Jogi nyilatkozat:A Somló-hegy fölött lassan oszlott a reggeli köd, mintha valami láthatatlan kéz gyengéden húzná félre a tájat takaró fátylat. A Bakony lankái közt, egy régi nemesi kúriából átalakított modern birtokon élt Kovács Márton, a vidéki borászatáról híres milliárdos. A helyiek tisztelettel, néha irigységgel emlegették a nevét, de aki közelebbről ismerte, tudta: gazdagsága mögött egy mély, csendes fájdalom húzódik.
Hat évvel korábban felesége, Tímea, tragikus autóbalesetben halt meg, néhány héttel azután, hogy világra hozta közös lányukat, Hannát. A gyerek alig pár hónapos volt, amikor a szakértők kimondták a végzetes diagnózist:
a kislány nem lát. És talán soha nem is fog.
Márton olyan ember volt, aki minden problémát pénzzel és akarattal igyekezett megoldani, de ezúttal falba ütközött. Professzorokat hozatott Bécsből, Berlinből, sőt, Izraelből is, szállást, repülőt és bármilyen eszközt fizetett – de mindenki ugyanazt mondta:
– A látóidegek fejletlenek. Ez sajnos végleges.
A férfi beleroppant. Az addigi kemény, törtető üzletemberből hirtelen egy elveszett apa lett, aki kétségbeesetten kereste a módját, hogy valamivel mégis boldoggá tegye a lányát.
Rámpák épültek a kúriába, a lépcsők mellé korlátok kerültek, beszélő játékok töltötték meg a gyerekszobát. A személyzet minden tagja kapott külön tréninget, hogyan kell egy látássérült kisgyermekkel bánni.
Hanna csendes, visszahúzódó kislány lett. Néha úgy tűnt, mintha a világ minden zaját túl erősen hallaná, mintha a sötétség helyett inkább a csend lenne, ami körülveszi.
Márton azonban így is imádta.Ő volt az oka annak, hogy minden reggel fel tudott kelni.
Az új házvezetőnő érkezése egy szeptemberi hétfőre esett. A diófák levelei már barnulni kezdtek, és a szőlőskertekben a napsütés édes, fülledt illattal vonta be a levegőt. A birtok kapuján belépve egy magas, vékony alak sétált végig a macskaköves úton: kissé szeplős, barna hajú nő, talán harminc körüli.
Ő volt Szendrei Nóra, aki frissen költözött vissza Magyarországra, miután elveszítette első gyermekét egy ritka betegségben. Férje, aki nem tudta feldolgozni a tragédiát, elhagyta. Nóra pedig menekült – távol mindentől, ami emlékeztette a kisfiára.
Egy állásközvetítő irodában akadt meg a szeme Márton hirdetésén:
„Belső házvezetőnőt keresünk, kiemelt fizetéssel, gyermekfelügyeleti feladatokkal.”
Nem tudta, miért, de érezte, hogy mennie kell.
A birtok gondnoka vezette be a házba.
– Asszonyom… vagyis, kisasszony, Márton úr még a pincészetben tárgyal – magyarázta sietősen. – Hanna most a szobájában van. Ha gondolja, bemutatom.
Nóra bólintott. Léptei puhán kopogtak a régi tölgyfa padlón, ahogy követték a hosszú folyosón. A gyerekszoba ajtaja félig nyitva volt. A gondnok bekopogott, s benézett.
– Kincsem, az új nénit hoztam – szólt gyengéden.
Bent egy szőnyegen ülő, szőke, finom arcú kislány fordította a fejét a hang irányába. A mozdulat hirtelen volt, pontos, mintha látná, hol állnak.
De aztán pillanatok alatt visszaült a kis fonott kosarához, amelyben fa építőkockák voltak.
Nóra térdre ereszkedett mellette.
– Szia, Hanna. Én Nóra vagyok. – Lágyan beszélt, mintha félne megzavarni a gyerek törékeny világát.
A kislány először nem válaszolt. Ujjaival végigsimított egy sárga kockát.
– Apa azt mondja, nem látok – közölte hirtelen, mintha ez lenne az egyetlen mondat, ami magyarázatul szolgálhat mindenre. Hangja nem panaszos volt, csak tényközlő. – De néha… mintha lenne valami fény.
Nóra mellkasában megállt egy pillanatra a levegő.
