A doktorok szóhoz sem jutottak, amikor meglátták, mi él Eszter hasában…”
Farkas Eszter tizenkét éves volt, és mosolya olyan volt, mint egy napfényes májusi reggel: elűzte a sötétséget, bárhol jelent meg. De azon az áprilisi éjszakán, a pécsi gyermekklinika folyosóján, semmi sem maradt abból a mosolyból. Egy hordágyon feküdt, hasát takaróval borítva, és minden ápoló ugyanazzal a megdöbbent arckifejezéssel nézte.
– Ez nem lehet… nézd meg, mekkora a hasa! – súgta az egyik nővér a másiknak, miközben próbálták Esztert óvatosan a vizsgálóágyra helyezni.
– Tizenkét éves, doktor úr! Tizenkettő! – mondta remegő hangon a sürgősségi ügyeletes nővér.
Dr. Pásztor András, a tapasztalt ügyeletes orvos, összeráncolt homlokkal nézte a gyermeket. Az első gondolata egy súlyos gyomor-bélrendszeri elzáródás volt, vagy netán egy daganat. Eszter anyja, Farkas Edit, könnyes szemmel szorította lánya kezét.
– Azt hittem, csak puffadás – motyogta zokogva. – Sok vizet iszik, alig eszik, mindig panaszkodik, hogy fáj a hasa… de tegnap éjjel már sikított. Aztán összeesett… és nem tudott felkelni.
A vizsgálatok elkezdődtek. A vérvétel, a hasi tapintás, a sürgős ultrahang… A folyosón lassan csend telepedett meg, csak az EKG pittyenése hallatszott. A műszerek jeleztek valamit – de amit láttak, az nem volt megszokott.
– Nem terhesség – suttogta az egyik rezidens orvos. – Nem daganat sem. De ott bent… van valami. Valami mozog.
Dr. Pásztor az ultrahang monitorját bámulta, és elkomorult az arca.
– Ez nem orvosi tankönyvbe való… Ez… él. De nem ember. És nem állat.
– Tessék?! – nyögte ki az anya, aki eddig háttal állt, de most odarohant.
– A szövetszerkezet… ez egy hatalmas ciszta. De mintha valami benne élne. Látjuk a folyadékot, és… mintha valami pulzálna benne.
További vizsgálatok következtek. CT, MRI, labor – minden, amit csak el tudtak végezni sürgősséggel. Eszter némán feküdt az ágyon, kék szemét a neonlámpákra szegezte. Nem szólt. Nem sírt. Csak ott volt. Mint egy árnyék, amely már túl sokat látott.
A diagnózis másnap reggel született meg. És az orvosok is csak a fejüket vakarták.
– Ez… nem orvosi eset. Ez biológiai rejtély.
Dr. Pásztor elővette a felvételeket, és leült az anyával szemben.
– Valamit tudnia kell, Edit. Eszter környezetében volt valami beteg állat? Harapás? Seb?
Edit elhalványult.
– Volt egy kiscica. Tavaly nyáron találta a ház mögötti bokrokban. Alig élt. Eszter hazavitte titokban. Tudja, sokat vagyok munkában. Egyedül volt egész nap. A cica lett a barátja…
– És?
– Egyszer megharapta… a hasán. Egy apró seb volt, alig vettem észre. Ő meg nem szólt róla.
– A szervezetében kialakult egy védőreakció – magyarázta az orvos. – Egy „kapszulát” hozott létre a test. És ebben a kapszulában egy különös baktérium kezdett szaporodni. Nem tudjuk, hogyan, de a baktérium adaptálódott a szervezetéhez. Egyfajta mutáció lehet. Élő, de nem önálló élőlény.
– Ez egy… élő valami?
– Biológiailag igen. De nem állat. Nem növény. Nem kórokozó a klasszikus értelemben. Inkább egy organizmus, amit a teste épített köré.
Edit fuldoklott a könnyeiben.
– És mit lehet tenni?
– Műteni kell. Késlekedés nélkül.
Folytatom a második résszel, ahol a műtét, a különös felfedezés és Eszter felépülése kerül sorra. Ha kéred, máris hozom a folytatást.
Ezt mondtad:
A műtét napján a pécsi klinika idegességtől vibrált. A sebészcsoport teljes készenlétben várta a kezdést, és az operációs előkészítőben már minden eszköz a helyén volt. Az orvosok a lehető legnagyobb óvatossággal jártak el, hiszen senki sem tudta, pontosan mivel állnak szemben.
