Jogi nyilatkozat:A budapesti éjszakának különös illata van: kicsit benzingőz, kicsit sült hagyma, kicsit tavaszi eső. A „Fenyőcske Vendéglő” teraszán pedig minden este összegyűlt a „Vaspatkó” motoros klub tucatnyi tagja: robusztus, öregedő férfiak, akiket az utak kilométerei, a sebhelyek és a megélt évek kovácsoltak össze családdá.
Aznap este is tele volt a terasz. A meleg, narancssárga lámpafényben gőzölgött a babgulyás, a poharakba csapódott a fröccs szaga, és valahonnan halkan szólt egy régi Edda-szám. A békés morajlásban halkan nevetgéltünk, ahogy a klub vezetője, Kádár Laci — akit mindenki csak Kádárnak hívott — éppen azt mesélte, hogyan hagyta faképnél a motorját egy megvadult liba a falunap alkalmával.
Aztán egyszer csak elcsendesedett minden.
Nem drámaian — csak észrevétlenül. Mintha a levegő visszatartotta volna a lélegzetét.
Egy kisfiú állt az asztalunk mellett.
Sovány, kissé szeplős arcú, egyik kezében egy elöregedett plüsskrokodillal, másik kezében egy összefogott kupac pénzzel. A pólóján egy mosolygó magyar mesefigura, egy sün volt, de a póló már régen túl volt a fénykorán. A gyerek tekintete nem gyermeki volt — inkább valami rémisztően felnőttes félelem ült rajta.
– Bocsánat… – szólalt meg rekedten. – Megtennék… hogy… hogy… leszámolnak valakivel?
A mondat a teraszon ülők között úgy siklott végig, mint egy eltévedt szélroham.
Tizenöt markáns arcú, sebzett múltú veterán egyszerre nézett rá döbbenten. Kádár félúton hagyta a kanalat, ami visszapotyogott a levesébe.
– Gyerek… – kezdte Kádár óvatos hangon. – Kit értesz azalatt, hogy leszámolni?
A kisfiú ajka megremegett. Ránk nézett, majd lehorgasztotta a fejét, mintha szégyellné a saját szavait.
– A… a mostohaapámmal – suttogta. – Csak… csak azt akarom, hogy hagyja abba.
A kezében lévő pénz remegett. Apró, gyűrött tízezresek, összesen vagy húszezer forint, de úgy szorította őket, mintha a világ összes kincse lenne.
A mellettem ülő Fekete Pista ajka megkeményedett. Egy pillanat alatt átvillant rajtunk mindenen, amin valaha átmentünk — és mindenen, amin egy gyereknek soha nem lenne szabad.
Kádár lassan előrehajolt, kezeit összekulcsolta az asztalon.
– Hogy hívnak, fiam?
– Bence – felelte halkan. – Tizenkettő vagyok. Anya a mosdóban… nem tudja, hogy odajöttem. De… maguk erős emberek. Azt mondták, maguk bármit megoldanak.
A gyerek próbálta felemelni a fejét, de akkor vettük csak észre, amit addig a gallér takart: sötét, ujjnyi foltok a nyakán. Feketés-lila zúzódások. A karján gipsz, amit gyerekrajzokkal borítottak — talán hogy kevésbé fájjon a valóság.
Senki nem szólt.
Csak ültünk ott, a Budapest esti fényében, és hallgattunk. A férfiak, akik életük során már láttak halált, vért, börtönt, szenvedést — most nem találták a hangjukat.
A gyerek összeszedte a maradék bátorságát, és a pénzt az asztalra tette.
– Csak ennyi van nálam – mondta. – De… de ha kell, gyűjtök még. Csak… csak mentsék meg anyát.
Megszorította a kispárnát érő plüsskrokodilt, mintha az tartaná benne az életet.
És ekkor jött vissza az anyja.
A nő — Tóth Melinda — fiatal volt, talán harminc körüli. Gyönyörű is, de a szépséget elnyomta valami szürkeség, amit csak a félelem tud rátelepedni a bőrre. A mozgása óvatos volt, mintha minden lépésnél számítana arra, hogy valami fájni fog. A sminkje alatt halványan mégis látszottak a zúzódások.
– Bence, szívem… – kezdte, de elakadt, amikor meglátta, hol áll a fia, és kik ülnek előtte. Zavartan ránk mosolygott. – Elnézést, remélem, nem zavarta magukat…
– Semmi gond, asszonyom – szólalt meg Kádár különösen gyengéd hangon. – Jöjjön csak. Üljön le mellénk. A desszertet mi álljuk.
