A karfa szaga
Amikor Nóra behúzta maga mögött a lakás ajtaját, úgy érezte, mintha egy rosszul sikerült napot zárt volna ki a folyosóra. A kanapé ott állt a nappali közepén, még kissé ferdén, mert a szállítók csak letették, ahová elsőre sikerült. Mélyzöld szövete volt, alacsony háttámlája, széles karfája; pontosan olyan, amilyet hónapok óta keresett, csak az ára volt gyanúsan barátságos. „Felújított, de hibátlan” – mondta róla a boltban a férfi, aki túl sokat mosolygott. Nóra akkor nem akart kételkedni. A régi, besüppedt ülőgarnitúrát már szégyellte, ha átjött valaki. Most mégis öröm futott át rajta, amikor leült a kanapé szélére, és megérezte a friss szövet érdes tapintását.– Na, Bogyó, mit szólsz?A kutya nem csóválta a farkát, nem szaladt oda, hogy birtokba vegye az új bútort, még csak nem is nyújtózott el a szőnyegen, mint máskor. Lassan indult meg, orrát majdnem a padlóhoz érintve, és körbejárta a kanapét.– Ne mondd, hogy neked nem tetszik. Ennél jobbat nem kapsz, uram.Bogyó megállt a jobb oldali karfánál, felnézett rá, aztán újra szimatolni kezdett. A mozdulatai nem voltak játékosak. Apró, ideges fújtatással szívta be a levegőt, majd hirtelen két mancsával nekifeszült a szövetnek. Nóra rászólt, nem mérgesen, inkább fáradtan.– Hé, ezt most vettük. Ezt most tényleg ne.Bogyó hátralépett, mintha megértette volna, de a következő pillanatban visszaugrott, és kaparni kezdte ugyanazt a pontot. A körme tompán sercegett a szöveten. A lakásban nem volt más hang, csak a hűtő halk zúgása meg ez a kitartó kaparás.
Nóra elvette a kutya kedvenc gumilabdáját, leguggolt, és megpróbálta játékra hívni. Bogyó ránézett, de a tekintete nem maradt rajta. Visszafordult a karfához, és most már halk morgás is jött a torkából. Ettől Nóra gyomra összerándult. Bogyó nem volt harapós kutya, nem morgott vendégekre, legfeljebb sértődötten sóhajtott, ha valaki elfoglalta a helyét.– Mi van ott?Közelebb hajolt a karfához. Először semmit sem érzett, csak a műanyaggal kevert tisztaságot. Aztán, amikor a tenyerével benyomta a szövetet, valami tompán megmozdult odabent. Nem rugó volt, nem fa, nem szokásos belső recsegés. Valami puhább. Valami, ami nem illett oda. Nóra kiment a konyhába a kis varróollóért, azt ismételgetve, hogy biztosan csak egy ottfelejtett rongy. Amikor azonban az olló hegye beakadt az anyagba, Bogyó nyüszítve hátrált a falig, Nóra pedig olyan lassan kezdte felvágni a karfa varrását, mintha attól félne, hogy ami bent van, meghallja.
A régi bélés alatt
A szövet először csak keskeny résben engedett, aztán a varrás mellett megpattant néhány cérnaszál. Nóra fél kézzel tartotta vissza Bogyót, fél kézzel húzta félre az anyagot. A karfa belsejéből poros, sárgás tömés bukott elő, mellette szürke vászoncsíkok és megrepedezett habszivacs. Már éppen megkönnyebbült volna, amikor meglátott valami sötétet a belső faváz mellett. Nem mozdult, mégis olyan érzése támadt, mintha nézné. Az ollót letette a padlóra, két ujjal óvatosan félrehúzta a tömést, és akkor megcsapta az a szag, amit a kárpit eddig csak tompított. Nem erős volt, inkább alattomos: dohos, állott, enyhén édeskés, mint egy rég bezárt pince.– Jaj, ne.Bogyó halkan vakkantott. Nóra felkapta a telefonját, és a húgát, Rékát hívta. Réka nem értett a bútorokhoz, de volt benne valami nyugodt, ami a családban senki másban.– Most ne nevess ki, jó?– Attól függ, mivel kezded.– A kanapé karfájában van valami.– Pénz?– Nem vicces.A vonal túlsó végén csend lett, és ez jobban megijesztette Nórát, mint bármilyen kérdés. Végül Réka csak annyit mondott, hogy ne nyúljon bele puszta kézzel, nyisson ablakot, és hívja fel azt a boltot, ahonnan hozta.
