Jogi nyilatkozat:
A Gerecse fölött lassan ereszkedett az alkony, amikor Farkas Gábor, a Komárom-Esztergom megye egyik legismertebb vállalkozója, úgy döntött, hogy aznap kivételesen korábban indul haza. Egész nap valami furcsa nyugtalanság vibrált benne — olyan súlytalan, mégis nyomó érzés, ami mintha azt suttogta volna: „Menj haza… Ideje.”
Gábor negyvenkét éves volt, és már fiatalon legendává vált a környéken. Ő építette a térség legnagyobb logisztikai központját, ő vette meg a fél belvárost Tatán, és az emberek számára ő volt a milliárdos, aki mindig elegáns autóval suhant el mellettük, telefonálva, rohanva, soha meg nem állva.
De akik igazán ismerték — köztük nagyon kevesen — tudták: a férfi lelke mélyén egyetlen hatalmas seb tátongott.
Három éve veszítette el feleségét, Lillát, egy hirtelen jött betegség miatt. A halál olyan gyors volt, hogy Gábor még ma sem tudta felfogni, mi történt. Egyik percekben még ott ült mellette a kórházi ágyon, Lilla kezét fogva, a következőben pedig már az orvos óvatos, könyörtelen hangját hallotta:
„Sajnálom… mindent megtettünk.”
Azóta a férfi úgy döntött, hogy mindent a munkába temet.
A két gyerekének, Zorinak és Hannának pedig megadott mindent — kivéve magát.
A két testvér azóta egyetlen emberben talált biztos fogódzót: Török Annában, a házvezetőnőjükben. Anna eredetileg csak takarítani járt hozzájuk, de Lilla halála után szinte észrevétlenül ő lett a gyerekek mindenese, vigasza, támasza, csendes öröme.
Gábor pedig… nos, ő csak azt látta, hogy rendben mennek a dolgok. És ez neki elég volt.
Legalábbis eddig így hitte.
Aznap azonban, ahogy autója lassan gördült fel a Tata fölé magasodó dombon álló modern, üveghomlokzatú ház felé, különös érzés kerítette hatalmába. Valami melegség, valami váratlan kíváncsiság. Mintha a ház hívná őt — vagy talán a múlt.
Belépve a tágas előtérbe azt várta, hogy csupán a szokásos csend fogadja, amit néha csak a hűtő halk zúgása vagy a távolból kiszűrődő autók zaja tör meg.
De most…
Valami más volt.
A házban életteli hang visszhangzott:
gyerekkacaj.
Gábor megtorpant. Már hónapok óta nem hallotta ezt így — felszabadultan, csilingelve, úgy igazán. A hang betöltötte a levegőt, megrezegtette a padlót, és mintha a falak is mosolyogtak volna tőle.
A férfi óvatosan indult meg a hang irányába, lassan, mintha attól tartana, hogy egyetlen zajos lépésével szétrombolná ezt a törékeny boldogságbuborékot.
Ahogy közeledett az étkező felé, meghallotta a gyerekek hangját:
— Anna néni, gyorsabban! — kacagta Zori, tizenkét éves, csupa vékony csont és mindig túl nagyra nőtt lelkesedés.
— Ez csalás, Zori! — szólt rá Hanna, a kilencéves kishúga, de olyan nevetéssel, amitől a férfi szíve összeszorult.
Aztán Anna hangja, lágyan, meleg humorral:
— Ha ennyit vihogtok, soha nem fejezitek be a házi feladatot… és akkor kénytelen leszek megint csokipudinggal megvesztegetni titeket.
— De Anna néni… az pont jó! — kiáltotta Hanna.
Gábor ajka szinte észrevétlenül megremegett.
Nem emlékezett, mikor hallotta utoljára a lánya ilyen felszabadult hangját.
Óvatosan benyitott.
A kép, amely fogadta, olyan erővel találta gyomorszájon, hogy megtántorodott.
A hosszú tölgyfaasztal fölött meleg fényű lámpa ragyogott. Az asztal tele volt színes ceruzákkal, félig kész rajzokkal, tankönyvekkel és apró morzsákkal. A közepén egy nagy, kék tálban frissen sütött túrós batyu illatozott — Anna specialitása.
De nem ez volt az, ami igazán megérintette.
Hanem az, hogy Anna ott ült a két gyerek között, nevetve, összeborzolt hajjal, arcán lisztes foltokkal.
Zori a vállára dőlt, Hanna pedig éppen az ölébe csúszott, egy életvidám mozdulattal, amitől Anna csak még szélesebben mosolygott.
Úgy tartotta őket, mintha a sajátjai volnának.
Úgy nevettek vele, mintha anya lenne.
Úgy kapaszkodtak belé… mintha tőle függne az egész világuk.
És Gábor hirtelen rádöbbent:
ő, a saját gyerekei életének közepén…
már csak egy mellékszereplő.
