A levegő nehéz volt, mint a füst a lövészet után.A debreceni rendőrkapitányság udvarán két férfi állt egymással szemben: Tóth Gergő és Kovács Márton.Tíz éve szolgáltak együtt. Ugyanazt a padlót koptatták, ugyanazt az esküt tették le.És most az egyikük meghalt.
Azon az éjszakán, amikor minden megváltozott, az eső úgy verte a szélvédőt, mintha maga az ég próbálná visszatartani őket.Egy rablás miatt riasztották őket a Szabadság utcába — egy elromlott gyerekjátékboltba, amit valaki éjjel próbált kifosztani.Csak rutinfeladatnak tűnt. De semmi sem volt már rutinszerű azon az éjjelen.
Gergő vezette a kocsit. Márton, mint mindig, a rádiót kezelte.Nevettek valamin — egy régi történeten, amikor még újoncok voltak.Aztán a rádió sercent egyet, és minden csend lett.Két lövés.Egy sikoly.Egy téves mozdulat.Egy pillanatnyi rossz szög.És Márton összeesett.
Gergő azonnal tudta, hogy baj van.A saját keze remegett, miközben megpróbálta elállítani a vérzést.De már késő volt.
Márton halott volt — a legjobb barátja, a társa, akit testvérének tartott.
A vizsgálat hetekig tartott. A sajtó felkapta, a közvélemény széttépte.„Rendőr lőtt rendőrre.”„Véletlen vagy bűn?”„Ki felel a haláláért?”
A bíróságon Gergő hallgatta a tanúkat, a szakértőket, a saját feletteseit.Minden mondat egy szög volt a lelkébe.Amikor a bíró végül megszólalt, hangja úgy csendült, mint egy koporsófödél csattanása:
— Tóth Gergő, a bíróság hét év szabadságvesztésre ítéli, gondatlanságból elkövetett emberölés miatt.
A férfi nem szólt. Csak állt, és úgy érezte, mintha a világ megszűnt volna körülötte létezni.Amikor az utolsó szó jogát megkapta, halkan, remegve csak ennyit mondott:
— Nem kérek irgalmat. Csak egyet kérek… hogy elbúcsúzhassak tőle.A bíró hosszasan nézte. Majd bólintott.
— Megengedem. De csak rendőri kísérettel.
A Szentlászlói temető fölött sötét, ólomszürke felhők gyűltek.A novemberi szél átfújt minden kabáton, minden szíven.A sír körül fekete esernyők hajladoztak, mint fáradt madarak.A rendőrzenekar halkan játszott, a trombitaszó elhalt az esőben.
Kovács Ilona, a halott édesanyja, ott állt a sírnál.Fekete kendőbe burkolta arcát, tekintete üres volt, mint egy elhagyott ház ablaka.Márton képe a koporsón feküdt, mellette a rendőrségi sapkája és jelvénye.A gyászbeszéd alatt Ilona csak a földet nézte, és magában ismételgette:„Nem lehet igaz. Nem a fiam.”
A tömegben ott voltak a rendőrtársak, a barátok, a szomszédok.Mindenki tudta, hogy Gergő miatt történt a tragédia.És mindenki tudta, hogy ő most valahol a börtönben ül.Senki sem gondolta, hogy el fog jönni.
De egyszer csak a temetőkapu felől sziréna nélküli rendőrautók gördültek be.Az emberek összesúgtak.
— Az őrök… — suttogta valaki.— Nem mondod… őt is elhozták?
Az eső még jobban rákezdett.A kapun belépett egy férfi — sovány, sápadt, narancssárga rabruhában.Bilincs csillogott a csuklóján.Két fegyveres kísérte.A tömeg elnémult.
Ilona felemelte a fejét.Lassan felismerte a férfit, aki közeledett: Tóth Gergő, a fia egykori társa.A férfi lehajtott fejjel jött, minden lépése nehéz volt, mint a bűntudat maga.Amikor a sírhoz ért, a kísérők mögötte megálltak.Gergő odalépett a koporsóhoz.Letérdelt.
