A cellában csend volt.Olyan mély, fojtogató csend, amilyet csak azok ismernek, akik már minden zajtól elbúcsúztak.A sarokban egy férfi ült a hideg kőpadlón, hátát a falnak vetve, térdét átölelve.Arcán fáradtság, szemeiben a kétségbeesés utolsó szikrája.Horváth Andor volt a neve. Negyvenen túl járhatott, valaha tanárként dolgozott, de az élet nem kímélte.Hibákat követett el – vagy talán csak rosszkor volt rossz helyen. Most már mindegy is volt.A holnapi nap volt az utolsó az életében.
Az ajtó fémes nyikorgással nyílt ki. Egy őr lépett be, középkorú, fáradt tekintetű férfi.– Keljen fel, Andor – szólt halkan. – A parancsnok üzeni, hogy megkaphatja az utolsó kívánságát.
Andor lassan felemelte a fejét.– Utolsó kívánságot? – ismételte, mint aki maga sem hiszi el, hogy ezt hallja.– Igen. Ha van, amit még akar, most kell kimondania.A férfi elmosolyodott, de a mosoly inkább fájdalmas volt, mint őszinte.– Engedjenek el. Csak ennyit kérek.Az őr lehajtotta a fejét.– Tudja, hogy ez lehetetlen. Gondoljon másra. Kérhet ételt, bort, papot…Andor csendben maradt, majd lassan elővett a kabátja zsebéből egy kopott, fekete-fehér fényképet.Egy kutya volt rajta – egy gyönyörű német juhász, mellette egy kisfiú.– Ő a kutyám, Max. Négy éve láttam utoljára.– És? – kérdezte az őr óvatosan.– Azt kérem… hadd lássam még egyszer. Csak egyszer. Mielőtt elmegyek.
Az őr sokáig nem szólt. Tekintete kemény maradt, de valahol mélyen valami megmozdult benne.– Megpróbálom elintézni – mondta végül halkan. – De ne reménykedjen túl sokat.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Andor lehunyta a szemét, és halkan suttogott:– Ha csak egy napot is láthatlak még, Max… az elég lesz nekem.
A következő hajnal lassan érkezett.A folyosón fémes csörömpölés hallatszott, majd egy halk, ismerős hang – karmok kopogása a kövön.Andor szíve kihagyott egy ütemet.Az ajtó kinyílt, és az őr lépett be – mellette egy hatalmas, barna-fekete német juhász.
– Megtartották a szavukat – mondta az őr. – Itt van Max.A kutya egy pillanatra megállt, majd ahogy megérezte a gazdája illatát, felugatott, és rohanni kezdett.Andor térdre esett, kinyújtotta a karját, és Max belévetette magát.A férfi a nyakához szorította, könnyei a kutya bundájába hullottak.
– Itt vagy, öreg barátom… Itt vagy… – suttogta.A kutya nyalogatta a kezét, a mellkasára feküdt, és mélyet sóhajtott, mintha csak tudná, mi történik.Az őr félrefordította a tekintetét. Nem volt szíve megszólalni.
– Nézd rám – szólt Andor halkan. – Azt mondják, az ember egyedül jön, és egyedül megy… De te mindig mellettem voltál.A kutya válaszul csak a fejét hajtotta a férfi térdére.– Kérlek, Lajos – fordult az őrhöz –, ha holnap… ha holnap eljön az idő, ne hagyd, hogy egyedül maradjon.– Megígérem – felelte az őr. – Megígérem, hogy vigyázok rá.
Az éjszaka lassan múlt. A cellát csak a holdfény világította meg, ami átszűrődött a rácsokon.Andor és Max némán feküdtek egymás mellett, mint két lélek, akiket már nem köt semmi ehhez a világhoz.
A férfi halkan beszélt hozzá:– Emlékszel, amikor először találtalak? Az esőben reszkettél, csont soványan. Mindenki elkerült, de én megláttam benned valamit.A kutya felnézett rá, és mintha értette volna a szavakat, halkan nyüszített.– Most megint te tartasz életben – suttogta Andor. – Most is te vagy az, aki segít elmenni.
A reggel hideg és szürke volt.Amikor az őrök megérkeztek, hogy elvezessék a férfit, mind megdermedtek a látványtól.Andor a padlón feküdt, karjai a kutya köré fonódtak.Arcán béke ült, mintha álmodna.
Max ott feküdt mellette, fejét a gazdája mellkasára hajtva. Nem mozdult. Nem engedett senkit közel.– Istenem… – suttogta az egyik őr. – Mióta…?– Az éjszaka óta – felelte halkan Lajos. – Egész éjjel nem hagyta magára. Talán… együtt mentek el.
A férfit és a kutyát nem választották szét.Ugyanazon a napon temették el őket, egy öreg fa tövében, a mező szélén.Azóta is azt beszélik, hogy néha, a szélcsendes éjszakákon, egy árny tűnik fel a dombon –egy kutya, aki nem hagyja magára a gazdáját.
A történet sokáig keringett a városban.Nem tudták pontosan, bűnös volt-e Andor, vagy csak az idők játéka vitte oda, ahova nem tartozott.De akik ismerték, azok nem a halálraítéltet látták benne – hanem az embert,aki utolsó pillanatában is szeretni tudott,és a kutyát, aki bebizonyította, hogy a hűség erősebb, mint a halál.
Tanulság:Az igazi hűség nem kér okot, nem vár jutalmat, és nem múlik el az utolsó lehelet után sem. 🕯️
👉 Hét év szerencse vár, ha kedvelés és a „Sok szerencsét, Max!” beírása után gördítesz lejjebb! 🍀