Egyfecske nélkül maradt az ég – búcsú Horváth Nikolettától
Gyász borul ma a szavakra, mert elment valaki, aki hitt bennük.Horváth Nikoletta – az Öröm ABC, a LéleKöltő, a Kutyaszív szeretet-írója, a Vas Népe és a Vaol.hu Egyfecske rovatának állandó szerzője – most már onnan ír, ahonnan csak a csillagok közvetítik a sorokat.
Kinézek az ablakon.A táj hófehér, a karácsony szelíd fényei lassan olvadnak a szememben, és a frissen sült gesztenyés piskóta illata sem tudja elűzni azt a fojtott, nehéz érzést, amit a hír hozott: Niki elment.Elment, ahogyan csak a legszelídebb lelkek tudnak – csendben, mosollyal, derűvel, egy olyan világba, ahol talán minden mondat végére pont kerül.
Emlékszem rá.A szerkesztőségben még gyakornokként találkoztunk először.Abban az időben, amikor minden újságíró a saját terepét védte, és a legtöbben inkább falakat húztak, mintsem hidakat építettek.És akkor jött ő – egy lány, aki mosolygott, kérdezett, nevetett, segített.Nem versenytárs volt, hanem fény.Olyan ember, aki meg tudta mutatni, hogy a legnagyobb erő nem a hangosságban, hanem a szelídségben rejlik.
Akkoriban én sokat keseregtem.Apró dolgokon, amelyek most, utólag visszanézve, nevetségesnek tűnnek.Ő pedig ott ült mellettem, a jegyzetei fölött, és arról beszélt, mennyire szereti az életet – annak minden fájdalmával együtt.Hogy az emberek néha összetörnek, de újra lehet épülni.És hogy a boldogság nem egy esemény, hanem egy döntés.Megtanított rá, hogy minden történetben ott a fény, ha elég mélyre nézünk.
Most, amikor már nincs több közös beszélgetés, az ő derűje csendesen visszhangzik bennem.A halála ugyanúgy elgondolkodtat, ahogyan az élete is tette.Mert hiába tökéletes a piskóta, ha nem ízlik.Hiába gyönyörű a fehér táj, ha nem akaródzik kinézni rá.Hiába ragyognak a fények a nappaliban, a világ ma mégis sötétebb lett.Egyfecske nélkül maradt az ég.
Nemrég így írt:
„Én pedig annak örülnék jobban, ha egyszer majd nem virágokkal és lángnyelvekkel emlékeznének rám a temetőben, hanem egy-egy soromra, viccemre, fárasztó beszólásomra, Nikis mozdulatomra, azaz a nézésemre meg a járásomra – a való, mindennapi élet egy-egy pillanatában.”
Most ezek a sorok fájón, mégis mosollyal idéződnek fel.Mert valóban így lesz.Nem a gyász emlékeztet majd rád, Niki, hanem egy félmondat, egy szarkasztikus mosoly, egy kutyás történet, egy meleg szívű írás a hétköznapokról.Ott leszel minden olyan pillanatban, amikor valaki jót akar mondani a világról, még ha fáj is.
Köszönjük, hogy megtanítottál hinni a szó erejében, az emberek jóságában és a derű makacs ragyogásában.Köszönjük, hogy velünk voltál, és hogy a tolladból mindig szeretet csordult, sosem ítélet.
Én az utolsó közös beszélgetésünkkel búcsúzom tőled.A hangoddal, a mosolyoddal, a szelíd bölcsességeddel.
Nyugodj békében, Niki.Az ég ma egy fecskével szegényebb, de a szívekben örökre ott maradsz. 🕊️