– Dr. Pásztor, ön vezeti az operációt? – kérdezte a fiatal altatóorvos, Szántó Judit.
– Én. De ketten tartjuk kézben – válaszolta András. – Mellettem lesz dr. Cserei, ő látott már hasonlót… tizenöt éve, egy indiai expedíció során. De ez… ez még tőle is idegen.
Eszter mély altatásban feküdt, teste aprónak tűnt a hideg acélasztalon. A műtőlámpák alá került, az altatógép egyenletesen pittyegett.
– Készen állunk – mondta dr. Cserei, majd a szikével finoman megnyitotta a hasfalat.
Az első perctől kezdve tudták, hogy ez nem lesz átlagos műtét. A ciszta olyan volt, mint egy óriási, áttetsző gömb – vastag, zselés falú burok, amelyben sűrű, világító folyadék hullámzott. A folyadék közepén valami mozgott. Lassú, ritmikus pulzálással.
– Ez… szív? – kérdezte döbbenten Judit.
– Inkább valami szív-szerű képződmény – felelte András, miközben próbálta lefejteni a cisztát a környező szövetekről. – De nincs benne semmi emberi. Ez nem egy szerv, hanem… valami más.
A műtét órákon át tartott. A sebészek kivették a cisztát, zárt konténerbe helyezték, majd Eszter szerveit megvizsgálták. Sajnos a nyomás, amit a képződmény gyakorolt, több belső szervét is károsította – különösen a belei sérültek meg.
– Egy részt el kell távolítanunk a vékonybélből – jegyezte meg Cserei csendesen.
A beavatkozás végén, több mint nyolc óra után Esztert steril kórterembe szállították. Az intenzív osztályon mindenki aggódva figyelte a gépek hangjait. A műtét sikeres volt, de a felépülés hosszú és fájdalmas utat ígért.
Másnap reggel Edit ott ült lánya ágya mellett, szemét ki nem vette róla.
– Anya…? – jött a halk suttogás.
Edit szinte ugrott a hangra.
– Itt vagyok, kicsim! Itt vagyok!
Eszter ajkán halvány mosoly jelent meg. – Nem fáj már… csak fura. Mintha… üres lennék.
– Nem vagy üres – mondta Edit könnyeivel küzdve. – Erős vagy. Túl vagy rajta.
Pár nap múlva megérkezett a kórszövettani vizsgálat eredménye is. A cisztában talált élő szervezet DNS-e semmilyen ismert baktériummal, vírussal vagy élőlénnyel nem egyezett.
– Mutáció – magyarázta Dr. Pásztor a személyzetnek. – Talán a macskától származó baktérium fertőzése váltotta ki, és az Eszter szervezete hozta létre ezt a védekező „tokot”. Egyfajta szimbiotikus képződmény volt… de nem fenntartható. Le kellett állítani.
– Szóval… egy élőlény volt benne? – kérdezte Judit.
– Igen – bólintott András. – De egyetlen célja az volt, hogy túléljen a gazdaszervezet által. Nem támadott, nem terjedt. Csak élt… ott bent.
A következő napokban Esztert lassan visszavezették a normális táplálkozáshoz. Először infúzión keresztül kapta a tápanyagokat, majd folyékony ételekkel próbálkoztak.
– Fura ez a leves – jegyezte meg Eszter fintorogva. – Olyan, mint egy orvosi műanyagíz…
– Ez azért van, mert nem leves – nevetett Edit. – Az inkább... vitaminos ragacs.
Eszter mosolygott. – Hát, ez sem rosszabb, mint a menzás krumplifőzelék.
Az orvosok, nővérek, takarítók és még a büfés Marika néni is minden nap benéztek hozzá. A lányka lassan, de biztosan visszanyerte az erejét.
– Jó reggelt, kis hős – köszöntötte egyik reggel Dr. Pásztor. – Hogy vagy ma?
– Már nem érzem, hogy valami mocorog bennem – válaszolta Eszter. – És azt hiszem… hiányzik is egy kicsit.
A doktor elmosolyodott.
– Akkor biztos különleges kapcsolat volt.
– Az volt. De most már… jólesik a csend is.