A boltban sokáig nem vették fel. Nóra közben gumikesztyűt húzott, olyat, amiben máskor a fürdőt súrolta, és kinyitotta a nappali ablakát. Kint a lépcsőház udvara felől edénycsörgés, távoli tévéhang és valakinek a köhögése hallatszott; a mindennapi zajok most illetlenül rendesnek tűntek. Amikor végre beleszólt a telefonba a boltvezető, Nóra először túl gyorsan beszélt, aztán meg kellett ismételnie mindent.– Asszonyom, a felújításnál a bútort átnézik.– Akkor jöjjön ide, és nézze meg újra.– Biztosan valami régi tömésdarab.– Egy tömésdarab nem büdösödik a karfában.– Holnap tudok küldeni valakit.– Ma vették meg a pénzemet, ma szeretnék választ kapni.Ezt nem tervezte kimondani, de ahogy elhangzott, megkönnyebbült tőle. A férfi végül sóhajtott, kérte a címet, és azt mondta, egy órán belül odaküldi a kárpitost. Nóra letette a telefont, de nem mozdult. A felnyitott karfa mellett térdelt, Bogyó pedig a küszöbről figyelte. A sötét valami körül egy régi, kék anyagdarab látszott, mintha valaha táska bélése lett volna. Nóra a csipesszel alányúlt, és egy összegyűrt műanyag tasak sarka csúszott elő belőle. Nem szakadt ki, nem engedett könnyen. Mintha hosszú ideje szorították volna oda.
Ami nem tartozott hozzájuk
A kárpitos alacsony, őszülő férfi volt, Laci néven mutatkozott be, és már az ajtóban úgy nézett a kanapéra, mint aki előre tudja, hogy nem fog tetszeni neki, amit lát. Nem mentegetőzött, csak letérdelt a karfa mellé, felhúzta a kesztyűjét, és közelről megvizsgálta a felvágott részt.– Ezt maguk húzták újra?– A külső kárpitot igen.– És belül?Laci nem felelt rögtön. A csipesszel megfogta a műanyag sarkát, lassan húzni kezdte, és a karfa belsejéből egy lapos, koszos nejlontasak került elő. Nem volt nagyobb egy borítéknál, de súlya volt.– Ne nyissa ki – mondta halkan Nóra.– Nem is akartam.A férfi letette a tasakot a padlóra, majd még egyszer belenézett a résbe. Két régi fénykép csúszott ki a tömés közül, az egyik sarka meg volt rágva, a másikon egy kisfiú állt egy kertben, kezében műanyag locsolókannával. A képek hátulján elmosódott írás látszott, egy keresztnév és egy évszám. Nóra hirtelen nem félelmet érzett, hanem valami nehezebbet. Mintha nem tárgyakat találtak volna, hanem valakinek a megmaradt csendjét.– Ez hogy kerülhetett ide?Laci az arcát dörzsölte.– Néha lomtalanításból kerül hozzánk váz. Vagy hagyatékból. Amit lehet, mentünk, javítunk. De ezt látni kellett volna.– Akkor miért nem látták?A férfi erre nem mondott semmit. Nóra felhívta a segélyhívót, remegő kézzel. Elmondta, hogy egy használt kanapé belsejében személyes iratoknak vagy emlékeknek tűnő dolgok vannak. A tasakot végül nem ők nyitották ki. A kiérkező járőrök átvették, jegyzőkönyvet írtak, lefotózták a kanapét, és megkérdezték, akar-e feljelentést tenni a bolt ellen. Nóra akkor még nem tudott erre válaszolni. Csak azt nézte, ahogy az egyik rendőr borítékba teszi a gyűrött fényképeket.
Később kiderült, hogy a tasakban régi iratok, egy gyerek rajza, néhány megsárgult papír és fénykép volt, amelyeket valaki évekkel korábban, talán költözéskor, talán veszekedés után dughatott a karfa belsejébe. A tulajdonos családját végül megkeresték. Egy idős asszony jött el értük néhány nappal később, vékony kabátban, szorosra fogott táskával. Nóra kávét főzött neki, mert valamit muszáj volt tennie a kínos csend ellen.– Nem kellett volna kidobni azt a kanapét – mondta az asszony.– Nem tudhatták.– Az ember sok mindent nem tud, aztán egyszer csak hiányozni kezd.Nóra nem kérdezett többet. A bolt visszavette a kanapét, a pénzt is visszaadták, bár a férfi a telefonban végig úgy beszélt, mintha ő tenne szívességet. A nappali napokig üres maradt, csak a szőnyegen látszott a bútor helye. Bogyó esténként még mindig odaszimatolt a fal mellé, aztán inkább Nóra lábához feküdt. Egy hét múlva Nóra vett egy egyszerű, új fotelt, drágábban, mint szerette volna, de tiszta számlával. Amikor este leült bele, Bogyó hosszú ideig figyelte, majd óvatosan feltette a fejét Nóra térdére.– Na, ebben már megbízunk?A kutya nagyot sóhajtott, és nem ment el. Nóra akkor értette meg, hogy nem a bútor volt a fontos, hanem az a furcsa, makacs bizalom, amivel egy állat néha hamarabb megérzi, ha valami nincs rendben.