Anna vette észre elsőként. Felpattant, szeme elkerekedett.
— Gábor úr…? Hát maga… már itthon van?
A gyerekek hátrafordultak, és örömük leírhatatlan volt:
— Apa! — kiáltotta Hanna, s rohanni kezdett felé, de bizonytalanul, mintha nem tudná, apa átöleli-e vagy megállítja.
Gábor lenézett a kislányára, aki már ott toporgott előtte. A pillanat nehéz volt, fájdalmas, mégis gyönyörű.
Majd… lassan letérdelt hozzá.
Hanna szeme megtelt könnyel.
— Szabad? — kérdezte halkan.
És akkor Gábor karja végre kitárult.
A kislány a nyakába csimpaszkodott, Zori is melléjük lépett, és miközben mindhárman ott álltak összebújva, a férfi érezte: valami benne megroppan.
De nem rossz értelemben.
Hanem úgy, mint amikor egy túl szorosan bevarrt seb végre kinyílik… és elkezd gyógyulni.
A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.
A gyerekek lassan elengedték az apjukat, de még mindig a közelében maradtak, mintha attól félnének, hogy ha csak egy pillanatra is elfordulnak, Gábor ismét eltűnik a munkájába, ahogy annyiszor megtörtént.
— Apa… — kezdte Zori, kicsit rekedtes hangon — …nem ma jössz haza…? Mármint… mindig később szoktál.
Gábor felszívta a maradék könnyeit, és megpróbált mosolyogni.
— Ma… úgy éreztem, ideje megnéznem, mi folyik itt nélkülem — mondta, és próbált belecsempészni némi humort a hangjába.
Hanna azonnal felkapta a fejét.
— Jó dolgok! — vágta rá lelkesen. — Anna néni tanított minket tejbegrízt főzni! De azt mondta, előbb meg kell tanulnunk rendesen takarítani magunk után, mert a tejbegríz bosszút áll tányér formájában.
Anna zavartan törölte meg a kezét a konyharuhában.
— Ugyan már, csak próbálom őket rávenni, hogy ne hagyjanak csatateret maguk után — mosolygott félénken. — Örülök, hogy ma hamarabb hazaért, Gábor úr.
A férfi ekkor nézett rá igazán. Nem úgy, mint eddig: egy szükséges, megbízható alkalmazottra, aki rendben tartja a házat, hanem mint egy emberre, aki…
aki éppen most tartja egyben az ő gyerekei világát.
Anna egyszerű, sötétkék pólót és szürkés vászonnadrágot viselt, haját lazán tűzte fel, néhány tincs kiszabadulva keretezte fáradt, de meleg szemeit. Nem volt benne semmi hivalkodó, semmi különös – pont ez adta azt a megnyugtató, otthonos jelenlétet, amelyet a gyerekek annyira kerestek.
— Marad velem vacsorára, apa? — kérdezte hirtelen Hanna. — Vagy menned kell?
A kérdés olyan egyszerűen hangzott, mintha csak azt kérdezte volna, kér-e még kakaót.
De Gábor gyomra összeszorult.
Hányszor mondta már azt: „Menjek, dolgom van”?
És hányszor égett bele Hanna szemébe a csendes csalódás?
Most azonban csak ennyit mondott:
— Maradok.
A szó szinte idegennek tűnt a saját szájából, mégis… jól esett kimondani.
Zori arca felderült.
— Tényleg? Akkor elmesélhetem, mi lett a projektversennyel! És apa, majd segítesz holnap a makettnél? A tanár azt mondta, lehet hozni szülői segítséget.
Gábor torka elszorult.
— Igen — bólintott. — Segítek.
Anna rápillantott, és volt valami a tekintetében. Nem hálálkodás, nem is szemrehányás. Inkább óvatos remény és visszafogott kíváncsiság.
Mintha azt kérdezné:
„Vajon komolyan gondolja?”
Vacsora közben a levegő még kissé bizonytalanul vibrált. A gyerekek lelkesen meséltek: iskola, barátok, osztálykirándulás a tatai Öreg-tóhoz, az új informatika tanár, aki szereti a vicces mémeket.
— És képzeld, apa — csapott az asztalra Zori —, az osztályfőnök azt mondta, hogy büszke rám, amiért ilyen jól felelek matematikaórán!
— Azt valóban mondta — bólogatott Anna, miközben szedett még egy adag meleg rakott krumplit Hanna tányérjára. — És azt is hozzátette, hogy jó lenne, ha az édesapja egyszer el tudna jönni a fogadóórára, mert szívesen megmutatná a füzeteit.
A mondat halkan csúszott ki Anna száján, de mintha kalapáccsal ütött volna Gábor mellkasára.
Néhány pillanatig csak a kanál csörrenése hallatszott.
— Fogadóóra… — ismételte meg halkan. — Mikor lesz?
— Már volt… — mondta Zori gyorsan, óvó reflexszel, mintha nem akarna bajba sodorni senkit. — Nem baj, nem baj, Anna néni ott volt, és mindent megbeszélt.