A nő először tiltakozott volna, de annyira kimerültnek látszott, hogy végül engedett. Leült közénk, és Bence mellé húzódott, mintha attól félne, hogy valaki elszakítja tőle.
Miközben a pincérnő kihozta a somlói galuskát, Kádár csendesen megkérdezte tőle:
– Asszonyom… bántja magukat valaki?
Nem hangzott fenyegetően. Nem hangzott kihallgatásnak. Olyan volt, mint amikor egy ember végre el meri mondani egy másiknak, hogy segítsen.
Melinda ajka megremegett.
Próbálta visszatartani.
Aztán egyszerűen… eltört.
Könnyek csordultak le az arcán, beleremegtek a kezei. Nem tudta kimondani, de nem is kellett.
A fiú nyakán lévő foltok, a nő arcán félig takart sérülések, a remegő vállak — mindent elmondtak.
Mi pedig egyetlen pillanat alatt felforrtunk.
De mielőtt bármit mondhattunk volna, egy férfi ordítása hasított bele az étterem csendjébe.
– Melinda! Mi a francot csinálsz te itt ezekkel?! – A hang érdes volt, ittas és fenyegető. – Bence! Azonnal gyere!
A nő összerezzent, mintha ostor csapott volna le rá. A fiú szeme kitágult a félelemtől.
A férfi vörös fejjel közeledett felénk — pocakos, izzadt, arcán az a fajta gőg, amit csak a büntetlenül maradt agresszió szül. A kezében kulcscsomó csörgött idegesen.
A „Vaspatkó” asztalának egyik széke lassan megnyikordult.
Molnár Gábor, a klub csendes óriása, aki három évig volt békefenntartó Koszovóban, lassan felállt.
Magas volt, széles vállú, és olyan nyugalom áradt belőle, amitől minden indulatos ember három lépést hátrált.
Gábor odalépett a férfi elé, kezeit lazán összefonta.
– Figyelj ide, barátom – mondta halkan. – Most szépen visszaülsz az asztalodhoz, kifizeted a számlát… és elmész. Egyedül. Nem nyúlsz a fiadhoz, nem nyúlsz a feleségedhez, és nem várod meg őket a parkolóban. Értetted?
A férfi hátrapillantott a mi asztalunk felé.
Tizenöt veterán állt Gábor mögött.
Tizenöt tekintet.
Tizenöt múlt.
Tizenöt ember, aki tudta, milyen az, amikor valakit meg kell védeni — és milyen az, amikor valakit már nem lehet.
A férfi először még sziszegni próbált, de aztán… meghátrált. Olyan gyorsan süllyedt vissza a saját asztalához, mintha a föld nyelte volna el.
Az ilyen emberek mindig bátrak, amikor náluk gyengébbeket kell bántaniuk.
És mindig gyávák, amikor valódi erővel találkoznak.
Gábor még egy pillanatig a férfit nézte, aztán lassan visszafordult hozzánk. Az arcán nem volt düh, csak egyfajta komor elszántság, amit mindannyian ismertünk.
Melinda úgy ült ott, mint akit rajtakaptak valami tiloson, holott ő volt az, akit bántottak. Bence közelebb húzódott hozzá, szinte belepréselte magát az oldalába.
– Nem kellett volna… – suttogta a nő, miközben a könnyeit törölgette. – Most… most még rosszabb lesz.
Kádár lassan letette a kanalat, megtörölte a száját, és előrehajolt.
– Asszonyom… – kezdte halkan. – Tudja, kik vagyunk mi?
Melinda megrázta a fejét. Nem úgy, mint aki nem tudja – inkább, mint akinek mindegy, csak túl akarja élni a napot.
– Mi vagyunk a Vaspatkó Motoros Egyesület – mondta Kádár. – Nem banditák vagyunk, ahogy sokan gondolják. Hanem emberek. Akik sok mindent láttak. És akik nem bírják nézni, ha egy gyereket megvernek.
Bence felkapta a fejét. A szeme egyszerre volt reménykedő és félő.
– Akkor… akkor segítenek? – kérdezte. – Nem csak itt? Hanem… utána is?
Gábor visszaült az asztalhoz, lassan kifújta a levegőt.
– Figyelj ide, kisöcsém – szólalt meg. – Mi nem vagyunk bérgyilkosok. Azt nem tesszük, hogy odamegyünk, és… – elharapta a mondatot, hogy ne mondjon olyat, amit egy gyereknek nem kell hallania. – De két dolgot nagyon tudunk. Az egyik: megvédeni, akit bántanak. A másik: addig menni a hivataloknál, rendőrségnél, bíróságnál, amíg valaki végre komolyan vesz.