Folytatom a harmadik, befejező résszel, ahol Eszter végleg talpra áll, és megtudjuk, mi történt a kiscicával, és mi maradt meg a kislány szívében a titokzatos élőlényből. Ha kéred, hozom a folytatást.
A kórházi napok hosszúak voltak, de minden reggel új reményt hozott. Eszter egyre többször sétálhatott ki az ágyból, először csak a nővérek karjára támaszkodva, majd egyedül is. A sebhely a hasán lassan gyógyult, de volt valami a lányban, ami belül változott meg végérvényesen.
– Anya, szerinted… az a valami bennem… érzett engem? – kérdezte egy este, mikor már félig aludt.
Edit lehajolt hozzá, simogatta a haját.
– Nem tudom, kicsim. De te érezted őt, ugye?
Eszter bólintott.
– Mindig tudtam, hogy ott van. Nem félelmetes volt… inkább csak... idegen. De valahogy mégis az enyém.
A kórházban lassan legenda lett belőle. A nővérek „kislánynak, akinek macska volt a hasában” kezdték becézni. Az orvosok pedig tudományos tanulmányokat írtak róla, genetikusok és mikrobiológusok érkeztek, hogy megvizsgálják a különös organizmust, amit eltávolítottak belőle.
Azonban Eszter számára mindez csak háttérzaj volt. Ő csak azt akarta tudni, mi lett azzal a kiscicával, akit valaha hazavitt.
Egy nap, amikor már kiülhetett a kórház kertjébe, leült a padra, és a napfényt figyelte. Edit mellette ült, egy termoszban kamillateát hozott neki.
– Anya… szerinted mi lett Picurral?
– Szerintem… elment a maga útjára. Talán meggyógyult, talán nem. De biztos vagyok benne, hogy nem felejtett el téged.
– Azt hiszed, valahol… még él?
– Talán igen. De ha nem is, a szívedben biztosan. És talán egy darab belőle… örökre veled maradt. Nem az a valami… hanem az a szeretet, amit iránta éreztél.
Eszter lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha valóban érezne valami dorombolást… nem fizikailag, hanem valahol nagyon mélyen. Nem fájt, nem zavarta – inkább olyan volt, mint egy emlék, ami megvigasztal.
Hetekkel később hazaengedték. A lakás már nem ugyanaz volt, mint régen – tisztább, csendesebb, rendezettebb. Edit szabadságot vett ki, hogy otthon lehessen a lányával, amíg teljesen fel nem épül.
Egy délután Eszter belenézett a tükörbe, és feltűrte a pizsamafelsőjét. A heg ott húzódott a hasán, finom rózsaszín csík volt már csak, de ő tudta, mit rejt.
– Újra kezdhetem, ugye? – kérdezte anyjától.
– Mindent – felelte Edit. – Az életed, a terveid… és ha akarod, még egy cicát is.
Eszter szeme felcsillant.
– De igazi legyen. Ne… bennem. Inkább itt, kint. A karomban.
– Akkor keresünk egy menhelyet – bólintott Edit, és a könnyeit törölgette mosolyogva. – És kiválasztjuk együtt.
Néhány nappal később el is mentek. Egy vidéki állatmenhelyen egy fekete, zöldszemű kölyökmacska bújt ki az egyik dobozból, és egyenesen Eszter ölébe mászott.
– Ő választott téged – nevetett a menhelyes hölgy.
– És én is őt – mondta Eszter határozottan. – Ő lesz az új Picur. De ezúttal… nem titokban.
Otthon egy külön kis fekhely, játékok és etetőtálka várták a cicát. Esténként Eszter mesélt neki – a kórházról, a „lakóról”, akivel együtt kellett élnie, és arról, hogyan tanulta meg, hogy néha a legfurcsább szeretet is a legigazibb lehet.
Egy este, lefekvés előtt Edit megkérdezte:
– Félsz, hogy megismétlődik?
Eszter megrázta a fejét.
– Nem. Mert most már tudom, hogyan kell figyelni magamra. És mert most nem vagyok egyedül.
A kiscica az ölébe bújt, dorombolt. A heg már alig látszott, de a történet, amit hordozott, örökre ott maradt.
És bár az emberek sokáig emlegették még „a kislányt, akinek valami élt a hasában”, Eszter számára ez nem egy félelmetes emlék volt.
Hanem egy kezdet.
Egy új életé, amely már nem titkokkal volt tele, hanem reménnyel.