Jogi nyilatkozat:
A Mecsek lankáin, egy eldugott, fenyőfákkal szegélyezett út végén állt a házam. Valaha otthon volt, most inkább csak visszhangkamra, ahol a csend vastagon ült a falakon, és még a levegő is olyan volt, mintha félne megmozdulni.
Engem Farkas Andrásnak hívnak.
Ha valaha építkezett valaki Pécs környékén, biztos hallotta a nevemet. Harminc év alatt felépítettem egy birodalmat – lakóparkok, irodaházak, szállodák viselték a cégem logóját. Mindenemet a munkámra tettem fel, és a munkám cserébe mindent visszaadott.
Majd mindent elvett.
A feleségem, Réka, öt éve ment el. Egy csípős, esős novemberi éjjel, amikor én épp egy szerződést hajtottam alá a fővárosban. Mire ideértem, már csak az elnémult ház fogadott. És benne a lányom, Dorina, aki hat nap híján öt éves volt akkor – és azóta nem szólt egyetlen szót sem.
Két éve némaságban élünk.
Két éve minden lélegzetvétel súrlódik köztünk, mint a kavics a fogak között.
A ház, melyet valaha nevetés töltött meg, most kongott az ürességtől. A lépteim hangja visszaverődött a márványpadlóról, és úgy éreztem, mintha az egész hely büntetne.
Dorina szobája mindig csukva. A függönyök leengedve. A játékai érintetlenül állnak, mintha egyetlen pillanat alatt dermedt volna rájuk a múlt. Két év alatt tucatnyi pszichológus járt nálunk, voltam Budapesten, Bécsben, még Berlinig is elrepültem egy híres gyermektraumaterapeutához. Bárkit megfizettem volna, aki visszaadja a lányom hangját.
De Dorina néma maradt.
A végén feladtam. A munka legalább kiszámítható volt, ott nem omlott össze semmi csak azért, mert rám nézett valaki.
A háztartást egy idős, rideg, de megbízható asszony, Boros Ilona vezette. Ő volt az utolsó kapocs a régi életemhez: még Réka fogadta fel, mikor Dorina született. Ilona intézte a takarítást, a beosztásokat, és nemrég felvett egy új bejárónőt is — Kiss Lucát, egy húszéves, csendes lányt, aki éppen annyira jelentett számomra valamit, mint egy új mosógép.
A nevét is alig jegyeztem meg. Csak egy új alkalmazott volt.
Egészen addig a kedd délutánig.
Aznap a cégem egyik legnagyobb projektje omlott össze. Egy milliárdos beruházás, amelybe fél Pécs jövőjét belelátták, hirtelen értéktelen füstté vált a kezemben. Az üzlettársak kihátráltak, az alvállalkozók dühödtek, a bank pedig csöndben mosolygott a háttérben.
Én pedig úgy éreztem, mintha valaki kiszakította volna alólam a földet.
Autóba ültem, és nem bíztam a sofőrökre vagy a céges Audi A8-ra. Inkább a saját régi terepjárómat vezettem, azt, amit még Rékával választottunk. A motor dörmögése tompán kísérte a gondolataimat.
A hegyoldalra vezető út mindig lenyugtatott. Aznap azonban a kanyarok után sem múlt el a feszültség. Úgy éreztem, ha valaki hozzám szólna, egyszerűen szétkiabálnám a világot.
A kapu automatikusan kitárult, ahogy közelebb értem. A ház előtt szokatlan csend fogadott — még Ilona lépéseinek szigorú ritmusa sem hallatszott a konyha felől. A délutáni napsugár ferdén esett a nagy üvegfalra.
És akkor meghallottam.
Egy hangot.
Egy olyan hangot, amit két éve még álmomban is kerestem.
A hallásom először becsapásnak vélte, mintha valami berendezés zúgna különösen, de aztán ismét megütötte a fülemet:
Gyermeki kacagás.
Éles, tiszta. Olyan, mint amikor csilingel a dérbe fagyott harangvirág.
Megálltam.
A szívem egyszerre kapott levegőért.
Nem… ez lehetetlen…
A nevetés újra felcsendült, vidáman, felszabadultan.
És én tudtam.
Belül, mélyen, a testem minden porcikája felismerte:
Dorina nevetett.
Az én lányom.
Az én néma, megtört kisgyerekem.
És nem nekem.
A hang a mosókonyha felől jött — onnan, ahol általában csak Ilona türelmetlen zörgését lehetett hallani.
De most…
Most valaki dalolva mondott valamit:
— Jaj, Dorina, vigyázz, le ne ess! Tartsd jól a kezem! Na, készen állsz? Felszállás!
Újabb kacagás.
Mintha a hajam gyökeréig is eljutott volna a hang.
Izzani kezdett bennem valami, ami nem volt sem öröm, sem megkönnyebbülés.
Sokkal inkább féltékenység, harag, sőt: düh.
Ki merészelte megtenni azt, amit nekem két év alatt sem sikerült?
Ki az, akihez Dorina jobban kötődik, mint hozzám, a saját apjához?
Lépteim nehézek voltak, ahogy elindultam a mosókonyha felé. A testen végigfutott a feszültség, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék.
A folyosó végén megálltam. A félig nyitva hagyott ajtón át láttam meg őket.
Lucát.
A huszonéves, bohókás, teljesen jelentéktelen lánynak gondolt fiatal bejárónőt.
És Dorinát — a vállára csimpaszkodva, a kis lábai a lány mellkasát paskolták játékosan, miközben Luca körbeforgott vele.
Dorina arca kipirult a nevetéstől. A szeme csillogott, a szája szélesen mosolygott — úgy, ahogy utoljára Réka temetése előtt láttam.
Megdermedtem.
A látvány olyan éles fájdalommal mart belém, hogy szinte hörögtem tőle. Mintha Luca ellopta volna tőlem azt, ami nekem járt volna: Dorina bizalmát, mosolyát, hangját.
És amit én képtelen voltam visszaszerezni.
A gyomrom összeszorult.
A hangom pedig megkeményedett.
— Tedd le. Most.
A szó úgy csattant, mint ostor a csendben.
Luca megtorpant. Dorina mosolya egy pillanat alatt olvadt le, mintha valaki lekapcsolta volna a fényt.
És én…
Én pontosan tudtam, mi következik.
De nem állítottam meg.
Luca megmerevedett. Éreztem, hogy a jelenlétem úgy csapódik neki, mint a hideg víz egy meleg arcba. A keze lassan lejjebb engedte Dorinát, mintha attól tartana, hogy hirtelen mozdulat megijeszti.
Dorina lábai puhán érintették a padlót, de a testéből kiszökött minden tartás. Ahogy rám nézett, az a ragyogás, amely az előbb még beragyogta az arcát, elszállt… és maradt helyette az a jól ismert üresség.
Az a régi fájdalom, amit én okoztam neki. Amit sosem ismertem be.
— Farkas úr… — kezdte Luca óvatosan, a hangjában remegés. — Én csak… ő kérte…
— Nem érdekel — vágtam közbe olyan hidegen, hogy a szavak visszhangoztak a csempéről. — Tegye le és hagyja abba.
Dorina mozdulatlanul állt, lesütött szemmel. Mintha visszahúzódott volna önmagába, egy olyan mély kamrába, amelybe sem fény, sem hang nem érhetett el.
Éreztem, hogy valami eltörik bennem, de már nem tudtam lefékezni a saját dühöm lendületét.
— Maga nem ezért van itt, Luca. Az ön feladata az volt, hogy rendben tartsa a házat, nem pedig… — elakadt a szavam — …nem pedig átlépni olyan határokat, amiket nem érinthet.
Luca arcát halálos döbbenet ült ki.
— Határok? — suttogta. — Dorina… Dorina szólított meg először. Azt mondta, „Fel”! Nem kényszerítettem semmire. Csak…
— Nincs csak. — A hangom most már dühből és félelemből született. — Maga befejezte nálunk. Azonnal.
Luca ajka megremegett.
— Én… én vállaltam, hogy vigyázok rá. Hogy segítek neki. Nem akartam rosszat.
— Most pedig takarodjon — vágtam rá, és még akkor is éreztem, milyen kegyetlenül csendül a hangom, de nem álltam le. — Ilona összecsomagolja a holmiját. Egy órája van.
Dorina még mindig nem nézett fel. Csak hátrált, lassan, hangtalanul, míg el nem tűnt a sarokban, ahol a fal találkozott a mosógéppel. Ott guggolt le, a fejét az alkarjába temetve.
A tekintete egy pillanatra rám villant.
Olyan volt, mintha azt kérdezte volna:
Miért?
De aztán elfordult.
Megint.
A szívem olyan csend lett, mint a ház.
Az elkövetkező három nap pokollá vált.
A ház még korábban sem volt vidám, de most kifejezetten… kísérteties lett. Mintha elfogyott volna belőle minden levegő. Mintha maga az épület is érezte volna, hogy valami visszafordíthatatlan történt.
Dorina bezárkózott a szobájába. Nem szólt, nem mutatta magát. Csak akkor nyitotta ki a kilincset, amikor Ilona ételt tett elé — de azt sem érintette.
A gyerekszoba ajtaja úgy állt zárva, mint egy sírbolt fedele.
Éjjelente hallottam, ahogy mocorog odabent. Néha fájdalmas levegővételek szűrődtek ki, nem sírás — mert azt már elfelejtette — csak a hangtalan zokogás emléke.
Ilona minden este rám nézett a konyhában, miközben teát főzött. A tekintete nem volt támadó, de kemény volt, mint a csiszolt kő.
— Ezt nem kellett volna, András — mondta végül a harmadik estén. — Nem kellett volna elkergetni azt a lányt.
— Ő pedig nem kellett volna… — A mondatom félbeszakadt. Még kimondani sem tudtam. — Határt lépett. Túlságosan közel került hozzá.
— Éppen ez az — felelte csöndesen Ilona. — Közel került hozzá. Amit senki másnak nem sikerült két év alatt. A doktoroknak sem. Önnek sem.
Megfordultam, mert a szavak úgy ütöttek meg, mint a véső, amely a követ repeszti.
— Én… én csak védeni akartam őt — nyögtem ki.
— Kit? — kérdezte Ilona halkan. — Őt? Vagy a saját félelmeit?
A válasz bennem maradt.
Másnap, amikor hazaértem, Ilona már az irodámban ült. Nem várta meg, hogy letegyem a kabátom.
— András — szólalt meg halkan. — Beszélnünk kell.
— Most nincs jó idő…
— Nem érdekel — mondta, és felállt. A hangja olyan volt, mint az a vezérkaré, amely a katonákat csendre inti. — Maga nem tudja, mit tett. És most meg fogja hallgatni.
Az asztalomra helyezett egy összehajtott papírt, aminek a sarka összegyűrődött. A keze kissé remegett, amikor elengedte.
— Ez mi? — kérdeztem.
— Luca hagyta itt, mielőtt hazament volna — felelte. — Én tettem el. Tudtam, hogy szüksége lesz rá.
Kibontottam a papírt.
Négy, remegő betű állt rajta, egy gyerek kéz írása, mintha valaki elfelejtett volna írni, és most lassan tanulná újra:
DORI NÉNI FEL
Először nem értettem.
Aztán rájöttem.
Nem is betűk voltak ezek.
Hanem egyetlen szó: Dori néni fel — vagyis:
“Dorina azt mondta Lucának: ‘Fel.’”
Omladozó falak, áthasadt jégpáncél.
Minden bennem felborult.
A levegő kihagyott a tüdőmből.
— Dorina… megszólalt? — kérdeztem, de már tudtam a választ.
Ilona bólintott.
— Luca nem akarta elhinni, hogy tényleg hallotta. Sírt. Azt írta le gyorsan, mert félt, hogy elfelejti a pillanatot. Aztán felvette Dorinát. És akkor Dorina elkezdett nevetni.
Éreztem, hogy a lábam beleremeg a felismerésbe.
Nem láttam, amikor Dorina szólt. Csak azt láttam, amikor elvesztette azt, amiért küzdött.
Én rontottam el.
Én törtem össze újra.
— Hol van most Luca? — kérdeztem halkan, mintha attól tartanék, hogy az általam okozott seb mélyebb lesz, ha túl hangosan ejtem ki a nevét.
— Otthon — felelte Ilona, és szinte láttam a szemében azt a ritka együttérzést, amit nagyon keveseknek mutat meg. — Egyedül neveli a húgát és az öccsét. Nehéz körülmények között. Ezért vállalta el a munkát nálunk is.
Valami fémes íz futott végig a számban. A bűntudat íze.
— Adja meg a címét — mondtam.
Ilona bólintott, előhúzott egy cetlit, és az asztalomra tette.
— András… — szólalt meg végül. — Ha visszahozza a lányt… ez talán még menthető.
Nem válaszoltam.
Csak fogtam a kulcsot, és elindultam.
Nem az autómba, nem a sofőrért.
Hanem a terepjáró felé, amit annyira kerültem az utóbbi időben.
Mert éreztem, hogy ezt az utat egyedül kell megtennem.
A saját hibámmal, a saját szégyenemmel, a saját lányom némaságával együtt.
És tudtam:
Amíg Luca nincs vissza a házban, addig Dorina sem jön vissza hozzám.
A terepjáró motorja mélyen dörmögött, miközben leereszkedtem a Mecsek oldaláról. A város fényei lassan közeledtek, a dombokat felváltották a szűk utcák, a régi bérházak, a roskadó erkélyek, ahol a ruhák kötélre csíptetve lobogtak a szélben.
Ahogy a címhez értem, amit Ilona adott, a szívem összeszorult.
Az utcában gyerekek játszottak egy ütött-kopott focilabdával, a falakra firkák voltak fújva, és az egyik ablakból hangos köhögés hallatszott. A ház, amelyhez érkeztem, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban megadná magát az időnek: omladozó vakolat, rozsdás csatornacső, régi, nyikorgó lépcsőház.
Egy pillanatra megálltam a kocsiban, a kulcsot szorongatva.
Mit mondok majd? Egyáltalán meghallgat?
Végül kiszálltam.
Felsétáltam a második emeletre. A 12-es ajtó előtt megálltam, és mielőtt újra gyávává válhattam volna, bekopogtam.
Két halk lépés hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt, egy lánc tartotta.
Luca nézett rám.
Arcán sötét karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna. A haja kibomlott, a pólóján lisztfoltok voltak, talán vacsorát készített. A szeme azonban… a szeme vörös volt a sírástól.
— Farkas úr — mondta fáradtan, és láttam, ahogy ujjai szinte reflexből a láncra szorítanak. — Mit akar?
— Beszélni veled — feleltem halkan. — Kérlek.
A nevét sem mertem mondani, mert féltem, hogy a hangom eltörik.
Luca kissé oldalra fordította a fejét. A lakásból gyerekhang hallatszott: egy kislány dünnyögött valamit, és valaki felnevetett. De a nevetés köhögésbe fulladt.
— A testvéreim betegek — mondta Luca óvatosan. — Nagyon nincs időm.
— Én… — vettem egy nagy levegőt — …hogy őszinte legyek, nincs jogom kérni semmit. Amit tettem… meggondolatlan és kegyetlen volt. Tudom. Csak… szeretném helyrehozni. Ha lehet egyáltalán.
Luca csöndben maradt.
— Nem kérek semmit magamnak — folytattam. — Dorina miatt jöttem. Nem eszik. Nem beszél. Nem jön ki a szobájából. Úgy tűnik… visszaestünk oda, ahol elkezdtük. És ezért én vagyok a hibás.
A hangom megremegett.
— Luca… a lányom először két év után neked szólt. Neked mosolygott. Veled nevetett. Te tettél csodát. Én pedig… egy pillanat alatt összetörtem.
Luca próbált nem rám nézni, de láttam, hogy a szavai elérték.
— Nem tudom, hogy visszajössz-e — mondtam végül. — Nem ígérek semmit. Csak… kérlek. Nézd meg Dorinát. Csak egyszer. Ha akkor úgy döntesz, soha többé nem akarsz látni, nem foglak zavarni.
A lánc még mindig a helyén volt.
Azt hittem, elutasít.
Azt hittem, megérdemlem az elutasítást.
Aztán lassan levette a láncot, és kitárta az ajtót.
— Öltöztessük fel a testvéreimet — mondta halkan. — Ha megyünk, együtt megyünk.
Az út vissza a házhoz csendes volt, csak időnként szakította meg a gyerekek köhécselése. Luca ölében egy törülközőbe bugyolált kisfiú ült — talán hatéves lehetett —, mellette pedig a kislány, alig négy.
A házamba lépve Ilona már várt.
Luca, amint belépett, hirtelen újra kicsinek, félénknek tűnt, mintha a hatalmas tér összenyomná. Gyorsan magához húzta testvéreit.
— Megmutatom az aranyszárnyú vendégházat — mondta Ilona szokatlan gyengédséggel. — Ott lesznek elszállásolva, amíg a doktor meg nem jön.
Luca hálás, fáradt mosollyal bólintott.
Amikor a testvérei eltűntek Ilonával, ketten maradtunk a tágas nappaliban.
És akkor Luca rám nézett.
— Hol van Dorina?
A szívem megugrott.
Felsétáltunk a lépcsőn, és megálltunk a gyerekszoba ajtaja előtt.
— Nem jön ki — mondtam halkan. — Három napja.
Luca lenyomta a kilincset.
Az ajtó engedett.
A szoba félhomályban úszott. A függöny szorosan összehúzva, a levegő állott volt. A sarokban, a falnak támaszkodva ült Dorina — térdét átölelte, az arcát a karján pihentette.
Luca nem szólt semmit.
Leült mellé a padlóra.
Nem nyúlt hozzá.
Nem szólongatta.
Csak ott volt.
Csendben.
Egy idő után Dorina lassan, alig láthatóan felemelte a fejét.
A szeme megakadt Lucán.
És akkor megtörtént.
Épp olyan halk volt, mint a gyertyaláng pislákolása a huzatban.
— Luca…?
A lány halkan felnevetett, de könny folyt végig az arcán.
— Itt vagyok, Dorina — suttogta. — Nem megyek el. Nem most.
Dorina apró szipogással közelebb mászott hozzá, és Luca óvatosan átölelte.
A lányom szeme mögött valami felengedett, mintha lassan visszatérne a fény, amit én eloltottam.
Én pedig csak álltam ott, a küszöbön, és éreztem, ahogy a bűntudattól a vállam megroggyant.
Dorina rám pillantott.
Nem szólt.
De Luca kezét fogta, és abban a pillanatban tudtam:
hosszú út áll még előttünk. De legalább elindultunk rajta.
Teltek a hetek.
Leo, Luca öccse, meggyógyult, és a vendégház minden szobáját belakta kacagás és játék. A lány húga, Szofi, állandóan Dorina körül sündörgött. Mintha a gyerekek egymást gyógyították volna.
Dorina egyre többet beszélt.
Először csak két-három szót:
„Víz.”
„Ott.”
„Luca.”
Aztán már mondatokat. Meséket. Álmokat. Kéréseket.
Egy este a teraszon ültünk Lucával. A testvérei aludtak, Dorina bent rajzolt.
A csillagok úgy világítottak, mint apró mécsesek a fekete égbolton.
— Mi lesz most? — kérdezte Luca halkan. — Nem akarok a terhedre lenni.
Ránéztem.
— Nem vagy a terhem — mondtam őszintén. — Sőt… azt hiszem, nélküled elvesztem volna. Dorina pedig biztosan.
Luca elpirult.
— András… én sosem akartam a helyedre lépni Dorina életében.
— Nem is léptél — feleltem. — Te mellette voltál akkor, amikor én magamra hagytam őt. Én csak… újra szeretnék az apja lenni.
Luca arca meglágyult.
— Sikerülni fog — mondta. — Mert már elindultál.
A szemébe néztem.
És ott volt valami, amit évek óta nem láttam egyetlen nő tekintetében sem:
őszinte törődés.
Őszinte remény.
Őszinte fény.
Valami lassan megváltozott bennem. Megszületett egy érzés, amelyet nem mertem megnevezni. De ott volt.
Csendes, biztos, növekvő.
Nem helyettesítette Rékát. Nem is akarta.
De helyet kapott a szívemben.
Évek teltek el.
Dorina ma már tizennégy éves, magas és ragyogó, tele élettel és álmokkal. Luca testvérei nálunk járnak középiskolába, és minden évben kitűnők.
A kertünkben pedig ott virágzik egy rózsabokor, amelyet Dorina és Luca ültettek együtt azon a tavaszon.
Olyan élénk rózsaszín,
mintha maga az élet festette volna meg.
Dorina nevezte el.
Úgy hívják:
A Hang Rózsája.
Mert ezen a helyen — azon a napon — tért vissza hozzá a hangja.
És hozzám a remény.
A kertben álltam, ahol a hajnal első sugarai még csak óvatosan simogatták végig a földet. A harmat ezernyi apró gyöngyként csillogott a fűszálakon, a rózsabokrok pedig lassan ébredeztek, mintha ők is tudnák: fontos nap ez.
Dorina tizennyolcadik születésnapja.
A rózsák épp akkor nyíltak ki, mintha pontosan időzítettek volna. A Hang Rózsája különösen gyönyörű volt: az élénk rózsaszín szirmai úgy ragyogtak a reggeli fényben, mintha belülről sugárzana valami meleg, finom fény.
Mintha Luca nevetése bújna meg minden egyes hullámában.
Mintha Dorina első szava motoszkálna a szirmok között.
Fel.
Mosoly futott végig az arcomon.
Ahogy ott álltam, meghallottam a ház felől Luca lépteit. Halkan közeledett, mint mindig. Ő nem volt hangos ember, mégis megtöltötte a teret jelenléttel.