Melinda szipogva felnézett.
– Maga… maga tényleg elhiszi, hogy bárki komolyan vesz egy nőt? – kérdezte keserű mosollyal. – Annyiszor mondták, hogy „családi ügy”, „majd megoldják otthon”, „nem akarjuk látni az ilyen veszekedéseket”. A múltkor a szomszéd hívta ki a rendőröket, amikor az… – elharapta, nem tudta kimondani a férfi nevét – …amikor rám támadt. Kijöttek, aztán azt mondták, „nyugodjanak le, nincs itt semmi látnivaló”.
Minden szava alatt éreztük a tehetetlenség súlyát.
Az asztal másik végén Józsi, az örök viccmester, most szokatlanul komoly arccal kortyolt a fröccséből. Mellette ült Bori, az egyesület egyetlen állandó női tagja – harmincöt körüli, rövid hajú, tetovált, korábban ápolónő a Honvédban, ma motoros túravezető. Ő hajolt előre.
– Melinda, ugye? – kérdezte lágy hangon. – Hallgass rám kérlek. Van köztünk valaki, aki pontosan tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Nem csak úgy „nagyjából”, tényleg. Megkeressük, és ma éjjel nem mész vissza ahhoz az emberhez. Sem te, sem Bence. Ezt most így, itt, előttünk megígérjük nektek.
Bence valamit suttogott maga elé.
– Nem fogja hagyni… – motyogta. – Mindig azt mondja, „úgyis az enyémek vagytok”. Hogy ha elmegyünk, eljön értünk. Azt mondta, ha elmondom valakinek, mi van, akkor… – hirtelen elhallgatott. Nem bírta befejezni.
Gábor keze ökölbe szorult az asztal alatt. Láttam a karján megfeszülni az inakat. Mélyet lélegzett, hogy ne vágjon közbe dühösen.
– És ha most azt mondom – kérdezte halkan –, hogy vannak olyan helyek, ahol nem tud értetek eljönni? Hogy vannak olyan emberek, akik akkor sem hagyják, hogy hozzátok érjen, ha ordít, fenyegetőzik, vagy csapkodja az ajtót?
Bence felnézett.
– Olyan… mint a mesékben? – kérdezte. – Mint a várfal, amit nem tud áttörni a sárkány?
Gábor elmosolyodott.
– Pontosan olyan. Csak a várfalat most nem kőből építjük, hanem papírból, pecsétekből, rendőrökből, ügyvédekből… – aztán kicsit félrebiccentette a fejét. – Ja, és ha kell, tizenöt nagydarab motorosból.
A teraszon néhány idegen vendég elmosolyodott, de senki nem mert közbeszólni. Érezték, hogy valami lényeges történik.
Kádár elővette a telefonját, és félrehúzódott a terasz sarkába. Röviden beszélt valakivel, a hangja halk volt, de a mozdulatai határozottak. Amikor visszajött, már egy kicsit másként ült le – mint aki elindított egy folyamatot, amit nem tervez leállítani.
– Mindjárt ideér Misi – mondta. – Ő a klubunk jogásza. Nem olyan „nyakkendős fajtából”, mint akiket a TV-ben látni, hanem olyanból, aki egyszer még a sátorban is beadott egy beadványt a bíróságra, mert épp túrán voltunk – mosolyodott el halványan. – Vele átbeszéljük, mit lehet tenni.
Melinda idegesen tördelte az ujjait.
– De a férjem… – kezdte.
– A férjed? – kérdezte Gábor élesen. – Bence az előbb azt mondta, mostohaapja.
Melinda lerogyott a széken.
– Egy… – nagyot nyelt. – Egy ideig együtt éltünk, aztán összeházasodtunk. Az apja meghalt, amikor Bence hároméves volt. Azt hittem, jó lesz, ha lesz egy férfi a házban. Olyan, aki majd focizik vele, meg épít neki homokvárat. Aztán… – elakadt a hangja. – Aztán kiderült, hogy neki csak akkor jó, ha mindenki azt csinálja, amit ő mond. Ha fáradt vagyok, az is baj. Ha mosolygok, az is. Ha főzök, miért azt, ha nem főzök, miért nem. A pénzem az övé, a telefonomat nézi… – a hangja egyre remegett. – Aztán… aztán már nem csak ordított.
Bence óvatosan megfogta az anyja sérült kezét.
– Amikor a kezedet… – szólalt meg. – Akkor is azt mondtad, hogy elcsúsztál a fürdőben. De én láttam, hogy meglökött.
