Budapest egyik csendes utcájában egy fiatal lány sétált minden reggel az iskola felé. A neve Berkes Zsuzsa volt. Akkor még senki sem gondolta, hogy egyszer az egész ország meg fogja ismerni a hangját. A családjában sokan komoly pályát képzeltek el neki. Nevelőapja, Kállai Gyula, a magyar politikai élet egyik fontos alakja volt, sőt egy időben miniszterelnök is. A környezetében diplomaták, politikusok, komoly emberek beszélgettek nagy ügyekről. Sokan úgy gondolták, hogy Zsuzsa egyszer majd diplomata lesz, elegáns ruhában, külföldi tárgyalótermekben képviseli az országot.
A lány azonban csendesebb álmokat hordozott magában. Szerette a nyelveket, a könyveket és az emberekkel való beszélgetést. Egy ideig megpróbált megfelelni az elvárásoknak: beiratkozott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. De hamar rájött, hogy nem ott van a helye. A számok és gazdasági elméletek világa nem tudta igazán magával ragadni. Így történt, hogy egy váratlan fordulattal teljesen más környezetbe került: eladó lett a híres divattervező, Rotschild Klára legendás szalonjában.
Az a szalon akkoriban külön világ volt. Elegáns hölgyek érkeztek autókkal, halk beszélgetések szóltak a tükrök előtt, és a ruhák olyan gondossággal készültek, mintha műalkotások lennének. Zsuzsa ott tanulta meg azt a finom eleganciát, ami később annyira jellemző lett rá. Megtanulta, hogyan kell viselni egy ruhát, hogyan kell megjelenni, hogyan kell nyugodtan és udvariasan beszélni bárkivel. Talán ekkor kezdett kialakulni benne az a tartás, amely később a televízió képernyőjén is látható volt.
A hatvanas évek végén azonban új lehetőség jelent meg. Magyarországon akkoriban a televízió még különleges dolog volt. Csak egy csatorna létezett, és az emberek esténként összegyűltek a készülék előtt. A bemondók voltak azok az arcok, akik a műsorok között megszólították a nézőket. Egy napon Zsuzsa meghallotta, hogy új bemondókat keresnek. Jelentkezett. Nem tudta, mi lesz belőle, talán csak kíváncsiságból próbálta meg.
Amikor megszólalt a próbafelvételen, a stúdióban figyelni kezdtek rá. Hangja tiszta volt, beszéde nyugodt és választékos. Nem volt benne semmi erőltetettség. Természetesen szólt a nézőkhöz, mintha csak egy baráti beszélgetést folytatna. 1969-ben először megjelent a képernyőn. Attól a naptól kezdve egyre több magyar otthonban ismerték meg az arcát.
A hetvenes években már a Magyar Televízió egyik ismert bemondója lett. Nem volt harsány, nem kereste a feltűnést, mégis sokan szerették. Kollégái hamar felfigyeltek rá, hogy mennyire elegáns. Mindig visszafogott ruhákat viselt, egyszerű kosztümöket, finom sminket, gondosan fésült frizurát. A televízióban akkor szigorú szabályok voltak: a bemondók nem viselhettek feltűnő ékszereket, a smink sem lehetett túl erős. Zsuzsa még ezek között a szabályok között is különösen kifinomultnak tűnt. Sokan ezért nevezték őt a televízió „legelegánsabb bemondónőjének”.
Nemcsak a megjelenése volt különleges, hanem a hangja is. Nyugodtan, tisztán beszélt, mintha minden mondatnak súlya lenne. A nézők leveleket írtak a televíziónak, és sokan azt írták bennük, hogy szeretnek hallgatni rá. Akkoriban a bemondók csak néhány percig szerepeltek esténként, mégis országosan ismert emberekké váltak. Ha Zsuzsa az utcán sétált, néha idegenek is megszólították, mert felismerték.
Az élet azonban nemcsak a televízióról szólt. A hetvenes években megismerkedett egy zenésszel, akinek egészen más világa volt. Ő volt Balázs Fecó, a Korál együttes vezetője. A televízió elegáns bemondónője és a rockzenész – sokan csodálkoztak ezen a pároson. Két teljesen külön világ találkozott. Zsuzsa nyugodt, visszafogott életet élt, Fecó pedig koncerteken, turnékon töltötte az éjszakákat.
Mégis szerették egymást, és több mint tíz évig együtt éltek. Sokan azt hitték, egyszer össze is házasodnak. Az élet azonban másképp alakult. A különböző életmódok lassan eltávolították őket egymástól. A kapcsolat véget ért, de a tisztelet és a barátság megmaradt közöttük. Fecó később egyszer azt mondta egy interjúban, hogy Zsuzsa nagyon fontos szerelem volt az életében.
Közben a televízió világa is változni kezdett. A rendszerváltás körül a régi bemondói rendszer lassan eltűnt. A műsorok stílusa megváltozott, új arcok jelentek meg, és a klasszikus bemondók szerepe megszűnt. Zsuzsa csendben hátralépett a reflektorfényből. Nem volt botrány, nem volt drámai búcsú. Egyszerűen eljött egy új korszak.
Ő azonban nem tűnt el teljesen a világból. Új feladatot talált magának: tanítani kezdett. Kommunikációs és protokolliskolát alapított, ahol a beszéd, a megjelenés és a viselkedés kultúráját adta tovább. Talán ugyanazt az eleganciát tanította másoknak, amit ő maga is képviselt egész életében.
Magánéletéről mindig keveset beszélt. Nem lett férje, és nem született gyermeke sem. Inkább a munkájának és a tanításnak élt. Az emberek azonban még sok évvel később is emlékeztek rá. A hangjára, amely nyugodtan szólt a képernyőről, és arra a különös eleganciára, amely miatt sokan úgy érezték, mintha egy régi, kifinomult világ képviselője lenne.
Így maradt meg az emléke sok nézőben: egy nő, aki csak néhány percig jelent meg esténként a televízióban, mégis olyan nyomot hagyott, hogy évtizedekkel később is felidézik a nevét – Berkes Zsuzsát, a régi magyar televízió egyik legfinomabb, legelegánsabb hangját.