Gábor nem tudta, mit mondjon.
Eddig úgy gondolta, a jelenléte „nem létfontosságú”. Hogy a gyerekek jó iskolába járnak, nem szenvednek hiányt semmiben, hát akkor… rendben van minden, nem?
Csak most esett le neki, hogy miközben ő újabb üzletet kötött, valaki más állt az osztályterem falánál, összefont kézzel hallgatva a tanár szavait — az ő helyén.
Vett egy mély levegőt.
— Legközelebb ott leszek — mondta végül, lassan, de határozottan. — Ígérem.
Hanna rámosolygott. Nem gyanakvóan, nem kétkedve.
Egyszerű, gyermeki hittel.
Pont ez fájt a legjobban.
Vacsora után a gyerekek felrohantak az emeletre átöltözni pizsamába. Anna épp szedelőzködni kezdett a konyhában, amikor Gábor mellé lépett.
— Hagyja — szólt halkan. — Én elmosogatok.
Anna reflexből tiltakozni kezdett:
— Ugyan már, Gábor úr, ez az én dolgom, azért fizet…
— Már így is többet tett, mint amit bármilyen fizetés valaha fedezni tudna — vágott közbe a férfi váratlan, kissé rekedt őszinteséggel.
Anna keze megállt a levegőben, a tiszta tányérral együtt.
Csend lett kettejük közt, csak a csapból folyó víz halk moraja töltötte be a konyhát.
— Tudom, hogy sokat van velük — folytatta Gábor. — Eddig… csak nem gondoltam bele igazán. Vagy talán nem akartam belegondolni.
Anna lassan az asztalra tette a tányért.
— A gyerekek… jó gyerekek — mondta óvatosan. — Ők sok mindent megértenek, még akkor is, ha azt hisszük, túl kicsik hozzá.
Gábor felé fordult.
— Mit értenek meg? — kérdezte. — Azt, hogy az apjuk inkább a telefonját nézi, mint az arcukat?
A férfi hangja keményebben csendült, mint szerette volna, de Anna nem sértődött meg. Inkább szomorú együttérzés villant a szemében.
— Azt értik meg, hogy maga… nagyon fél — válaszolta halkan. — És azt is, hogy közben szereti őket. Csak nem találja a… útját hozzájuk.
Gábor úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna.
— Honnan veszi ezt? — kérdezte rekedten.
Anna felsóhajtott. Nem olyan sóhaj volt ez, mint amikor valaki elfárad a házimunkában, hanem mint amikor valaki éveken át cipel egy láthatatlan ládát, tele kimondatlan történetekkel.
— Onnan, hogy… én is ezt csináltam — mondta végül.
Gábor ekkor döbbent rá: három éve dolgozik neki ez a nő, és szinte semmit nem tud róla.
Nem tudja, hol lakik pontosan, kik várják otthon, mihez tér haza, amikor este kilép az üvegpalota ajtaján.
— Mit… csinált? — kérdezte óvatosan.
Anna lenézett a kezére. Ujjain finom, alig látható sebhelyek, mintha régebben másféle munkát végzett volna.
— Elengedtem a fiam kezét — mondta nagyon halkan. — Egyetlen pillanatra.
Gábor nem értette.
— Úgy érti…?
Anna bólintott.
— A kisfiam… Marci. Ötéves volt. Egy zebránál álltunk, a belvárosban, Győrben. Siettünk, mert elkéstünk az óvodai anyák napi műsorról, én meg bosszankodtam, mert a busz sokat késett. Egy pillanatra elengedtem a kezét, csak azért, hogy előkotrjam a táskámból a telefonod… — elharapta a mondatot, majd megcsóválta a fejét. — Azt hittem, ráérek. Azt hittem, rá fogok érni egész életemben.
Gábor torka elszorult.
— Marci… nem nézett körül — folytatta Anna, hangja remegett, de nem tört el. Talán már túl sokat sírt az évek alatt. — Én pedig… nem fogtam meg újra a kezét. Egy autó… nem fékezett időben.
A mondat után csend zuhant közéjük, sűrű és súlyos.
Gábor szinte érezte, ahogy a levegő is megváltozik.
— Sajnálom — suttogta.
Anna halványan elmosolyodott. Nem kedves mosoly volt, inkább fáradt.
— Sokan mondták már. És én is mondtam már sok mindenki másnak, hogy nem az ő hibájuk. De magamnak… ezt még soha nem tudtam igazán elhinni.
Leült a konyha egyik székére, tenyerébe temetve az arcát.
— Amikor ide jöttem dolgozni, azt hittem, csak takarítok majd. Néha felhozom a bevásárlást, odakészítem az uzsonnát, ennyi. Aztán… Hanna először hívott, hogy üljek le mellé, mert „félek az árnyékoktól az ágy alatt”. És Zori megkért, hogy hallgassam meg, hogyan olvas. Már harmadik nap magához szaladt volna egy rémálom után, de maga nem volt itthon.