A gondnok zavartan köhintett.
– Néha mond ilyeneket… De az orvosok szerint ezek csak érzetek.
Nóra bólintott, de magában megjegyezte.
A gyerek pontosan arra a sárga kockára tette a kezét, amelyik a legvilágosabban csillogott a napsugárban.
Márton délután tért haza, és a gondnok kíséretében találkozott az új alkalmazottal.
A férfi magas volt, kissé őszülő, keménykötésű, de a tekintete fáradtan csillogott.
– Szendrei kisasszony, örülök, hogy elfogadta az állást – nyújtott kezet. – A feladatok főként házvezetés és Hanna felügyelete. Tudom, nem könnyű a munkám… de ha bármiben segítségre van szüksége, szóljon.
Nóra udvariasan mosolygott.
– Kedves, hogy így fogad, Márton úr. Remélem, hamarosan én is a segítségére lehetek.
A férfi biccentett, de az arca rezdületlen maradt. Valószínűleg már túl sok reményt élt meg, ami aztán semmivé foszlott.
A harmadik napon történt először, hogy Nóra észrevett valami furcsát.
Hanna kint ült a kertben, az almafák árnyékában. Nóra éppen a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte össze egy kosárba, amikor hirtelen észrevette: a kislány az ég felé emeli az arcát, mintha követné a felhők mozgását.
– Hanna? – szólította meg óvatosan.
A gyerek ránézett – vagy legalábbis annak tűnt –, és kérdezett valamit, ami Nórát megrendítette:
– Miért olyan világos most minden?
A nő szíve kihagyott egy ütemet.
A szél belekapott a hajába.
Az almafák ágai finom árnyékokat vetettek Hanna arcára – és a kislány mintha hunyorgott volna.
Nóra lassan mellé ült.
– Neked… néha tényleg világos?
Hanna bólintott.
– De azt mondták, nem láthatok. – A hangja remegett, mintha attól félne, rosszat mond. – Olyankor csukva kell tartanom a szemem, azt mondta a doktor bácsi.
– Melyik doktor?
– A fekete kabátos. Aki mindig azt mondja, ne nézzek a fényre.
Nóra torkában gombóc keletkezett.
A nő ösztönösen a gyerek válla köré fonta a karját, ahogy csak egy olyan ember képes, aki már vesztett el gyermeket, és ezért minden ösztöne a védelemre készteti.
Hanna halkan hozzábújt.
Az érintésben volt valami töredezett bizalom.
És Nóra akkor megfogadta magában:
ha itt valami nincs rendben, ő lesz az, aki kideríti az igazságot.
A szeptemberi délután lassan aranyló estébe fordult, és a Somló-hegy mögött halvány, szelíd fényben úszott a táj. Nóra egész nap különös feszültséget érzett, mintha a kislány vallomása egy láthatatlan ajtót nyitott volna ki.
Este, amikor Hanna már aludt, finoman becsukta a gyerekszoba ajtaját, majd elindult az emeleti dolgozószoba felé, ahol Márton rendszerint a papírjait intézte.
A férfi egy sötétkék pulóverben ült, előtte rumlis kupacban szőlészeti jelentések, bankszámlakivonatok, borászati díjakról szóló újságcikkek. De a vállai merevek voltak, mintha maga alá temetné őt az összes papír súlya.
– Márton úr… – kezdte bizonytalanul Nóra.
A férfi felnézett.
– Valami gond van?
Nóra nagy levegőt vett.
– Szeretnék beszélni Hannáról.
A férfi tekintete rögtön megkeményedett, mintha ez a téma mindig fájdalmat hozna.
– Tudom, milyen nehéz egy látássérült gyermekkel – mondta lassan. – Ha túl sok a feladat, kérek segítséget a gondozóintézettől.
– Nem erről van szó – rázta a fejét Nóra. – Valamit… mást figyeltem meg.
Márton összeráncolta a homlokát.
– Folytassa.
Nóra félretette a félelmét, és elmondott mindent. Hanna hunyorgását a fényben. A megérzést, hogy a kislány követi a mozgó árnyékokat. A kérdést: „Miért olyan világos most minden?”
A férfi szája megremegett.
– Hanna néha mond ilyesmit. Az orvosok szerint ez csak fényérzet, semmi több. Nem igazi látás.
