Még a legtapasztaltabb utazókkal, sőt, a legmagasabb rangú vezetőkkel is előfordulhatnak olyan, filmbe illő bakik, amelyeket aztán hosszú éveken át emleget a család – hol bosszankodva, hol könnyesre nevetve magát. Most egy ilyen történet került napvilágra, amikor Orbán Viktor egy interjúban meglepő őszinteséggel és nem kevés öniróniával mesélte el egyik legkínosabb repülős kalandját, amelynek főszereplője rajta kívül a felesége, Lévai Anikó volt.
A miniszterelnök bevallotta: magát a repülést nehéz igazán szeretni. A biztonsági ellenőrzések, a rohanás, a csatlakozások miatti idegeskedés, az időzónák közti ugrálás mind-mind próbára teszik az embert. Az igazi öröm – fogalmazott – mindig az, amikor végre megérkezik az úti célra. És ebben alighanem sokan magukra ismernek.
Gyerekkorában még egészen más hivatásról álmodozott: vadászpilóta, tűzoltó, katona vagy akár juhász is szívesen lett volna. A sors azonban úgy hozta, hogy felnőttként a repülőgépek fedélzete lett az egyik „második otthona”. A sűrű program, a feszes menetrend és a folyamatos utazás viszont olykor még a rutinos utazót is megtréfálja.
Előfordult már vele – ismerte el –, hogy a nagy rohanásban egyszerűen rossz gépre szállt fel. Máskor egy több megállós járaton a közbenső állomást nézte végállomásnak, leszállt, majd az utolsó pillanatban, futva kellett visszatérnie a fedélzetre, mielőtt a gép továbbindult volna. Az ilyen helyzetek utólag már inkább mulatságosak, mint bosszantóak, de ott, abban a pillanatban bizony nem sok kedve van nevetni az embernek.
A legemlékezetesebb eset azonban egy amerikai út során történt. A házaspár már kényelmesen elhelyezkedett a fedélzeten, minden a megszokott rendben zajlott, amikor a hangosbemondó váratlanul közölte: két utas rossz járatra szállt fel, a jegyük nem erre a gépre szól.
Orbán Viktor elmondása szerint először még mosolygott is a dolgon. „Még ki is nevettem a gépen ülőket… Hát mondom, ezek az amerikaiak…” – idézte fel nevetve. A történet csattanója azonban csak ezután következett: rövid időn belül kiderült, hogy az a bizonyos két utas nem más, mint ő maga és a felesége.
A helyzet egyszerre volt kínos és komikus. Egy pillanat alatt vált világossá, hogy a sors iróniája senkit sem kerül el – sem rang, sem tapasztalat nem jelent védettséget az emberi figyelmetlenséggel szemben. A történet azonban nem botrányként, hanem inkább emberi pillanatként maradt meg: egy olyan jelenetként, amely megmutatja, hogy a legelfoglaltabb vezetők is ugyanúgy elfáradnak, összekeverik a járatszámot, vagy épp rossz kapuhoz mennek, mint bárki más.
A repülőtéri káosz, a hosszú átszállások és a kimerítő tárgyalások után néha elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és máris kész a „családi legenda”, amit később minden összejövetelen elő lehet venni. Ez a történet is ilyen: egy bakinak indult, de végül egy olyan emlék lett belőle, amelyen – némi távolságból – már csak mosolyogni lehet.
Mert a végén mindig ugyanaz számít: megérkezni – lehetőleg a jó helyre. 😄✈️