Felpillantott.
— Nem szemrehányásnak mondom, Gábor úr. Csak… innen kezdődött. Ők kerestek meg engem. Én pedig… nem tudtam nemet mondani. Talán önzésből is: mert rajtuk keresztül… úgy éreztem, mintha egy kicsit újra anyja lehetnék valakinek.
Gábor érezte, hogy ég a szeme. Nem csak a gyász miatt, amit Anna hordozott, hanem saját bűntudata miatt is.
— Féltem, hogy haragudni fog rám — tette hozzá Anna halkan. — Hogy egyszer csak azt mondja: „Az én gyerekeim nem a magái.” És… igaza is lenne.
Gábor ekkor olyan dolgot tett, amit maga sem gondolt volna: leült vele szemben, és két tenyerébe fogta a nő kezét.
Nem volt ebben semmi bizalmaskodó, semmi félreérthető. Inkább olyan mozdulat volt, mint amikor két összetört ember óvatosan megpróbálja összerakni egymás lelkének darabjait.
— Ha maga nincs… — mondta halkan a férfi —, lehet, hogy én már régen elvesztettem volna őket. Nem fizikailag… hanem belül. És azt senki nem tudná visszahozni.
Anna szemében könny csillant.
— Tudja, mitől félnek mostanában a legjobban? — kérdezte.
— Mitől? — suttogta Gábor.
— Attól, hogy egyszer majd… úgy dönt, már nincs rám szükség. Mert hazajön, rájön, mit mulasztott, és… én feleslegessé válok.
Gábor megdöbbent.
— Ezt mondták…?
— Nem szavakkal — ingatta a fejét Anna. — De Hanna néha nagyon szorosan ölel, amikor elköszönök. Mintha attól tartana, hogy ha elenged, vissza sem jövök.
A férfi mélyet lélegzett.
— Én… mindent elrontottam — mondta ki végül.
— Nem mindent — felelte Anna. — A gyerekek még mindig remélnek magában valamit. És amíg remélnek… addig maga nem vesztette el őket.
Ebben a pillanatban fentről Hanna hangja hallatszott:
— Anna néni! Elakadtam a mesében! Nélküled nem lesz hangja a farkasnak!
A két felnőtt egyszerre elnevette magát, könnyes szemmel.
— Menjen csak… — mondta Gábor. — Ma… szeretném hallani, ahogy mesél.
Anna felállt. Ahogy elhaladt mellette, a férfi halkan, de egyértelműen hozzáfűzte:
— És… holnap reggel én viszem őket iskolába.
Anna megállt az ajtóban, hátrafordult, és valami egészen különleges csillogott a szemében.
— Remélem, tudja, mennyire örülnének neki — mondta. — És… Marci is biztosan mosolyogna valahol.
Azzal felment a lépcsőn, a gyerekekhez.
Gábor pedig ott maradt a félig kiürült tányérok, felhalmozott poharak és szürkés esti fény között, és úgy érezte, először látja igazán a saját életét.
Mintha eddig csak üvegen át nézte volna — most pedig valaki kinyitotta volna az ablakot, és egyszerre beömlött a levegő.
Aznap éjjel Gábor sokáig nem tudott elaludni.
Felment a dolgozószobájába, ahol mindig ott állt a polcon egy fotó: Lilla mosolygott rajta, haját a szél fújta hátra, Hanna még csak pár hónapos volt, Zori pedig félénken kapaszkodott az anyja kabátjába. A kép a Velencei-tónál készült, egy régi, gondtalan nyáron.
A fotó mögül előkerült egy boríték is. Lilla írása volt rajta, ismerős, lendületes betűkkel:
„Ha egyszer nagyon elfáradnál…”
Gábor lassan kibontotta. Már olvasta régen, de akkor csak félig, sírva, kapkodva. Most végigolvasta.
Lilla arról írt, hogy ha vele bármi történne, azt akarja, Gábor tudja: nem kell erősnek tettetnie magát a gyerekek előtt. Hogy nem baj, ha sír. Hogy nem baj, ha hibázik. De egy dolgot kér: ne meneküljön el előlük a munkába, mert ők nem pénzre, hanem rá lesznek a legéhesebbek.
„Ha majd úgy érzed, hogy félsz közel lenni hozzájuk, gondolj arra: ők is félnek. És nekik csak te maradsz. Kérlek… ne engedd el a kezüket.”
A sorok elmosódtak a könnyei alatt.
„Elengedtem a fiam kezét egy pillanatra.”
„Kérlek, ne engedd el a kezüket.”
Anna és Lilla szavai összefonódtak Gábor fejében, mint két, egymást keresztező fonal egy ugyanabból a szívből szőtt szőnyegben.
Aznap este meghozta a döntést.
