztikus cigány emberek vannak, régi tanítványaim között is számtalan, olyanok, akik nem csak tehetségesek, de igazán jó emberek.
Aranka azt is megemlítette, hogy Magyar Péter akkor vált igazán kedvessé a szívének, amikor ellátogatott a cigánytelepekre. A bejegyzés végén köszönetet mondott azoknak, akik szerinte sokat tettek az ügyekért, majd egy egyszerű, de erős mondattal zárta sorait:
„Tegyük hát mindannyian, amit lehetőségünk van tenni a hazánkért, Magyarországért!”