– Lehet, hogy ennél többről van szó – ellenkezett Nóra óvatosan, de határozott hangon. – Olyan volt… mintha tényleg látná a fényt.
– Minden doktort megjártam – felelte Márton tompa hangon. – Ha lenne esély a javulásra, tudnánk róla.
– De biztos benne, hogy minden szakértő őszinte volt? – Nóra érezte, hogy veszélyesen közelít egy fájó ponthoz. – Hanna azt mondta, a doktora megtiltotta, hogy a fény felé forduljon. Ez… furcsa. Nagyon furcsa.
Márton arcán átfutott egy gyors, szinte észrevehetetlen rezdülés. A hitetlenség és a rettegés keveréke.
– A gyerek fantáziál. Azért mond ilyeneket, mert… mert szeretné, ha láthatna – motyogta, inkább magának, mint Nórának. – A gyerekek néha remélnek.
– Én nem vagyok orvos – válaszolta Nóra –, de érzem, hogy itt valami nem stimmel. Kérem, legalább engedje meg, hogy megfigyeljem egy kicsit. Hátha… valami kiderül.
A férfi lassan kihúzta a levegőt a tüdőből.
Úgy nézett Nórára, mint aki maga sem tudja, miben reménykedik.
– Rendben – mondta végül. – De kérem, óvatosan. Nem akarok hamis illúziókat.
Nóra bólintott.
– Megígérem.
A következő napok eseményei azonban minden reményt felülmúltak.
Egy borús délután Nóra véletlenül elejtette a fémlábas fedelét a konyhában. A fedél csilingelve pattant a járólapon, és Hanna összerezzent a nappaliban, majd reflexszerűen a tárgy felé fordult.
Nóra lélegzete elakadt.
Ez nem csupán hallás volt – a mozdulat iránya pontos, gyors volt.
Másnap újabb dolog történt: Hanna kezét egy sötétkék pulóver szegélyére tette, majd halkan megszólalt:
– Ez olyan… sötétkék, mint a nagyi régi takarója.
Nóra szíve megfagyott.
Egy vak kisgyerek nem ismerheti fel a színeket.
A nő leült mellé, és megkérdezte:
– Honnan tudod, hogy kék?
– Tudom… csak tudom – felelte Hanna, de hangja rémült volt, mintha attól félne, rosszat mondott. – De senkinek se szabad mondanom. A fekete kabátos bácsi azt mondta, baj lesz, ha beszélek róla.
Nóra karja libabőrös lett.
– Melyik bácsi?
– A doktor… Bálint doktor. – Hanna arca elfelhősödött. – Ő adja a szemcseppeket. Azt mondja, ettől nem fáj a szemem. De csíp. És utána mindig olyan… sötét lesz minden.
Nóra ereiben megállt a vér.
Szemcseppek? Napi használat? Fájdalom?
Márton eddig egy szóval se említette, hogy a gyerek bármilyen gyógyszert kap.
Amikor este Hanna már aludt, Nóra beosont a gyerekszobába. Nem volt sok ideje – a nevelőnő lakrésszel szemben ott volt egy mozgásérzékelős kamera, de a gyerekszobában szerencsére nem volt felszerelve semmi ilyesmi.
A kislány ruhásszekrényében, a polc mögött, gondosan eldugva, rábukkant egy apró műanyag dobozra.
Belül egy orvosi üveg lapult, rajta egy felirat:
„B. Bálint, szemész szakorvos – Csak receptre! Napi használat ajánlott.”
Nóra remegő kézzel emelte ki az üveget. A folyadék szinte édeskés, enyhén zavaros volt.
A nő visszafojtotta a lélegzetét.
Mi ez? Miért rejtegetik? Mi köze lehet a sötétséghez, amiről Hanna beszélt?
Másnap reggel, amikor a kislány ébredezett, Nóra finoman a kezébe vette a kis pihés ujjakat.
– Hanna… mondtad, hogy a csepp után sötét lesz minden. Mióta kapod?
A kislány vállat vont.
– Amióta megszülettem. Először apa adta, aztán a doktornő, aki vigyázott rám. Aztán… most már csak Bálint doktor. Apa azt mondja, ez segít. De szerintem rossz.
– Miért mondod ezt?