Másnap reggel a házban hamarabb kelt az ébresztő, mint szokott — de most nem Anna keze kapcsolta fel a villanyt, hanem Gáboré.
— Na, kelés, katonák! — mondta színpadiasan, ahogy belépett Zori szobájába.
A fiú kábán pislogott rá, mintha álmodna.
— Apa…? Mi történt? Későn jöttél haza, és most… korán kelsz? Betört az idő, vagy mi?
Gábor felnevetett.
— Gondoltam, kipróbálom, milyen, ha látom reggel a saját gyerekeim arcát — mondta. — Ha nagyon ijesztő, még mindig visszatérhetek a régi rendszerhez.
Zori csak bámulta néhány másodpercig, aztán elmosolyodott.
— Nem olyan ijesztő — dünnyögte, és felült.
Hanna szobájában még szorosabban tekeredett a takaróba, mint valami kismaci.
— Öt perc — nyöszörögte.
— Ha most felkelsz, csinálok neked… — Gábor elbizonytalanodott. — …palacsintát.
A kislány egyik szeme kinyílt.
— Te? — kérdezte óvatos gyanakvással. — Nem Annával együtt? Mert… te egyszer megsütötted, és olyan lett, mint a gumi.
Gábor elnevette magát.
— Akkor most majd figyelem a receptet. Megengeditek, hogy elrontsak párat a gyakorlás kedvéért?
Hanna hosszan gondolkodást játszott.
— Rendben. De ha nagyon rossz, akkor átadjuk Annának az irányítást.
A konyhában Anna már ott állt, kötényben, de meglepetten pislogott, amikor Gábor tűzhelyet gyújtott, és a kezébe vette a palacsintasütőt.
— Ezt most… komolyan gondolja? — kérdezte.
— Gondolja úgy, hogy próbaidőn vagyok — mosolygott a férfi. — Ha nem válok be, végleg ki lesz rúgva a konyhából.
— Maga? — mosolyodott el finoman Anna. — Ugyan, magát úgysem lehet olyan könnyen kirúgni innen. A gyerekek már döntöttek.
Néhány perc múlva már liszt volt Gábor pólóján, tojáscsík az asztalon, és a konyha levegőjében égett palacsinta kissé tragikus illata keveredett a friss, jól sikerültekével.
— Ez ronda — jelentette ki kíméletlen őszinteséggel Hanna, mikor Gábor első, amorf próbálkozását meglátta. — De… — villant fel a szeme, miután belekóstolt — …nem is olyan rossz.
— Ez bók? — kérdezte az apja.
— Ez… remény — felelte a kislány, és Anna alig tudta visszatartani a mosolyát.
Az iskolába indulás előtt Gábor a garázsban állt a gyerekekkel.
— Ez most… komoly? — kérdezte Zori. — Te viszel el minket?
— Már megint ilyen meglepődős napot tartunk? — vonta fel a szemöldökét Gábor. — Be fogtok még perelni, ha így sokkolom a családot.
Hanna a karjára kapaszkodott.
— Lehet, hogy ez a kedvenc napom — mondta.
Az autóban útközben nem a rádió szólt. Gábor kérdezett: az új osztálytárs, a fociedzés, az, hogy mit szeretnének hétvégén csinálni. Eleinte kicsit sután, mintha új nyelvet tanulna. A gyerekek pedig válaszoltak, néha egymás szavába vágva, lelkesen.
Amikor ki tett őket az iskola előtt, hirtelen eszébe jutott valami.
— Várjatok egy pillanatot — mondta, és előhúzta a telefonját. — Hányadikára is mondtad, hogy lesz az a makettbemutató, Zori?
— Jövő hét szerdán — válaszolta a fiú. — De nem baj, Anna néni úgyis jön, ő szokott…
— Én is ott leszek — mondta Gábor. — Már be is írtam.
Nem csak úgy mondta. Tényleg beírta a naptárába, és azonnal törölt is két megbeszélést.
Zori arca ragyogni kezdett.
— Akkor… jó — mondta, és próbálta visszafogni a vigyorát, de kudarcot vallott.
A gyerekek bementek az iskola kapuján, még utoljára visszaintegetve.
Gábor pedig ott állt, a hideg novemberi levegőben, és azt érezte: mintha valami… a helyére kerülne.
Délután, amikor visszaért a házhoz, Anna épp a nappaliban hajtogatta össze a frissen mosott ruhákat. A TV ki volt kapcsolva, a szobát a kinti szürke fény és a meleg, sárgás állólámpa világította meg.
— Beszélhetnénk egy kicsit? — kérdezte Gábor.
Anna letette a kezében lévő pólót.
— Természetesen.
— Nem akarom, hogy azt higgye, ami tegnap történt… valami pillanatnyi fellángolás volt nálam — kezdte a férfi. — Elmentem volna aludni, és reggel minden úgy folytatódik, mint eddig. Rájöttem, hogy ha azt teszem, akkor… totálisan megérdemlem, hogy egyszer majd a saját gyerekeim nézzenek át rajtam, mint valami idegenen.
