Amikor az édesanyám, Kovács Mária egészsége romlani kezdett, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy én leszek mellette. Mindig is közel álltunk egymáshoz, és úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Akkor még nem tudtam, hogy ez a döntés gyökeresen felforgatja majd az életemet.
Én, Kovács Eszter, 45 éves vagyok. Volt munkám, terveim, sőt egy régi álmom, hogy egyszer saját kis virágüzletem legyen a belvárosban. De mindez lassan elhalványult, amikor anya betegsége súlyosbodott.
– „Esztikém, ne aggódj miattam” – mondta sokszor, miközben próbált felállni a fotelből. – „Neked is van életed.”
– „Anyu, most te vagy a legfontosabb. Minden mást ráér később.” – feleltem, és próbáltam elnyomni a fáradtságot a hangomban.
Éjjelente sokszor fent voltam, amikor köhögőroham jött rá, vagy amikor a gyógyszereket kellett beadni. Az idő nagy részét a kórházak, rendelők és a nappalink között ingáztam. Közben a bátyám, Kovács Gábor, aki Debrecenben élt, csak ritkán látogatott meg.
– „Eszter, tényleg fantasztikus, amit csinálsz” – mondta ilyenkor, mikor beugrott egy hétvégére. – „Én biztos nem bírnám.”
Most már tudom, hogy ezek nem elismerő szavak voltak, hanem kifogások. Soha nem ajánlotta fel, hogy ott maradjon egy éjszakára, vagy hogy átvegye a terheket. Mindig sietett vissza a saját életéhez.
Ahogy teltek az évek, anyu állapota egyre rosszabb lett. Az utolsó hetekben szinte ki sem mozdultam mellőle. A kórházban a széken aludtam, a kezét fogtam, amikor már nem tudott beszélni, csak a szemével keresett.
Egy este a nővér rám nézett, és halkan azt mondta: – „Tudja, asszonyom, nem sok van hátra. Jó, hogy mellette van.”
Az utolsó leheletéig fogtam a kezét. Az a pillanat örökre beleégett a lelkembe. A temetés után azonban olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve.
Gábor odajött hozzám, és komoly arccal közölte:
– „Eszter, tudnod kell, hogy anya a házat rám hagyta.”
Megdermedtem. – „Micsoda? Ez lehetetlen! Hiszen én ápoltam őt évekig!”
– „Ő így látta helyesnek. Azt mondta, te úgyis megkaptad a részed a gondoskodással.”
Nem hittem a fülemnek. Később kiderült, hogy amíg én anyu mellett virrasztottam, Gábor rávette, hogy írja át a végrendeletét. Az ügyvéd is csak széttárta a kezét: minden papír rendben volt.
– „Tudom, hogy fáj” – mondta az ügyvéd. – „De jogilag tiszta az ügy.”
Úgy éreztem, nemcsak anyámat veszítettem el, hanem a bátyámat is.
Most itt állok, 45 évesen, ház nélkül, munka nélkül, és semmi megtakarításom nincs. Gábor gyorsan eladta a szülői házat, és visszaköltözött a saját városába. Azóta alig beszélünk.
A barátaim próbáltak biztatni:
– „Eszter, pereld be!” – mondta Zsófi, a gyerekkori barátnőm.
De az ügyvédek szerint kevés az esély. Minden papír szabályos volt, még ha erkölcsileg tisztességtelen is.
A legnagyobb fájdalom számomra nem is az anyagi veszteség, hanem az, hogy rájöttem, milyen ember is valójában a testvérem. Amikor a legnagyobb szükség lett volna a szeretetre és az összefogásra, ő hátba szúrt.
Mégis, ha visszamehetnék az időben, ugyanúgy ápolnám anyut. Nem a pénzért tettem, hanem mert szerettem őt. De most már tudom: a végrendelet kérdését időben rendezni kell. Nem szabad arra hagyatkozni, hogy a család mindig a legjobbat akarja.
Ma új életet kell kezdenem a semmiből. Nehéz, de minden nap emlékeztetem magam: erősebb vagyok, mint gondoltam. És bár a testvérem elvesztettem, anyu emlékét senki sem veheti el tőlem.