Az afrikai nap már kora reggel égetően forrón ragyogott a kenyai szavanna felett. Egy magyar család – Tóth Péter, a felesége Eszter, és hatéves kislányuk, Lili – életük legnagyobb kalandját élték át: szafarin vettek részt.
– „Apa, tényleg láthatunk igazi oroszlánt?” – kérdezte Lili izgatottan, miközben a terepjáró ablakából figyelte a tájat.– „Ha szerencsénk van, igen” – mosolygott Péter, aki titokban maga is jobban izgult, mint bevallotta volna.– „Én inkább a zsiráfokat várom” – tette hozzá Eszter, miközben elővette a fényképezőgépet.
A terepjárót egy tapasztalt idegenvezető, Baba Taye, vezette. Mellette ült a fiatal vadőr, Juma, aki szinte eggyé vált a tájjal. A férfi minden apró zajból tudta, milyen állat lapul a bokrok mögött.
– „Itt, ezen a vidéken él Simba, a nagy hím oroszlán” – magyarázta Baba Taye mély hangon. – „Az utóbbi években legendává vált. De ne féljenek, ha a kocsiban maradnak, nincs semmi baj.”
A család ámulva nézte a szavannát. A távolban elefántcsorda poroszkált, zebrák vágtattak, és egy-egy majom rikoltozva csimpaszkodott a fák ágain. Lili tágra nyílt szemmel szívta magába a látványt.
– „Anya, hadd menjek ki egy kicsit! Csak megnézem közelebbről a pillangókat!” – könyörgött.– „Lili, nem! Itt veszélyes lehet, mindig maradj a kocsiban!” – szólt rá Eszter szigorúan.
De amíg a szülők a fényképezéssel voltak elfoglalva, Lili óvatosan kinyitotta az ajtót, és kiszökkent a fűbe. A gyermeki kíváncsiság erősebb volt minden tiltásnál.
Néhány perc alatt eltűnt a magas fűben. Nevetgélve futott egy színes lepke után, miközben szülei még azt hitték, békésen ül mögöttük a terepjáróban.
Aztán hirtelen minden megváltozott. A bokrok közül előlépett egy hatalmas, sörényes oroszlán. Szemei Lilit figyelték, aki ott állt előtte, alig pár méterre.
A kislány megtorpant, szíve vadul kalapált. A szavanna elcsendesedett. Az oroszlán izmai megfeszültek, a levegő megfeszült körülöttük…
Lili dermedten állt, alig pár lépésre a hatalmas állattól. Az oroszlán sörénye aranyban izzott a tűző nap alatt, szemei komoran szegeződtek a kislányra.
– „Mama…” – suttogta remegve Lili, de a hangja elhalt a szélben.
A szülei ekkor vették észre, hogy a terepjáró hátsó ülése üres.
– „Eszter! Lili nincs a kocsiban!” – kiáltott fel Péter, miközben kétségbeesetten fordult hátra.– „Mi?!” – Eszter arca elsápadt, és azonnal kiugrott az autóból. – „Lili! Lilikeee!”
Az idegenvezető, Baba Taye felemelte a kezét:– „Csend! Ne rohanjanak! Ha megijesztik az oroszlánt, baj lehet.”
A szülők dermedten álltak, nem messze tőlük már látszott a jelenet: Lili a fűben, előtte az oroszlán.
A kislány apró kezeit a levegőbe emelte, mintha csak játszani akarna.
– „Ba-ba…” – gügyögte, majd óvatosan tapsolt egyet, ahogy a kutyájuknak szokott otthon Budapesten.
Az oroszlán lassan előrébb lépett. Mancsa szinte beleremegett a földbe, izmai feszesek voltak, mintha bármelyik pillanatban ugrásra készülne.
És akkor a fűben valami megmozdult. Egy hosszú, sötétzöld test kúszott elő – egy mérges kígyó. Villogó nyelve előre-hátra csapott, és egyenesen a kislány felé haladt.
– „Istenem, Péter, ott egy kígyó!” – sikította Eszter, és előrelépett volna, de Baba Taye visszarántotta.– „Ne! Várjanak!” – parancsolta komoran. – „Most már az oroszlán dönt.”