Anna csendben figyelte.
— Szeretném, ha tudná — folytatta Gábor —, hogy hálás vagyok azért, amit értük tesz. Nem, ez nem elég erős szó: tartozom magának. De nem akarom, hogy a továbbiakban… úgy érezze, egyedül kell „járnia helyettem a szülőségem”. Nem akarom magára tolni mindazt, amit nekem kellett volna legelőször megtennem.
Anna mélyet sóhajtott.
— Gábor úr… a gyerekeknek szükségük van magára — mondta. — Nem helyettesíthetem az édesapjukat. Nem is akarom. Én… csak vigyázok rájuk. Amennyire tőlem telik.
— Nem is ezt kérem. — Gábor elmosolyodott, ezúttal fáradt, de őszinte mosollyal. — Azt szeretném, ha… együtt vigyáznánk rájuk. Ha maga nem félne attól, hogy egyszer csak elküldöm. És ha én sem félnék attól, hogy közel legyek hozzájuk.
Kis szünetet tartott.
— Nézze, Anna — mondta —, ha bármikor hozzám fordult volna egy ilyen… személyes történettel, mint amit tegnap megosztott, régebben valószínűleg csak annyit mondtam volna: „Sajnálom, de most rohannom kell egy tárgyalásra.” És ezzel tarkón vágtam volna nemcsak magát, hanem a saját lelkemet is. Nem akarok többé így működni.
Anna tekintete megenyhült.
— És… biztos benne, hogy bírni fogja? — kérdezte. — A jelenlét néha sokkal fárasztóbb, mint a munka. Sokkal bénábbnak érezzük magunkat közben.
— Már tegnap bebizonyosodott, hogy bénán palacsintát sütök — mosolygott Gábor. — Ennél lejjebb már úgysincs.
Anna elnevette magát.
— Maga… változik — mondta végül. — És tudja, mi a legszebb az egészben?
— Mi? — kérdezte a férfi.
— Hogy a gyerekek ezt azonnal észreveszik. És nem fogják felhánytorgatni, mi volt régen. Ők… nagyon kegyesek tudnak lenni. Sokkal kegyesebbek, mint mi, felnőttek egymással.
A következő hetekben a ház lassan átalakult.
Nem a bútorok helye változott, nem új festmény került a falra, hanem valami egészen más: a hangok.
Egyre többször hallatszott Gábor nevetése a nappaliból, amikor esténként Zorival társasjátékozott, vagy Hannának segített a rajzversenyhez színeket keverni.
Egyre ritkábban villogott a telefonja vacsora közben, és ha mégis, gyakran csak némán letette az asztalra.
— Ez a „nem veszek fel minden hívást” projekt tetszik — jegyezte meg egyszer Anna félmosollyal, amikor látta, hogy a kijelzőn villogó „Befektető – London” felirat ellenére Gábor inkább folytatta a mesét a gyerekeknek.
— Új befektetésbe kezdtem — felelte a férfi. — A család nevű startupba.
A gyerekek nem értették a poént, de tetszett nekik, hogy apa viccelődik.
A makettbemutatón Gábor ott állt az iskola zsúfolt folyosóján, egyik kezében félig összegyűrt programfüzet, másikban a telefonja, amelyet most kivételesen zsebében hagyott.
Zori büszkén mutatta neki a saját készítésű „fenntartható várost”, amely kartonpapírból, PET-palackokból és egy csomó kreativitásból állt.
— Nézd, apa, ez itt a park, ahol majd sétálhatunk, ha öregek leszünk — magyarázta.
Gábor szíve összeszorult, de mosolygott.
— Remélem, addigra lesz egy rendes pad is, nem csak egy cipősdoboz — viccelte el, és Zori felnevetett.
Hátra pillantott, és meglátta Annát is, aki a terem ajtajában állt, nem tolakodva, csak csendes figyelemmel. Tekintetük találkozott.
Abban a pillanatban Gábor tudta: ez az a kép, amit sosem akar elfelejteni.
A gyereke, aki büszke rá, hogy az apja ott van.
És az a nő, aki akkor is ott állt mellettük, amikor ő még nem.
December elején a tatai tóparton már kiosztották az első forralt boros és kakaós standokat. A fák kopasz ágai fölött halvány fényfüzérek csillogtak, mintha az égre akarnák varázsolni a hiányzó csillagokat. Gábor úgy döntött, idén először hárman — vagyis… négyen — mennek le együtt.
— Anna, velünk tart? — kérdezte természetesen, mintha mindig is így lett volna.
— Én…? — lepődött meg a nő. — Nem akarok a családi programba belelógni.
Hanna azonnal odaugrott hozzá.
— De Anna néni, te is család vagy! — jelentette ki olyan magától értetődőn, mintha azt mondaná: a víz vizes.
Gábor a kislányra nézett, aztán Annára.