— Már fent vagy? — kérdezte, közelebb érve. A hangja ugyanolyan puha volt, mint évekkel ezelőtt, amikor először szólt hozzám úgy, hogy nem félt tőlem.
— Csak gondolkodtam — feleltem. — Dorináról. A mai napról. Rólunk.
Luca rám mosolygott.
Az a mosoly…
Az a mosoly volt az első dolog, amitől valaha meg mertem engedni magamnak, hogy újra hinni kezdjek valamiben.
— Nem is gondoltam volna, hogy egyszer így nézünk majd erre a kertre — mondta halkan, a rózsabokrokra pillantva.
— Én igen — feleltem. — Vagy legalábbis… szerettem volna hinni benne.
Luca felnevetett, a hangja lágy volt, mégis vibrált benne valami mély erő.
— Emlékszel, amikor Dorina először kimondta a nevem? — kérdezte.
— Mintha tegnap lett volna — mondtam. — Azt hiszem, akkor értettem meg először, mennyire fontos vagy mindannyiunknak.
Luca elpirult, mint mindig, amikor dicsértem. De ez a fajta zavar már régi, otthonos volt — nem az a bizonytalan félelem, amely évekkel korábban megbújt a mozdulatai mögött.
Most már tudta, hogy hova tartozik.
Hozzánk.
Dorina a verandáról nézett minket. Hosszú barna haja a vállára omlott, arca ragyogott, tekintetében pedig az a magabiztos fény csillogott, amelyről régen nem is mertem álmodni.
— Apa! — szólt le nekem. — A levelet elolvastad már?
Megtorpantam.
— Még nem. Azt mondtad, később nyithatom ki.
Dorina leszaladt a lépcsőn, Luca mellé állt, és úgy nézett rám, ahogy csak azok néznek, akik minden történés mögött látják a lényeget.
— Most már elolvashatod — mondta Dorina halkan.
Átnyújtotta a borítékot. A kézírása szabályos volt, mégis őrizte azt a kis bizonytalanságot, amitől olyan egyedivé vált.
Felbontottam.
A papíron mindössze egy mondat állt:
„Köszönöm, hogy visszahoztad Lucát.”
A szemem sarkát égetni kezdte valami.
A fájdalom és hála olyan elegye, amelyet csak egy szülő ismerhet.
Dorina folytatta:
— Tudod… — kezdte lassan — …amikor anya meghalt, én is elmentem vele. Belül. Én már nem akartam itt lenni. Sokáig nem. De Luca… ő megtalált engem ott, ahol senki más nem tudott. Még én sem.
Luca szorosan fogta Dorina kezét.
— És te is megtaláltál. Közben — tette hozzá Dorina, és rám mosolygott.
Nem az a gyerekkori, törékeny mosoly volt.
Ez már egy fiatal nő mosolya.
Erős.
Bátor.
Tiszta.
— Apa… — mondta Dorina. — Én nem elveszítettem a hangom. Csak féltem szólni. De te… te megtanultad meghallani azt is, amikor nem mondok ki semmit. Ezért… — elnémult egy pillanatra — …ezért azt hiszem, most már mindhárman készen vagyunk. Arra, ami jön.
Luca rám nézett, és láttam a szemében ugyanazt.
Készen állunk.
Már nem a múlt árnyai között élünk.
Hanem a jövő fényében.
Aznap este összegyűltünk a kertben. A rózsák illata betöltötte a levegőt, a nyár csendes volt, békés, lágy.
Dorina tizenhét szál rózsát kapott — minden évéhez egyet. A tizennyolcadikat ő maga szedte.
A Hang Rózsájáról.
És amikor Luca mellé lépett, teljesen természetesen húzta oda hozzá a rózsát, mintha a világon ez volna a legkézenfekvőbb dolog.
— Ez nem csak nekem jár — mondta. — Hanem neked is.
Luca elvette a virágot.
És abban a pillanatban tudtam:
Valahonnan nagyon mélyről elindult egy új történet.
Nem a veszteségről.
Nem a félelemről.
Nem a csöndről.
Hanem a hangok visszatéréséről.
A nevetésről, amely új otthont teremt.
Az érintésekről, amelyek helyrehoznak.
És a szeretetről, amely nem próbál feledtetni — hanem megtanít újra élni.
Egy rózsaszál.
Egy hang.
Egy család.
Ez lett a mi epilógusunk.
És talán…
Talán egyszer majd Dorina is megírja a sajátját.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.