Mindig élsz Anya
Anya! Itt állok fejfád előtt lehajtott ősz fejjel.
Könnyeim nyeldesem, mely arcomról csorog.
Kaparnám a málló földet gyengülő kezemmel,
de látod olyan erőtlen, és elhagyott vagyok.
Nézem a rád hajló koszorúk elszáradt rózsáit.
a ráfestett szavakat, amik ködharmatban áznak,
s ilyenkor úgy szorítja szívem az-az égető hiány,
mely eltemette meséit egy álmodó kislánynak.
Minden vasárnapom tiéd, ugyanúgy, mint régen,
ilyenkor elmondom neked, hogy mi történt azóta.
Néha-néha elviszem kertedből a legszebb virágot,
melynek illatából érzed, mit szívem suttogna.
Számomra ma is élsz,s mindig élni fogsz,
hisz itt vagy velem éjjelente a csendes félhomályban.
Itt vagy a rügyező falombok tavaszt hordó ágain,
s a kettőnk lelkéből eredendő örök vérforrásban.
Kun Magdolna