— Ha megengedi, elfogadnám ezt a definíciót — mondta halkan.
Anna elfordította a fejét, hogy elrejtse a könnyeket. Aztán bólintott.
A tóparton együtt sétáltak, gőzölgő poharakkal a kezükben. Hanna odafagyott az apja kabátjához, Zori a jégpályát figyelte, hogy lehet-e már menni rá, Anna pedig időnként megállt, hogy lefotózza a gyerekeket Gábor telefonjával.
— Küldje el Lilla anyukának… ja — harapott a nyelvére Hanna.
Gábor leguggolt hozzá.
— Tudod, kincsem — mondta elcsukló, de meleg hangon —, szerintem anya onnan fentről látja ezeket a képeket. És nagyon örül, hogy ilyen szépen mosolyogsz rajtuk.
Hanna bólintott, könnyes szemmel.
— Szerinted… anya szereti Annát? — kérdezte.
Gábor rápillantott Annára, aki zavartan nézett a tó felé.
— Biztos vagyok benne — mondta. — Mert ő az, aki segített nekünk… hogy ne essünk szét.
Anna lassan feléjük fordult.
Nem kellett többet mondani. Elég volt ez a pár egyszerű mondat.
Aznap este, amikor hazaértek, a gyerekek fáradtan dőltek be az ágyba. Gábor és Anna még egyszer összeakadt a konyhában.
— Tudja… — kezdte Gábor, miközben a forralt boros bögréket öblítette el —, néha azon gondolkodom, mi lett volna, ha… Lilla még itt lenne. Hogy vajon… így is szükségünk lett volna-e magára.
Anna megrázta a fejét.
— Talán nem így — felelte. — De higgye el, nem az a fontos, mi lett volna „ha”. Az számít, hogy most kik vagyunk egymásnak.
Kis csend után hozzátette:
— Én… már nem akarom elengedni a gyerekeik kezét. Nem bírom ki még egyszer. És most már attól is félek, hogy ha maga… mégis visszavonulna, ők fájnának nekem a legjobban.
Gábor letette a bögréket, és komolyan, nyíltan a szemébe nézett.
— Nem fogok visszavonulni — mondta. — Nem mondom, hogy soha nem fogok hibázni. Továbbra is leszek fáradt, ingerlékeny, elmerülök néha a cég dolgaiban. De többé nem fogom elhitetni magammal, hogy ez felment az alól, hogy apjuk legyek. És… ha maga hajlandó továbbra is mellettünk maradni… akkor én is biztosabban tartom a gyerekeim kezét.
Anna bólintott.
— Maradok — suttogta.
Abban a pillanatban, valahol nagyon mélyen, a múlt két sebe — Lilla hiánya és Marci elvesztése — mintha egyetlen, közös heggé forrt volna. Nem tűntek el, nem váltak láthatatlanná, de már nem lüktettek úgy, mint régen.
Most már volt mire építeni rájuk.
Az éjszaka csendjében Gábor óvatosan benézett a gyerekszobákba.
Zori oldalra fordulva aludt, kezében még mindig az a füzet, amibe a „fenntartható város” terveit rajzolta.
Hanna a takaró tetején feküdt, egyik kezével a plüssmacit szorította, a másikkal, mintha reflexből, az ágy szélét markolta—harapott, mintha keresne valamit, amit foghat.
Gábor odalépett hozzá, és óvatosan a saját kezét csúsztatta a kislány ujjai alá.
Hanna álmában megmozdult, de nem ébredt fel. Ujjai ösztönösen ráfonódtak apja kezére.
És Gábor ekkor értette meg igazán, mit jelent az, hogy „ne engedd el a gyerekeid kezét”.
Nem csak fizikai mozdulat ez.
Hanem döntés.
Minden nap, újra és újra.
Ott állt, mozdulatlanul, míg a ház elcsendesedett.
És miközben kint, a tatai dombok fölött szétfoszlott az utolsó esti köd, a férfi szeméből lassan, hangtalanul peregtek a könnyek.
Nem a veszteség könnyei voltak már.
Hanem valami egészen másé:
A megkésve, de mégis idejében felismert szereteté.
A tél lassan engedett a szorításából Tatán, és a tavasz első bizonytalan napsugarai áttörték a házak fölött lebegő reggeli párát. A tó még hideg volt, de a víz felszíne már sejtette azt a sima, tükröződő csendet, amely csak a kora tavaszra jellemző.
A Farkas-házban is új fény költözött a falak közé.
Gábor az utóbbi hónapokban már nem rohant ki reggelente úgy, mintha lángolna a cég. Megtanulta, hogy a fontos döntések néha nem a tárgyalóasztal mellett születnek, hanem a gyerekek reggelijénél, egy mosolyban, vagy egy hallgatott mondatban, amit máskor észre sem vett volna.
