Jogi nyilatkozat:A budai várnegyed egyik patinás, történelmi épületében tartották az év jótékonysági eseményét. A falakat ötszáz éves kőoszlopok díszítették, a plafonról aranyozott csillárok lógtak, a parketten halkan siklottak a lakkcipők. Mindenki ott volt, aki számított – politikusok, vállalkozók, művészek, médiaszemélyiségek. És ott volt Regina Dálya is.
Fekete bársonyruhát viselt, amely tökéletesen simult végig magas, karcsú alakján. Haját laza kontyba tűzte, csak néhány szál hullott ki, mintha szándékosan keretezné finom vonásait. A harmincas évei végén járt, de arca fiatalos maradt – inkább az a szomorúság öregítette, amit csak nagyon kevesen láttak rajta.
– Regina, köszönjük a nagylelkű felajánlásodat – lépett hozzá egy elegáns, idős úr, pohárral a kezében. – Ötvenezer euró... ez most valóban sokat számít ezeknek a gyerekeknek.
– Szívesen, Miklós. Tudod, mennyire fontosnak tartom a hátrányos helyzetű gyerekek támogatását – mosolygott, de a tekintete máshol járt. Mindig máshol járt.
A zene halkan váltott lassú tangóra. Regina épp a pezsgőspoharáért nyúlt volna, amikor valami különös történt.
Egy mezítlábas kisfiú lépett be a terembe.
Nem volt több nyolcévesnél. Vékonyka teste alig látszott ki a túl nagyra nőtt pulóverből. A nadrágja térdnél foszladozott, és a lábán... semmi. A márványpadlón mezítláb lépdelt, mint aki nem is érzékelné a különbséget a hideg kő és a sár között. A teremben hirtelen feszültség lett. A biztonságiak már mozdultak volna, de Regina felemelte a kezét.
– Ne – mondta csendesen, mégis határozottan. – Engedjétek ide.
A fiú megállt előtte, és hatalmas, mélybarna szemeivel a nőre nézett. Egy pillanatra senki sem szólt, még a zenét is elhalkították, mint egy filmbéli jelenetnél.
– Te vagy Regina? – kérdezte a fiú halkan.
– Igen, én vagyok. Te ki vagy?
A fiú félrehajtotta a fejét, mintha nem is tudná, elmondhatja-e. Aztán odalépett hozzá, megfogta a kezét.
– Anyu azt mondta, hogy keressem meg a nőt, aki tudja, hol van a nővérem. Azt mondta, régen elengedted őt.
Reginában megállt az idő. Elengedtem...
Mintha valaki belülről rúgta volna fel a lelkét. A gála, a csillogás, a pezsgő, minden eltűnt. Csak ez a fiú maradt, és az a mondat, ami letépte róla a huszonegy éve cipelt titkot.
De amikor pislogott, a fiú már nem volt ott.
Eltűnt.
A tömeg újra zsongani kezdett, a zene ismét szólt. Regina körbenézett, mintha kísértetet látott volna. Egyik vendég sem úgy nézett ki, mintha bármit is észrevett volna abból, ami történt. Senki nem sietett utána. A biztonságiak vállat vontak.
Ő viszont tudta, hogy nem képzelődött.
A következő napok lázas kutatással teltek. Előszedte a régi dossziét. Poros borítékok, megsárgult dokumentumok, és egyetlen fekete-fehér fénykép: egy újszülött lány, apró kezekkel és sötét hajjal. Az ő kislánya. Akit tizennyolc évesen, egyedül, félelemmel, és minden remény nélkül adott örökbe.
Soha, senkinek nem beszélt róla. Még a volt férjének sem.
De most... valaki tudta.
És az a valaki a nővére nyomára küldte azt a mezítlábas kisfiút.
Három nap telt el a gála óta, és Regina azóta sem aludt nyugodtan. Az éjszakákban mindig ott volt a fiú hangja, az a törékeny mondat, amit senki más nem hallott.
"Anyu azt mondta, hogy keressem meg a nőt, aki tudja, hol van a nővérem. Azt mondta, régen elengedted őt."
Nem volt kérdés, hogy kire gondolt.
Regina magához hívatta régi bizalmasát, egy nyugdíjas rendőrt, aki most magánnyomozóként dolgozott. Szabó Benedek. Megbízott benne – talán az egyetlen férfi volt az életében, akiben valaha is.
A kávé gőzölgött az asztalon, miközben Regina a papírokat szedegette elő.
– Sosem beszéltem erről. Túl fiatal voltam... Megijedtem. A szüleim nem álltak mellém. Egyedül voltam. És úgy éreztem, az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy másnak adom őt. Hogy esélyt kapjon... valami jobbra.
Benedek csendben figyelte.
– Az örökbefogadás mikor történt?
