Azok az emberek bántanak folyamatosan másokat, akik boldogtalanok.
A legreménytelenebb boldogtalanok… akik már beletörődtek helyzetükbe és más nem maradt nekik, mint megkeseríteni a többiek napjait.
Jusson ez eszedbe, amikor újra és újra próbálnak sebet ejteni rajtad: akivel szemben állsz, a hangos és indulatos szavak mögött, egy elveszett ember. Aki belül küszködik.
Hazamegy, és azt érzi, utál mindenkit, és ez az érzés szüntelenül feszegeti mellkasát, ki akar robbanni!
Akik gyűlölik az embereket és a Világot, azokat már nagyon sokszor összetörték… csak hogy ezt a fájdalmat nem tudták kezelni, képtelenek voltak elengedni vagy továbblépni belőle. Nem tudtak megbocsátani és szépen lassan pontosan olyanokká váltak, mint akik ilyenné tették őket...
Így hát dühöngnek... életük végéig, és sokszor észre sem veszik, hogy az, akit a legjobban gyűlölnek, nem más, mint saját maguk. Éppen azért, mert képtelenek voltak megoldást találni erre a megsemmisítő érzésre...
Jobb az ilyen emberek sértései mellett elsétálni, tudva, hogy minden észérv felesleges, és tudva azt is, hogy nélkülünk is épp elég felkelniük és minden nap megküzdeniük saját magukkal...
A megbocsátás, az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke, mert e nélkül minden, amit a boldogságunkért tettünk, hiába való volt. Hiszen sérülni mindig fogunk, ezt nem kerülhetjük el biztosan soha. Az viszont, csakis rajtunk múlik, hogy benne ragadunk, cipeljük magunkkal vagy felszabadítjuk a lelkünket a keserűség terhe alól, elengedjük, és hagyjuk messzire szállni, mint egy léggömböt…
Manna OWell