— Márton… testvérem… — suttogta. — Nem tudom, hogyan élhetek ezzel. Nem akartam. Minden éjjel újra hallom a lövést. Minden nap érzem a súlyát…A hangja elhalt.Az eső egyre csak kopogott a koporsón.A tömeg feszülten figyelte. Volt, aki sírt, más ökölbe szorította a kezét.Senki sem tudta, mit mondhatna.
Ilona lépett egyet előre.Minden szem rá szegeződött.A kísérők is megmerevedtek, mintha nem tudnák, szabad-e közbelépni.
Az asszony lassan odalépett a térdelő férfihoz.Egy pillanatig csak nézte — a bilincset, a rongyos rabruhát, a sárba süllyedt csizmát.Aztán térdre ereszkedett mellé.
Gergő megdermedt.Fel sem merte emelni a fejét.
— Nézz rám, fiam — mondta az asszony halkan.
A férfi engedelmeskedett. A szeme vörös volt, a tekintete megtört.
Ilona sokáig nézte őt, mintha valamit keresne benne — valamit, amit elvesztett.Aztán egyszerűen… átölelte.
A tömeg felzúgott.Egy asszony felsikoltott, egy férfi ledobta az esernyőjét.De Ilona csak tartotta a férfit, mint egy anyátlan gyereket.
— Megbocsátok neked, Gergő — mondta, hangja remegett. — Tudom, hogy nem akartad. Tudom, hogy baleset volt. A fiam nem haragudna rád… ő sem akarná, hogy így élj.Gergő sírva fakadt.A vállára hajtotta a fejét, és csak suttogta:— Köszönöm… Istenem, köszönöm…
A rendőrök elfordultak, hogy ne lássák, ahogy a könnyük kicsordul.Az eső halkan csendesedni kezdett, mintha maga az ég is megnyugodott volna.
Amikor a kísérők végül elvezették Gergőt, a temetőben senki sem mozdult.Ilona ott állt a sírnál, kezei reszkettek.A pap lezárta a szertartást, az emberek lassan szétoszlottak.
Egy fiatal rendőrnő, aki Márton alosztályán szolgált, odalépett Ilonához.
— Asszonyom… nem kellett volna. Minden joga megvolt ahhoz, hogy gyűlölje őt.Ilona ráemelte fáradt tekintetét.— Lehet, hogy jogom volt hozzá — mondta csendesen. — De a gyűlölet nem hozza vissza a fiamat.Egy pillanatra elmosolyodott. — A megbocsátás sem. De legalább nem visz el engem is.
Aznap este, amikor hazaért, leült a fia fényképe elé.A kép alatt ott volt a jelvénye, mellette egy apró feszület.Gyertyát gyújtott, és halkan imádkozott.Nem a fiáért — hanem azért a férfiért, aki egész életét a bűntudatban fogja leélni.
Gergő évei a börtönben lassan teltek.A cellatársai tisztelték, mert csendes volt, soha nem panaszkodott.Minden hónapban írt egy levelet Ilonának. Nem válaszolt rá — csak egyszer, három év után, egy rövid sort küldött vissza:
„A fiam nevében is köszönöm, hogy emlékezel rá. Vigyázz magadra.”
Amikor végül letelt a büntetése, Gergő elhagyta a börtönt.Nem tért vissza a rendőrséghez.Egy kis faluban telepedett le, a Tisza partján, és önkéntesként dolgozott — árvízkárosultaknál, tűzoltóknál, gyerekotthonban.Minden évben elment a sírhoz.Letett egy szál fehér rózsát, majd egy kis fa keresztet, amit ő maga faragott.
Egy tavaszi napon, évek múltán, Ilona is ott állt a sírnál.Gergő nem vette észre, csak amikor már egymás mellett álltak.Csendben nézték a sírkövet.Az asszony megszólalt:
— A fiam szeretett volna látni így téged.— Nem vagyok méltó rá… — válaszolta Gergő.— Dehogyisnem — mosolygott Ilona. — Megbocsátani a legnagyobb méltóság. Te már megtanultad, mi az ára. Én meg megtanultam, mi a béke.
A férfi bólintott.A madarak csiviteltek, a fák zöldbe borultak.És abban a pillanatban, hosszú évek után, mindketten érezték, hogy valami véget ért.Nem a fájdalom — hanem a bűn lánca.