Melinda szeme megtelt szégyennel.
– Nem akartalak rémisztgetni – suttogta. – Azt hittem, ha elviselem, egyszer majd… majd jó lesz.
– Nem lesz jobb – szólt közbe Bori határozottan. – Ezek nem lesznek jobbak. Nem változnak meg attól, hogy bocsánatot kérnek egy csokor virággal. Csak ügyesebben hazudnak.
Melinda Bori felé nézett. Hirtelen úgy tűnt, mintha ráismerne valamire.
– Maga is…? – kérdezte óvatosan.
Bori bólintott.
– Én már tizennyolc évesen kaptam az első pofont. Akkor is azt hittem, csak egyszeri kilengés. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy magyarázom a barátaimnak a kék foltokat, meg elképzelt lépcsőn való eleséseket. Nem hagyott aludni a félelem. Egy nap azt mondtam: elég. Onnantól számítom az életemet. És ha kell, ezt százszor elmondom más nőknek is.
Melinda pillantása megremegett, mintha egyszerre akarna összeomlani és kapaszkodni.
– De hova mehetnék? – kérdezte. – Az anyám vidéken él, az albérletek ára… – a kezét az arcához szorította. – Ő meg azt mondta, ha elmegyek, úgyis utánam jön. Hogy „az ilyen ribancok nem menekülnek”.
Bence hörögve beszívta a levegőt.
– Ne mondd utána, anya! – tiltakozott. – Nem vagy az!
Gábor ekkor az asztalra tette az öklét, de nem dühből – inkább olyan mozdulattal, mint amikor valaki kijelöli a határokat.
– Melinda. Nem fog utánad menni. Nem úgy, hogy ne legyen következménye. Ez most már nem csak „családi ügy”. Itt egy gyerek, akit megütöttek. Egy nő, akit nyakon fogtak. Vannak törvények ebben az országban is, még ha néha nehéz is őket működésre bírni. De mi jók vagyunk abban, hogy addig megyünk, amíg működni nem kezdenek.
Kádár biccentett.
– És amíg ez megtörténik, nem kell egyedül lennetek. Ha elfogadjátok, elhozzuk magukat innen ma este. Olyan helyre, ahol nem egyedül kell félniük – hanem nem kell félniük. Lesz tető a fejük felett, lesz ágy, lesz vacsora. Nem fényűzés, mi nem luxusszálló vagyunk – de biztonság.
Bence szeme csillogni kezdett, de nem mert hinni neki.
– Mint… mint egy titkos rejtekhely? – kérdezte. – Ahova a rosszak nem tudnak bemenni?
– Pont olyan – vágta rá Józsi mosolyogva. – Sőt, ha nagyon akarod, még rakunk is egy táblát az ajtóra, hogy „Sárkányoknak belépni tilos”.
A kisfiú kicsit felnevetett. Ez az első őszinte hang volt tőle, amit hallottunk.
Nem sokkal később felbőgött egy motor a Fenyőcske előtti parkolóban. Az egyik fekete sport-túramotoron Misi, a „Vaspatkó” jogásza szállt le. Nem nézett ki tipikus ügyvédnek: kopott farmer, fekete bakancs, bőrmellény, benne egy zsebből kilógó, gyűrött irattartó.
– Sziasztok, farkasfalka – mondta, miközben leemelte a sisakját. – Kádár, ha te hívsz, az sosincs jó hír. Mi történt?
Ahogy meglátta Melindát és Bencét, az arcán a laza kifejezés azonnal elszállt.
– Értem – mondta tömören. – Kádár, meséld.
Röviden, lényegre törően vázoltuk a helyzetet. Misi kérdéseket tett fel: lakcím, név, volt-e már rendőrségi bejelentés, orvosi látlelet, van-e iskolai jelzés. Melinda először megszeppent, de aztán, ahogy Misi nyugodt, tárgyilagos hangját hallgatta, mintha kicsit fellélegzett volna.
– Nézze, Melinda – mondta Misi, miközben elővett egy jegyzetfüzetet. – Most két dolog van, amit nagyon gyorsan meg kell lépnünk. Az egyik: ma éjjel maga és a fia nem mennek haza ahhoz az emberhez. Erről itt az urak már gondoskodnának, de ezt jogilag is meg kell alapozni. A másik: elindítunk egy hivatalos eljárást. Családon belüli erőszak, kiskorú veszélyeztetése, testi sértés. Nem ígérem, hogy holnapra börtönben lesz. De azt ígérem, hogy nem marad következmények nélkül.
Melinda távolba révedő tekintettel nézett maga elé.
– Nem akarom, hogy börtönbe menjen – suttogta. – Csak azt akarom, hogy… hagyjon minket békén.
Misi bólintott.
– A börtönt nem maga „akarja” vagy „nem akarja” – magyarázta szelíden. – Azt a törvény dönti el. Maga azt kérheti, hogy legyen távolságtartás, hogy ne mehessen a közelükbe, ne hívogathassa magát, ne várhassa meg a ház előtt. És hogy ha mégis megteszi, annak legyen következménye.
Bence megszorította a plüsskrokodilját.
– Ha börtönbe kerül… – kezdte félve. – Akkor majd más gyerekek nem kapnak tőle pofont? – nézett fel Misi szemébe.
A klubasztalnál egyszerre feszültek meg az izmok.
Ez a mondat valahogy mindent elmondott.
Misi hosszan nézte a kisfiút.
– Igen, Bence – mondta végül. – Pont erről szól. Hogy ami itt történt, ne történhessen meg máshol. Se veled, se mással.
Az este előrehaladtával a Fenyőcske vendéglő többi vendége lassan elszivárgott. A pincérnő csendben szedte az asztalokat, de időnként odapislantott felénk, és néha Melinda elé tett egy újabb szalvétát – nem kérdezett semmit, csak egy kicsit tovább időzött ott a kezével, mint aki azt mondja: „veled vagyok”.
Végül Kádár felállt.
– Na, farkasok, induljunk – mondta. – Misi, te elmész Melindával és Bencével a rendőrségre, ugye?
– Igen – bólintott Misi. – De nem a kerületi kis őrsre. Elvisszük őket egy olyan helyre, ahol értenek ezekhez az ügyekhez. Van bent a Belvárosban egy nyomozó, aki nem söpri szőnyeg alá az ilyesmit.
– A férjem… – kezdte Melinda, aztán javította magát. – Az az ember… várni fog otthon. És ha nem megyünk…
– Annál jobb – morogta Gábor. – Legalább nem éri meglepetés, ha más nyitja rá az ajtót.
– Nem megyünk „házkutatni” – intette le Misi. – Először a hivatalos út. Van elég okunk rá.
Kádár a klubbusz felé intett – egy régi, átalakított kisbusz volt, amivel túrákra jártunk, vagy amikor valakit motor helyett így kellett hozni-vinni.
– Melinda, Bence – mondta –, most eljönnek velünk a klubházba. Nem fényes, de a miénk. Ott van meleg, ágy, zuhanyzó. Pár órát pihennek, amíg Misi elintéz ezt-azt telefonon, aztán bemegyünk a rendőrségre. Nem lesznek egyedül.
Melinda bátortalanul bólintott. Még mindig úgy nézett körbe, mintha bármikor felbukkanhatna a férfi, vörös fejjel, kiabálva. Bence viszont először tűnt izgatottnak.
– Klubház? – kérdezte. – Az olyan, mint a filmekben? Motorokkal meg plakátokkal a falon?
Józsi felnevetett.
– Motorok, plakátok, olajszag, csapolt sör – aztán gyorsan javított. – Neked meg meleg kakaó.
Bence ajkán halvány mosoly jelent meg.
– És… és ott alhatunk? – kérdezte. – A motorok közül valamelyik mellett?
– Majd meglátjuk, mit szól hozzá a párnád – kacsintott rá Bori. – De szerintem meg lehet oldani.
Amikor kiléptünk a Fenyőcske teraszáról, a budapesti éjszaka már hűvös volt, de valahogy könnyebbnek tűnt a levegő. A motorok egymás után duruzsoltak fel, mély, ismerős hangjuk betöltötte az utcát.
Bence ámulva nézte a fekete, krómozott monstrumokat.
– Ezek… mind a maguké? – kérdezte.
– Ezek mind a mieink – felelte Kádár. – De ma este úgy vesszük, mintha a tied is lenne kicsit.
Melinda bizonytalanul állt a járda szélén.
– Én még sose ültem motoron – vallotta be.
– Akkor ideje elkezdeni – mosolygott rá Bori. – Gyere csak, mögém ülsz, Bence meg mehet Kádár mögé. Lassan megyünk, nem lesz baj.
Bence szíve majd kiugrott, amikor felült a motorra. Az elején görcsösen kapaszkodott, aztán, amikor a jármű finoman megindult a Nagykörút irányába, egyszer csak elengedett egy halk, mégis felszabadult nevetést.
Melinda a sisak alatt csupa félelem volt, de ahogy a város fényei elsuhantak mellettük, ahogy a szél belekapott a hajába, mintha kicsit letépett volna belőle azokból a láthatatlan láncokból, amelyek évek óta fogva tartották.
A „Vaspatkó” klubház a X. kerület egyik félreeső utcájában állt, egy régi ipari épületből átalakítva. Kívülről nem volt túl hivalkodó: egy nagy, szürke kapu, fölötte a klub emblémája – patkó, közepén stilizált motor.
Belül azonban más világ fogadta a betérőt.
Az udvaron két hozott fémhordóból kialakított tűzrakó hely pihent, körülöttük kerti székek, söröshordók asztalnak használva. A főépületben egy nagy közös tér volt: kanapék, egy félbevágott, asztallá alakított régi motorblokk, a falakon zászlók, túrafotók, régi rendszámok. A hátsó részen szerelőműhely, mellette kis konyha és fürdő.
Bence tátott szájjal nézett körbe.
– Ez… ez olyan, mint egy titkos búvóhely! – lelkendezett. – Van itt minden!
– Még társasjáték is – mutatott a polcra Józsi. – Bár azt ritkán használjuk, mert mindig összeveszünk rajta.
Gábor a konyhába ment, vizet rakott fel forrni. Bori törölközőt és tiszta pólót hozott Melindának és Bencének.
– Először zuhany – mondta. – Aztán meleg tea, aztán kicsit beszélünk még, aztán alvás. Ma ennyire futja.
Melinda belekapaszkodott a törölközőbe, mintha mentőöv lenne.
– Mi nem akarunk terhükre lenni – suttogta. – Már így is…
– Elég sokat hallottam már ezt a mondatot – vágott közbe Bori. – És általában mindig olyanok mondják, akik soha senkinek nem akartak ártani. Melinda, maga most nem terhére van senkinek. Maga most vendég. És talán egyszer barát. Ennyit elbírunk.
Melinda szemében újra könny csillant, de most nem csak a félelemtől.
– Nem szoktam hozzá, hogy… valaki így bánjon velem – vallotta be.
– Majd megszokja – mondta Gábor a konyhapult mögül. – Az elején fura lesz, aztán már természetes.
Éjfél felé járt, amikor a klubház kissé elcsendesedett. Bence egy emeletes ágy felső részén feküdt, amit gyorsan rendbe raktunk neki tiszta ágyneművel. A plüsskrokodilt magához szorítva kucorgott. Melinda a szomszédos kis szobában kapott egy ágyat, de az ajtót nyitva hagyta, hogy hallja a fia szuszogását.
Én, Kádár, Gábor és Misi a nagyteremben ültünk. Az asztalon papírok, jegyzetek, Misi laptopja. A klubtagok többsége már hazament – csak páran maradtak, akik felajánlották, hogy ha kell, éjszaka is jönnek.
– Holnap reggel bemegyünk velük – mondta Misi, miközben végiggörgette a képernyőt. – De már ma éjjel elindítok pár e-mailt. Lesz ügy, amin dolgozhatunk.
– És mi van addig? – kérdezte Gábor sötéten. – Mi van, ha az a féreg most épp a lakásban tör-zúz, mert nem találja őket?
– Addig az történik, hogy ő nem tudja, hol vannak – felelte Misi. – És amint megpróbálja betörni az ajtót, a szomszédok újra hívhatják a rendőröket. Ezúttal más körülmények között.
Kádár elgondolkodva nézett maga elé.
– Tudod, mi fog történni, ha ez az ügy elindul? – kérdezte. – Ránk sütik, hogy „motoros banda fenyegeti a derék családapát”. Már látom a címlapokat.
– Lehet – vont vállat Misi. – De az is lehet, hogy egyszer kivételesen arról fog írni valaki, hogy pár fazon, akiket mindenki lenéz vagy fél, épp egy kisfiú és az anyja mellé álltak. Én az utóbbi verzióért hajlandó vagyok vitatkozni.
Gábor a kanapéra dőlt, kezében a bögre maradék teával.
– Tudod, mi fog történni Bencével, ha most nem csinálunk semmit? – kérdezte. – Majd húszévesen ugyanezt adja tovább, amit most kap. Vagy ő lesz az, aki veri a szeretteit – mert ezt tanulta –, vagy őt ütik meg annyiszor, míg már elhiszi, hogy megérdemli. Nekem mindkét verzió rossz.
Misi rápillantott.
– Ezért mondom, hogy csinálunk valamit – ismételte. – Lehet, hogy nem olyan látványos, mint amit a filmekben szoktak, de hatékonyabb.
Az éjszaka csendjét egyszer csak egy halk lépéssorozat törte meg. Bence állt a nagyterem ajtajában, pizsama helyett egy túl nagy klubpólóban, amit Bori talált neki.
– Nem tudsz aludni, öcsi? – kérdeztem.
Bence megrázta a fejét.
– A hangok miatt – vallotta be. – Ha csönd van, mindig attól félek, hogy egyszer csak… – elharapta. – De itt más. Itt furcsa. Itt… biztonságosabb.
Kádár intett neki.
– Gyere csak – mondta. – Nézd, ez itt a falunk. – A falra mutatott, ahol egy hatalmas parafatáblán fotók sorakoztak: túrák a Dunakanyarban, közös bográcsozások a Velencei-tó partján, karácsonyi ajándékosztás egy gyöngyösi gyermekotthonban.
Bence odalépett, végigsimított az egyik fotó szélén.
– Itt is volt gyerek? – kérdezte. – Ez a kislány ki?
– Az ott a Noémi egy alapítványból – felelte Gábor. – Neki vittünk egyszer karácsonykor csomagot a klubbal. Nem volt senkije, de most már van egy család, aki neveli.
Bence halkan szipogott.
– Maga… maga szerint én is kaphatok még rendes családot? – kérdezte. – Vagy aki ilyen helyen lakik… – bizonytalanul körbemutatott a képzeletbeli múltban – …annak már mindig ilyen… félelmetes lesz?
Misi felállt székéről, és letérdelt a fiú elé, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Figyelj ide, Bence – mondta komolyan. – Az, hogy honnan jössz, nem te választottad. Az, hogy hová tartasz, abban viszont már lesz beleszólásod. Most azon dolgozunk, hogy neked legyen esélyed választani. Hogy ne a félelem döntsön helyetted.
Bence ajka remegett.
– De mi van, ha… ha egyszer visszajön értünk? – kérdezte. – Mi van, ha megtalálja ezt a helyet?
Gábor mosoly nélkül, mégis meleg hangon válaszolt.
– Akkor rossz napja lesz – mondta. – Mert mi tizenöten már nagyon unjuk, hogy az ilyenek erősebbnek hiszik magukat mindenkinél.
A gyerek elmosolyodott, bár a szemében még ott volt a könny.
– Maga olyan, mint egy nagy… fal – mondta. – Amibe beleütközik.
– Sok kajával építették – morogta Gábor, mire a többiek halk nevetésben törtek ki.
Bence ekkor nagyot sóhajtott.
– Visszamehetek az ágyba? – kérdezte. – Csak… furcsa… hogy nem kell üvöltést hallgatnom.
– Menj csak – mondta Bori, aki közben visszatért a konyhából egy bögre meleg tejjel. – Ha akarod, az ajtót is nyitva hagyhatod. Itt csak a hűvös szél jön be, nem a rossz emberek.
Bence bólintott, és elvette a bögrét.
– Köszönöm – suttogta. – Mindenért.
Ahogy visszasétált az ágyához, a hátán láthatóan ott maradt az a láthatatlan teher, amit évek óta cipelt. De mintha valaki végre megfogta volna az egyik végét.
Egy év telt el azóta az éjszaka óta, amikor Melinda és Bence először átlépték a „Vaspatkó” klubház küszöbét. Egy év, ami eleinte hosszúnak, félelmekkel telinek tűnt, ma mégis úgy látszik, mint egyetlen nagy sóhajnyi múlt: a meneküléstől a megkönnyebbülésig, a megkönnyebbüléstől a gyógyulásig.
A klubudvar most tele volt emberekkel: tavaszi grillparti, a szokásos. A tűz fölött ropogott a tarja, a gyerekek futkároztak, a háttérben egy régi Republic-szám szólt, és a sörhab a melegben hamarabb olvadt, mint amilyen tempóban a férfiak inni bírták volna.
És ott volt köztük Bence is.
Már nem az a félénk, megtört tekintetű kisfiú volt, aki egy évvel ezelőtt remegő kézzel rakta az asztalra a gyűrött pénzt. Megnyúlt, sportcipőben szaladt, a hangja már nem halk suttogás volt, hanem csilingelő, magabiztos gyereknevetés.
Melinda is megváltozott. A vállát nem húzta fel, ha hirtelen zaj volt. Nem kapta el a tekintetét, ha valaki kérdezett tőle valamit. A ruhái már nem próbálták eltakarni a zúzódásokat – mert nem voltak többé zúzódások. A mosolya pedig… igazi volt. Ritka, gyógyult, megérdemelt mosoly.
A bírósági ügy lezárult. A férfit elítélték: távoltartás, majd letöltendő. Melindát megvédte a törvény, Bencét megvédte a világ, és mindenekelőtt: megvédte a „Vaspatkó”.
Most pedig ott voltak mindannyian, együtt, a tavaszi fényben.
Bence egy papírlappal közeledett Gáborhoz, aki a grillnél épp a kolbászok forgatásával küzdött.
– Gábor bá’? – kérdezte félénk mosollyal.
– Mondd csak, kölyök – felelte Gábor, miközben letette a villát.
Bence a kezébe nyomott egy gondosan összehajtott rajzot.
Amikor Gábor kinyitotta, egy hatalmas farkaskép tárult elé: izmos, büszke, széles mellkasú farkas, „Vaspatkó” mellényben. Mellette egy fiú állt, sisakot tartva a kezében, vigyorogva. A háttérben egy nagy, sötét árny alak menekült el, felhővé foszló sziluettként.
A rajz sarkában ez állt:
„A farkasok mindig vigyáznak rám.”
– Bence
Gábor torkában megakadt a levegő. Ritkán volt olyan, hogy ez a vasból-gyúrt ember meghatódjon, de most lehajtotta a fejét, hogy senki se lássa, ahogy könny csillan a szemében.
– Ezt te csináltad? – kérdezte, rekedt hangon.
Bence bólintott.
– Igen. Mert… maga olyan. Mint egy farkasvezér. Nem tudom máshogy mondani.
Gábor letérdelt hozzá, két kezét a gyerek vállára tette.
– Kölyök… – kezdte. – Én életemben sok mindent kaptam már. De ez… ez a legnagyobb ajándék, amit valaha adtak nekem.
Aztán a mellényéből elővett valamit.
A hét gyűrött ezrest.
– Emlékszel erre? – kérdezte.
Bence elpirult.
– Azt hittem akkor, hogy… hogy maguk olyanok, mint a filmekben. Hogy… pénzért majd…
– Tudom – nevetett Gábor halkan. – De hallod, kisöcsém… mi ezt sosem azért tartottuk meg, mert kellett a pénz. Hanem mert az volt az első pillanat, amikor láttuk, milyen bátor vagy valójában. Ezek a gyűrött papírok mondták el helyetted, hogy segítség kell. És hogy hiszel nekünk.
Bence tágra nyílt szemmel bámult a férfira.
– Ez itt lesz nálam mindig – mondta Gábor. – De ma adok helyette valami mást.
A mellén lévő Vaspatkó-jelvény alól előhúzott egy kisebb, textilből készült kitűzőt: ugyanaz a patkó embléma, csak gyerek méretben.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte.
Bence a mellkasára szorította a kitűzőt, és megcsóválta a fejét.
– Azt, hogy nem vagy többé egyedül – mondta Gábor. – Hogy van helyed köztünk. Hogy ha egyszer felnősz, és akarod, a „Vaspatkó” család része leszel. De már most is az vagy.
A gyerek arcán lassan kibomlott egy mosoly. A fajta mosoly, amelyből sugárzik:
„Ez az otthonom.”
Melinda távolról figyelte a jelenetet, és amikor Bence odaszaladt hozzá, hogy megmutassa a kitűzőt, ő is elmosolyodott. Olyan mosoly volt, amelyhez egy év gyógyulás, megküzdés, sírás és nevetés kellett.
A klubtagok felé fordult.
– Köszönöm… – mondta lágy hangon. – Nem tudom, hányszor mondjam még. Még mindig nem hiszem el, hogy léteznek ilyen emberek.
Bori átkarolta a vállát.
– Mi sem hittük el sokáig – mondta –, amíg nem lettünk azok.
A nap lassan lebukott a házak mögött, a grillparázs fölött felszállt a füst, a motorok krómja pedig vörösre festődött az alkonyattól.
Bence a többiekkel focizott az udvaron. Néha megállt, megsimogatta a zsebébe tűzött kitűzőt, mintha ellenőrizné, tényleg ott van-e.
És valójában ott volt.
Mint ahogy ott volt mögötte a tizenöt férfi, a nő, a klubház, a közös történetek, és minden, amit ebből a családból valaha kapott.
Mert azon az estén, amikor Bence odalépett az asztalhoz a gyűrött pénzzel és a plüssállattal, nem bérgyilkosokat keresett.
Családot talált.
Egyet, amelyik nem vérszerződéssel, hanem ígérettel kötődik: hogy vigyáz a gyengékre, a megtörtekre, és akiknek nincs kihez menniük.
És ez az ígéret – ahogy a Vaspatkó tagjai mondani szokták –
örökre szól.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.