Az állat hirtelen felüvöltött. Ordítása végigszaladt a szavannán, mintha maga a föld rengett volna bele. Lili ijedten összerezzent, de mozdulni sem mert.
Az oroszlán előre ugrott – de nem a kislány felé. Mancsát hatalmas erővel sújtotta a kígyóra. Egyetlen pillanat volt, és a veszély megszűnt. A kígyó még vonaglott egyet, majd elernyedt a földön.
A szülők lélegzete elakadt. Nem hitték el, amit láttak.
Az oroszlán ezután nem mozdult rögtön el. Megállt Lili mellett, szemei most már nem a ragadozó hideg tekintetét sugározták, hanem valami egészen mást. Éberséget. Figyelmet. Mintha őrizné a gyermeket.
Lili lassan kinyújtotta apró kezét, és megérintette a levegőt az állat felé, mintha játszani hívná.
– „Szia, nagy cica…” – suttogta olyan természetességgel, mintha otthon, a nappaliban a plüssmacijához beszélne.
Az oroszlán nem mozdult, csak egy pillanatra megcsóválta a fejét, majd leült a kislány mellé, mintha vigyázna rá.
A szülők zokogva rohantak közelebb. Péter karjaiba kapta Lilit, miközben Eszter az arcát a lány hajába temette.
– „Kislányom, azt hittem, sosem látlak többé…” – sírt fel Eszter.
Az oroszlán még egy utolsót pillantott rájuk, majd felállt, farkát meglebegtette, és lassan visszasétált a bokrok közé. Úgy tűnt, pontosan tudja: amit tennie kellett, megtette.
Másnap reggel már nemcsak a helyi idegenvezetők és vadőrök beszéltek a szokatlan eseményről, hanem az egész környék. Baba Taye, az idegenvezető elsőként mondta ki:
– „Én húsz éve járok a szavannán, de ilyet még nem láttam. Egy oroszlán, amelyik nem bánt, hanem megvéd egy gyermeket? Ez maga a csoda.”
A hír villámgyorsan terjedt. Először a helyi falvakban, majd a nagyvárosi újságokban is címlapra került:
„Magyar kislány életét mentette meg egy oroszlán a kenyai szavannán!”
Fotósok lepték el a hotelt, ahol Péter, Eszter és Lili megszálltak. A család döbbenten nézte, hogy történetük egyik pillanatról a másikra világméretű szenzációvá vált.
– „Én csak annyit tudtam, hogy Lili eltűnt a szemem elől” – nyilatkozta Péter a helyi rádiónak remegő hangon. – „Azt hittem, elveszítjük… és akkor láttam, hogy ott van előtte egy oroszlán. Abban a pillanatban megállt bennem az idő.”
Eszter könnyeivel küszködve tette hozzá:– „De amit az oroszlán tett… az felfoghatatlan. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy nem ellenséget látott benne, hanem egy védtelen gyermeket.”
Lili persze egészen másként mesélte el:– „Ő csak egy nagy cica volt, anya! Elkergette a csúnya kígyót!” – nevetett a hatéves, miközben rajzolt egy képet, amin egy óriási sörényes oroszlán vigyáz egy kislányra.
A fotókat és a történetet átvették a nemzetközi portálok is. Londonban, Párizsban, sőt Budapesten is címlapon hozták a sztorit. A család fényképe ott szerepelt a szalagcímek alatt, Lili rajzával együtt.
„A szavanna királya most hőssé vált – oroszlán mentette meg a magyar kislányt a halálos kígyótól!”
Az idegenvezetők azóta is úgy beszélnek az állatról, mint egy különös legendáról. Simba, a nagy hím oroszlán többé már nemcsak a vadon uraként él az emberek emlékeiben, hanem mint „a gyermeket védelmező szellem”.
A család még napokig Afrikában maradt, de egy dolgot sosem felejtenek el. Péter így fogalmazta meg a búcsúinterjúban:– „Hazaviszem ezt az emléket, és elmesélem mindenkinek: ott, ahol a természet a legvadabb, néha a legnagyobb ragadozó is képes a legemberségesebb tettére.”
És ekkor már tudták: történetük örökre címlapra került – nemcsak az újságokban, hanem mindenki szívében, aki meghallotta.