– 2004 májusában. A dokumentumokat is elhoztam. Az anyaotthon Budakeszin volt, az alapítványon keresztül került sor az örökbeadásra. A nevelőszülőket sosem ismertem. Csak azt mondták, hogy jó család. Orvosok, azt hiszem.
Benedek végigfuttatta a tekintetét az aktákon.
– És azóta?
– Egyetlen születésnap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá. De mindig féltem. Attól, hogy visszautasít. Hogy haragszik. Hogy nem akar látni.
– Most készen állsz?
Regina lenézett a kezében lévő fotóra. A gyerekről készült a kórházban, harmadik napon, amikor elbúcsúzott tőle.
– Készen kell állnom – mondta. – Ha valóban ő volt az a fiú testvére, akkor talán még nem késő.
Benedek nem volt kezdő. Két héten belül visszatért. Regina az ablaknál állt, amikor megérkezett. A decemberi égbolt fakó volt, a fák ágairól lassan hullott a dér.
– Megtaláltam őket – mondta csendesen. – Budapesten élnek, egy kis, öreg házban Rákospalotán. A lányt Sárközi Zsófiának hívják. Huszonegy éves. A család, amelyik örökbe fogadta, nem gazdag, de rendes emberek. Az örökbefogadó anya, Krausz Magdolna, sajnos haldoklik. Rák. Csak hónapjai vannak hátra.
Regina hátralépett.
– És a fiú?
– Levente. Nyolcéves. Ő volt a gálán.
– Tehát igaz volt...
– Teljesen. Magdolna valószínűleg tudta, hogy közeleg a vég, és szeretett volna segíteni Zsófinak, hogy megtaláljon téged. Ő keresett rá a nevedre, látta, hogy ott leszel a jótékonysági esten. Ő küldte Leventét. Azt mondta neki, keresse azt a nőt, aki hasonlít rá... aki tudja, hol van a nővére.
Regina némán bólintott. A hangja megremegett, de mégis határozott maradt:
– Elmegyek hozzájuk.
A ház régi, repedezett vakolatú, kopott volt. A bejárati ajtó felett egy kis hímzett táblácska lógott: „Isten hozott”. Regina szíve hevesen vert, amikor csengetett.
Egy törékeny, fejkendős asszony nyitott ajtót. A sápadtsága és a beesett arca árulkodó volt.
– Regina Dálya? – kérdezte halkan, mosollyal az arcán.
– Igen – felelte alig hallhatóan. – Magdolna?
– Igen. Már vártam.
Regina belépett. A nappali egyszerű volt, de meleg. A falon képek lógtak – gyerekrajzok, iskolai oklevelek. Egy kis íróasztalon orvosi könyvek, jegyzetek.
– Zsófi tanul? – kérdezte Regina, a könyvek felé biccentve.
– Orvos szeretne lenni. A saját betegségem óta elhatározta.
A folyosó végén egy ajtó nyílt, és egy fiatal nő jelent meg. Középhosszú barna haj, mélybarna szemek – ugyanaz a tekintet, amit Regina minden nap a tükörben látott.
A lány habozott egy pillanatra.
– Szia – mondta végül.
Regina könnyei azonnal kicsordultak.
– Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy el kellett engedjelek. Soha, egyetlen nap sem múlt el nélküled. Soha nem felejtettelek el.
Zsófi odalépett, megfogta a nő kezét.
– Tudom. Anyu mindent elmesélt. És én megértem.
A két nő hosszasan ölelte egymást. A házban csend volt – csak a rég várt találkozás halk szipogása töltötte be a teret.
– Miért nem kerestél soha? – kérdezte később Zsófi.
– Féltem, hogy boldog vagy... hogy nincs hely számomra. A bűntudatom… elviselhetetlen volt.
– Most itt vagy. És én örülök. Nem akarom, hogy anyám egyedül menjen el. És nem akarom, hogy Levente egyedül maradjon.
– Segíteni szeretnék. Veletek lenni. Ha engeditek.
Magdolna egy fotelbe rogyott, és halk hangon mondta:
– Ez minden, amit kívánhatnék, Regina. Köszönöm, hogy jöttél.
A következő hetek csendes átrendeződésekkel teltek. Regina nem kérdezett, nem akart irányítani. Csak segíteni. Kifizette Magdolna kezelését, beíratta Leventét egy jó iskolába, és segített Zsófinak egy ösztöndíjprogramhoz.
De a legfontosabb: ott volt. Esténként vacsorát vitt, Leventével társasjátékozott, és Zsófit hallgatta, amint az egyetemi napjairól mesélt.
A kapcsolat nem volt tökéletes. Zsófi továbbra is Magdolnát hívta anyának, és Regina ezt teljes mértékben tiszteletben tartotta.
De valami elkezdett kialakulni közöttük. Egy újfajta kötelék. Csendes, mély és igaz.
A februári reggelek hidegek voltak, de Regina számára valahogy mégis melegebbé váltak. Már nem az üres, csillogó lakásban ébredt minden reggel, hanem sokszor egy kis rákospalotai házban, ahol a kávéillat mindig valamilyen házi sütemény illatával keveredett.
Magdolna állapota viszont egyre romlott. A kezelések már csak enyhítették a fájdalmat. Az asszony szemei körül sötét karikák jelentek meg, hangja elvékonyodott, de a tekintete erős maradt.
Egy este, amikor Regina leült mellé az ágy szélére, Magdolna megszólalt:
– Tudod, sokáig haragudtam rád. Nem ismertem téged, csak egy név voltál az aktákon. Azt gondoltam, hogy könnyű szívvel adtad oda Zsófit. De tévedtem.
Regina lehajtotta a fejét. Még mindig nehéz volt elfogadnia a saját döntését – még akkor is, ha tudta, miért tette.
– Nem volt könnyű. Az volt életem legnehezebb döntése. De mindig reméltem, hogy egyszer valaki olyan neveli majd fel, mint te.
– Ő a mindenem lett – mondta Magdolna elgyengülve. – Most pedig... te vagy a minden reményem. Ha én már nem leszek, kérlek, légy vele. Légy velük.
Regina felemelte a kezét, megszorította az asszony ujjait.
– Ígérem.
Magdolna március elején távozott. A szobában csend volt, csak Zsófi halk éneke szólt. Egy régi magyar altatódal, amit gyerekkora óta ismert. A nő keze a lányáéban nyugodott. Egy utolsó mosoly, egy utolsó pillantás, és aztán... csend.
Zsófi nem omlott össze. De Regina látta rajta, mennyire összetört belül. A temetés után Regina egy ideig náluk maradt, nem akarta, hogy a gyász mindent elárasszon.
Levente egy este bekopogott Regina szobájába.
– Aludhatsz ma velem? – kérdezte halkan.
Regina csak bólintott. Aznap este a kisfiú átölelte a derekát, és félálomban csak annyit mondott:
– Örülök, hogy megtaláltalak.
Tavaszra lassan visszatért az élet. Zsófi újra járni kezdett az egyetemre. Regina segített a háztartásban, Leventét reggelente vitte iskolába, és néha ő is ment el érte.
Az egyik ilyen napon Levente egy rajzot nyújtott át neki.
Három ember állt rajta, kézen fogva egymást: egy nő hosszú hajjal, egy lány szemüvegben, és egy kisfiú mezítláb.
A lap aljára ezt írta gyerekbetűkkel:
„Mi hárman. Család.”
Regina könnyei potyogtak, amikor a rajzot a táskájába tette. Ennél többet nem is kívánhatott volna az élettől.
Pár hónappal később Regina bejelentette:
– Alapítványt hozok létre. Az lesz a neve: „Magdolna Hídja.” Olyan fiatal anyákat segítünk majd, akik egyedül maradtak, és nem tudják, mit kezdjenek a helyzetükkel. Nem akarom, hogy valaha is úgy kelljen dönteniük, ahogy nekem.
Zsófi elmosolyodott.
– Szerintem anyu nagyon büszke lenne rád.
– Én pedig rád – mondta Regina. – Mindkettőtökre.
Öt év telt el.
Zsófi befejezte az egyetemet, és rezidens lett a Heim Pál Gyermekkórházban. Regina minden vizsgájánál ott volt, mint egy igazi szülő, szorongva várva az eredményeket.
Levente középiskolás lett, versenyeken indult, jogász akart lenni. A mezítlábas kisfiúból magabiztos kamasz lett – de a szerénysége megmaradt.
Minden vasárnap összegyűltek vacsorára. Néha főztek, néha csak rendeltek pizzát, de a szokás állandó maradt. Az asztalnál mindig volt egy hely Magdolnának is – a fotel, amelyben régen üldögélt, érintetlen maradt.
Zsófi egyszer, egy ilyen estén megkérdezte:
– Szerinted másképp alakult volna az életem, ha nálad nőttem volna fel?
Regina elgondolkodott.
– Talán igen. Talán nem. De az biztos, hogy most, így, együtt… ez a legteljesebb valóság. És ha újrakezdhetném, újra mindent megtennék, hogy elérjek ide.
Zsófi mosolygott, majd megfogta a kezét.
– Akkor jó. Mert én így érzem magam otthon.
A múlt nem tűnt el. Nem is kellett. Regina megtanulta, hogy a múltunk nem azért van, hogy elfeledjük, hanem hogy megtanuljunk együtt élni vele.
A története nem tündérmese volt. Nem volt hibátlan. De igaz volt.
És sokkal több, mint amiben valaha reménykedett.
Mindez egy mezítlábas fiúval kezdődött – és egyetlen mondattal, ami új életet adott három embernek.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.