Zori egyre többször kérte ki a véleményét a projektjeiről, és már nem csak kötelességből mutatta meg neki a rajzait — hanem mert számított neki, hogy apa mit gondol.
Hanna pedig úgy kapaszkodott a kezébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb, legbiztonságosabb mozdulata.
Anna még mindig velük volt. Nem mint helyettes valaki helyén, nem mint fájdalmas pótlék. Hanem mint valaki, aki oda tartozott. A gyerekeknél ez sosem volt kérdés — talán csak Gábornál kellett idő, hogy ezt kimondja magának.
Egy vasárnap délelőtt, amikor a cseresznyefák már bimbóba borultak, Gábor a gyerekekkel együtt a kertben ült. A fű még nedves volt, Hanna lába maszatos lett tőle, de nem bánta. Zori épp egy madárodút csavart egy fa törzséhez. A fiú már tudta használni az apjától kapott szerszámokat — és Gábor azt is tudta, hogy ettől valami csendes, férfias büszkeség telepedik rá.
Anna a tornác lépcsőjén ült, a térdére terítve egy vékony pokrócot. Figyelte őket, de nem akarta megzavarni a pillanatot. Tőle sosem volt hangos az együttlét, inkább olyan, mint a tavaszi szél: érezni lehetett, még ha nem is látszott.
Gábor egyszer csak felállt, és odasétált hozzá.
— Tudja, mi jutott eszembe? — kérdezte halkan.
— Mi? — mosolygott rá Anna.
— Hogy… régen a ház… csupán hely volt. Tágas, fényes, modern — de üres. Olyan üres, hogy visszhangzott benne a saját lélegzetem. Azt hittem, a csend azt jelenti, hogy rend van. Hogy minden működik.
Anna félrebillentette a fejét.
— És most? — kérdezte.
— Most már tudom, hogy a csend önmagában nem jelent békét.
A gyerekek nevetése… a reggeli kapkodás… a veszekedés apróságokon… a vacsora közbeni félig kész történetek… ez mind… — elakadt, megköszörülte a torkát. — Ez a mi zenénk. A mi életünk.
Anna tekintete megpuhult.
— Maga… sokat változott — mondta halkan.
Gábor elmosolyodott.
— Maga pedig… végig mellettünk volt, amikor még magunk sem tudtuk, merre kell mennünk.
Anna lesütötte a szemét.
— Nem tettem semmi különöset.
— Dehogynem — felelte Gábor. — A legnagyobb dolgot tette, amit egy ember tehet: ott volt.
Amikor a gyerekeim féltek, maga fogta a kezüket. Amikor én féltem… maga akkor is tartotta őket. És… engem is, csendben, anélkül hogy kértem volna.
Anna szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Csak hagyta, hogy a szavak megpihenjenek benne.
— Tudja… — mondta Gábor, és leült mellé —, Lilla azt írta nekem egyszer: „a gyerekeinknek nem hősre van szükségük, hanem jelenlétre.”
Szerintem ezt maga mindig jobban értette nálam.
A nő lassan bólintott.
— Néha az ember csak azt tudja adni, amije maradt — mondta. — Nekem a szeretet maradt. A féltés. És az, hogy… ne engedjek el többé egyetlen kezet sem, amely belém kapaszkodik.
Gábor elmosolyodott.
— Akkor hadd mondjak valamit.
Én sem akarok többé elengedni egyetlen olyan kezet sem… amely az enyémet fogni akarja.
Csend lett. A tavaszi szél végigsiklott a fák között, meglebbentette Anna pokrócát, a gyerekek hangjai távolról, tisztán szűrődtek át.
Anna lassan, óvatosan nyújtotta ki a kezét. Nem erőltetve, nem kérve — csak ott felejtve Gábor közelében.
A férfi pedig — sokkal biztosabban, mint ahogy valaha is gondolta volna — finoman megszorította.
Nem volt nagy gesztus. Nem volt vallomás.
De volt benne valami mélyebb, szinte észrevétlen elhatározás:
hogy többé nem menekülnek el egymás elől.
A kertben ekkor Zori felkiáltott:
— Apa! Kész a madárodú! Gyere, nézd meg!
Gábor felállt, de mielőtt elindult volna, még egyszer visszanézett Annára.
A nő viszonozta a mosolyát — és abban a mosolyban ott volt minden, amit szavak nélkül is érteni lehet:
a múlt fájdalma,
a jelen békéje,
és valami leheletnyi ígérete a jövőnek.
A férfi odasietett a gyerekekhez, átkarolta őket, és együtt nézték, ahogy az első tavaszi veréb óvatosan a frissen felszerelt odú peremére ül.
Anna pedig a terasz lépcsőjén, összekulcsolt kézzel ült, és tudta:
amit elveszített, soha nem tér vissza úgy, ahogy volt —
de amit talált, az mégis új életet adott neki.
És talán ez az, amire mindannyian vágytunk ott, abban a házban:
egy új kézre, amit nem kell többé elengedni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeke