A parton felejtett kötél
A folyó ezen a délutánon lustán kanyargott a fák között, mintha a nyár melege még a vizet is elálmosította volna. A part menti fű derékig ért a gyerekeknek, a poros ösvényen biciklik nyoma száradt bele a sárba, és a túloldalon, a nyárfák mögött időnként elzúgott egy autó. A közeli focipályáról már hazamentek a nagyobbak, csak egy kapu mögé gurult labda maradt ott félig a csalánban. Bence nem bánta, hogy nincs felnőtt a közelben. Hatéves volt, de szerette azt hinni, hogy ő már majdnem iskolásként pontosan tudja, meddig lehet bemenni a vízhez, hol csúszós a part, és melyik lapos kövek pattannak a legszebben a folyó felszínén.
Máté kavicsokat gyűjtött a zsebébe, Nóri fakéregdarabokat tett vízre, mintha hajókat indítana valami messzi szigetre. Bence eleinte velük nevetett, aztán meglátott valamit a homokos parton. Egy vastag, sötétre ázott kötél feküdt a víz mellett. Az egyik vége a fűben kanyargott, a másik eltűnt a barna folyó alatt, ott, ahol a víz már mélyebbnek látszott. Bence leguggolt mellé. Nem tűnt félelmetesnek, inkább furcsának. Olyan volt, mintha valaki elkezdett volna kihúzni valamit, aztán félbehagyta volna.
– Nézzétek csak – szólt hátra Bence. – Ez meg mi lehet?– Ne piszkáld – mondta Nóri rögtön, de inkább kíváncsian, mint ijedten.– Lehet, hogy egy csónak kötele – találgatta Máté.– De itt nincs is csónak.– Akkor biztos valami beakadt.Bence ujjai már a kötél durva szálain voltak.– Mi van, ha valami kincs van a végén?– Kincs? – Máté szeme felcsillant. – Itt?– Miért ne? A folyók mindenfélét elnyelnek.
Nem akart hős lenni, csak tudni szerette volna, mi rejtőzik a víz alatt. Megmarkolta a kötelet két kézzel, és óvatosan húzni kezdte. Először nem történt semmi. Aztán a kötél megfeszült, olyan hirtelen, hogy Bence majdnem előrebukott. A tenyerébe belemartak a nedves rostok, de nem engedte el. Máté közelebb lépett, Nóri pedig letette a fakéreghajót a partra, mintha most már tényleg fontos dolog történne.
– Ne egyedül húzd – mondta Nóri. – Ha már csinálod, legalább ne ess bele.– Én is segítek! – ugrott oda Máté.– Csak lassan – figyelmeztette Nóri. – Ha valami szemét, akkor Terike néni megint minket szid le.
Hárman kapaszkodtak a kötélbe. A víz felszíne apró körökben megremegett. Nem úgy mozdult, mint amikor hal ugrik, és nem is úgy, mint amikor egy faág fordul meg a sodrásban. Valami nehéz húzódott odalent, lassan, makacsul, mintha az iszap nem akarná elengedni. Bence szíve vadul vert, de most már nem félelemből. A kötél újra engedett egy kicsit, a barna víz alatt sötét árnyék jelent meg, majd valami tompán megkoccant a part alatti köveken.
A víz ajándéka
Máté volt az első, aki felkiáltott.– Ez nem ág!– Láttam valamit! – mondta Nóri, és most már ő is teljes erőből húzta.– Ne rángassátok, mert elszakad – lihegte Bence.
A kötél lassan csúszott a kezükben, a víz pedig zavarosan kavargott. Bence cipője bokáig süllyedt a sárba, Máté egyik térde maszatos lett, Nóri hajába beleakadt egy fűszál, de egyikük sem törődött vele. Amit húztak, egyre közelebb került. Először csak egy sarok bukkant fel a vízből, aztán egy rozsdás, zöldesbarna fémdarab, végül egy egész láda oldala fordult a felszínre. Nem volt nagyobb egy iskolatáskánál, de olyan nehéznek tűnt, mintha kövekkel tömték volna tele.
– Ez tényleg láda! – suttogta Máté.– Mondtam, hogy kincs – Bence hangja elcsuklott az izgalomtól.– Vagy csak valaki régi szerszámosdoboza – próbált józan maradni Nóri, de közben ő is úgy nézte a ládát, mintha bármelyik pillanatban arany csillanhatna ki belőle.
Nagy nehezen kihúzták a partra. A láda sarkai horpadtak voltak, a tetején vastag iszapréteg ült, az oldalán pedig egy régi, megfeketedett lakat lógott. Bence letérdelt mellé, és a pólója szélével megpróbálta letörölni róla a sarat. A fémen halvány betűk rajzolódtak ki, de egyikük sem tudta rendesen elolvasni.
– Ezt meg kell mutatni egy felnőttnek – mondta Nóri.– Vagy előbb kinyitjuk – vágta rá Máté.– Nem törhetjük fel.– De ha kincs van benne?– Akkor pont azért nem.
Bence kelletlenül, de bólintott. Érezte, hogy Nórinak igaza van, még ha a kíváncsiság majdnem szét is feszítette. Hárman cipelték a ládát az ösvényen felfelé, néha letették, néha nevettek, mert Máté mindig azt állította, hogy az ő oldala nehezebb. Mire a kisbolt elé értek, úgy néztek ki, mintha ők maguk is a folyóból kerültek volna elő.
Terike néni éppen a bejárat előtt söpört, amikor meglátta őket.– Hát ti meg mit műveltetek? – kérdezte, de aztán észrevette a ládát. – Az meg mi a csuda?– Találtuk – mondta Bence büszkén.– A folyóban – tette hozzá Nóri.– Kötél volt rajta – magyarázta Máté. – És lehet, hogy kincs van benne.
Terike néni először azt hitte, tréfálnak, de amikor leguggolt, és meglátta a régi lakatot meg a félig olvasható betűket, elkomolyodott. Nem ijedt meg, csak olyan arcot vágott, mint aki hirtelen rájön, hogy a gyerekek talán tényleg valami különlegeset találtak. Behívta őket a bolt elé, adott nekik papírtörlőt, aztán telefonált Bence anyjának, Juditnak, és szólt a közeli tájház gondnokának is, aki minden régi tárgyat úgy nézett, mintha az a saját rokona volna.
Fél óra múlva már kisebb tömeg állt a kisbolt előtt. A láda a járdán pihent egy kifordított rekeszen, körülötte felnőttek találgattak. A gondnok, Pali bácsi óvatosan megtisztította a tetejét, és akkor végre láthatóvá vált a felirat: „Aki megtalálja, nyissa ki jó szívvel.”
A kincs, amit megosztottak
A lakat olyan rozsdás volt, hogy Pali bácsinak nem is kellett nagy erő hozzá, mégis mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy enged. Bence Judit mellett állt, de fél lábbal mindig előrébb csúszott, mert nem akart lemaradni semmiről. Nóri a kezét törölgette, Máté pedig olyan komoly arcot vágott, mintha legalábbis múzeumigazgató lenne. Amikor a láda teteje végül felnyílt, senki nem szólt egy darabig.
Nem aranyrudak voltak benne, nem gyémántok, és nem olyan kincs, amilyet a mesékben rajzolnak. A ládában régi pénzérmék feküdtek egy vászonzacskóban, mellettük megsárgult fényképek, egy apró, piros üveggolyó, néhány kézzel írt levél, egy régi zsebóra és egy összehajtott térkép. A tetején olajos papírba csomagolva ott volt egy kis fémhajó is, ügyetlenül, de szeretettel megmunkálva. Bence óvatosan fölé hajolt. A zsebóra már nem járt, mégis úgy érezte, mintha az egész láda időt hozott volna vissza a partra.
Pali bácsi felvette az egyik levelet, és lassan olvasni kezdte.– „Ezt a ládát annak hagyjuk, aki egyszer megtalálja. Nem gazdagság van benne, hanem emlék. A mi gyerekkorunk a folyó mellett. Ha gyerek találja meg, kapjon belőle egy történetet. Ha felnőtt, emlékezzen rá, hogy ő is volt egyszer gyerek.”
Terike néni a szája elé tette a kezét.– Ezt még a régi úttörőcsapat áshatta el vagy engedhette le valamikor – mondta halkan Pali bácsi. – Nézzék csak, ezen a képen itt van a régi fahíd. Az már negyven éve nincs meg.
A tömegben valaki felnevetett, valaki felismerte a nagyapját az egyik fényképen, más azt mondta, ilyen zsebórája volt a szomszéd bácsinak is. A gyerekek egyszerre lettek fontos emberek. Mindenki tőlük kérdezte, hol találták, hogyan vették észre, ki húzta elő először. Máté egyre nagyobb mozdulatokkal mutatta, hogyan feszítette meg a kötelet, Nóri pedig minden második mondat után hozzátette, hogy ő szólt, hogy felnőttnek kell megmutatni.
– És Bence látta meg – mondta Judit büszkén, és megsimította a fia haját.Bence elpirult.– Csak ott volt a parton.– Sok minden ott van a parton – felelte Pali bácsi. – De nem mindenki veszi észre.
A láda végül nem került senki otthonába. A felnőttek megbeszélték, hogy a tájházban állítják ki, a három gyerek nevével együtt, mert ők találták meg. Pali bácsi azonban kivette belőle a piros üveggolyót, és megmutatta mindenkinek.– Ez nem muzeális érték – mondta mosolyogva. – Szerintem ez jár annak, aki először észrevette a kötelet.
Bence úgy tartotta a tenyerében az üveggolyót, mintha tényleg drágakő volna. A nap átsütött rajta, és piros fényt vetett az ujjaira. Máté kicsit irigykedve nézte, mire Bence gondolkodás nélkül odanyújtotta neki.– Nézd meg te is.– De visszaadom.– Tudom.
Nóri közben a térképet figyelte, amelyen egy régi fűzfa volt bekarikázva a folyóparton. Pali bácsi megígérte, hogy másnap együtt megnézik, megvan-e még. A hír estére végigfutott az egész környéken. A kisbolt előtt még sokáig beszélgettek az emberek, valaki pogácsát hozott, valaki régi történeteket mesélt a folyóról, Terike néni pedig kijelentette, hogy ilyen napja még sosem volt a boltnak.
Másnap Bence, Nóri és Máté már nem félve mentek vissza a partra, hanem úgy, mintha titkos küldetésük lenne. Judit velük tartott, Pali bácsi pedig a térképet hozta. A régi fűzfa még állt, bár ferdén, odvas törzzsel, de makacsul kapaszkodva a partba. Az egyik gyökere alatt találtak egy lapos követ, rajta alig látható karcolással: három hullámvonal és egy kis hajó.
Bence leguggolt a kő mellé, és elmosolyodott.– Akkor tényleg itt játszottak.– Mint mi – mondta Nóri.– Csak nekik nem volt telefonjuk – tette hozzá Máté komolyan, mire még Pali bácsi is nevetni kezdett.
A folyó ugyanúgy folyt tovább, lassan és fényesen, mint előző nap, de Bence most egészen másnak látta. Nem titkolózó víz volt többé, hanem olyan, amely történeteket őriz. Hazafelé a piros üveggolyót szorongatta a zsebében, és már azon gondolkodott, mit tegyenek majd ők egy ládába, ha egyszer nagyok lesznek. Talán egy fakéreghajót, egy kavicsot, egy rajzot, és egy levelet annak a gyereknek, aki egyszer megtalálja.
A levél első mondata már meg is volt a fejében: „Ha ezt olvasod, akkor most te jössz a kalandban.”