– Mert amikor apa elfelejti… olyankor néha… – Hanna halkan suttogta – látok valamit. Folyamatokat. Fényeket.
Nóra szíve egyszerre dobbant nagyot és fájdalmasan.
Aznap este Márton későn érkezett haza. Fáradtnak tűnt, arcán mély barázdák húzódtak.
– Szeretnék mutatni valamit – mondta Nóra, és kezébe nyomta a szemcseppes üveget.
Márton tekintete megkeményedett.
– Honnan van ez?
– Hanna szekrényében találtam. Azt mondta, Bálint doktor adja neki naponta. És hogy fáj tőle a szeme. És hogy utána minden sötét.
A férfi bőre elfehéredett.
– Ez… nem lehet. Bálint a legjobb barátom gyerekkorom óta. Ő kezeli Hannát, mióta megszületett. Mindig azt mondta, szüksége van ezekre a cseppekre, hogy ne romoljon tovább a látóideg.
Nóra felemelte a hangját – először, mióta a birtokon dolgozott.
– Márton! A gyerek azt mondja, akkor lát valamit, amikor nem kapja a cseppeket! Nem lehet, hogy rosszul diagnosztizálták? Nem lehet, hogy… direkt ártanak neki?
– Ezt nem mondhatja komolyan – a férfi szeme villant. – Bálint az egyik legmegbízhatóbb orvos, akit ismerek. Sosem tenne ilyet.
– Akkor miért rejti el a gyógyszert? – csattant fel Nóra. – Miért csíp? Miért mondja a gyerek, hogy tilos beszélnie a fényről?
Márton először védekezni akart, de aztán lassan összeesett a fotelek egyikébe.
– Nem tudom – suttogta. – Én… nem tudom.
A bizonytalanság olyan erővel áradt belőle, hogy Nóra leguggolt mellé.
– Kérem… próbálja meg egy hétig csepp nélkül. Egyetlen hétig. Nem adunk semmit. Megfigyeljük. És ha nincs változás, én kérek bocsánatot. De ha van… akkor tudni fogjuk az igazat.
Márton hosszú percekig hallgatott, csak az óra kattogása töltötte ki a szobát.
Végül halkan, megtörten megszólalt:
– Egy hét… legyen.
És ezzel kimondta a sorsdöntő szavakat.
A kísérlet ötödik napján Hanna olyan dolgot tett, hogy Nóra szeme könnybe lábadt.
A kislány a nappali szőnyegén rajzolt – addig csak tapogatott, és színezett, ahogy a vak gyerekek próbálkoznak.
De most…
Felvett egy citromsárga zsírkrétát.
Megpörgette az ujjai között.
Majd így szólt:
– Nóra néni… ezt azért szeretem, mert olyan, mint a nap.
A nő keze remegett.
A hangja alig volt több suttogásnál.
– Hanna… te most látod?
A kislány ránézett.
Nem „hang irányába”, nem „véletlenül”, hanem rá.
A tekintete bizonytalan volt, de ott volt benne valami, amit addig soha.
– Talán… – mondta halkan. – Mintha… világosabb lenne minden.
Nóra ekkor tudta:
Itt valami sokkal nagyobb dolog van a háttérben, mint gondolta.
És valaki egész életében sötétségben tartotta ezt a gyermeket.
A hatodik nap estéjén a kúria fölött csendesen derengett a naplemente narancssárga fénye. A diófák között hosszú, vékony árnyékok húzódtak, mintha a természet is türelmetlenül várná, hogy valami végre kiderüljön.
Nóra és Márton a nappaliban ültek. Hanna még játszott a szobájában; a kis zenélő doboza halkan, szinte álomszerűen szólt.
– Márton… – kezdte óvatosan Nóra –, ma… Hanna ránézett a napra. Nem csak a fény felé fordította a fejét. Látta. Hunyorított.
A férfi kezei ökölbe szorultak a fotel karfáján.
– Nehéz ezt elhinnem. Tudja, mióta mondják nekem, hogy nincs remény? Tíz-húsz szakvélemény… minden orvos ugyanazt állította.
– Lehet, hogy nem mondtak igazat. – Nóra keményen nézett a szemébe. – És lehet, hogy nem véletlenül.
Márton szeme felvillant.
– Mit akar ezzel mondani?
A nő elővette a szemcseppes üveget, amelyet korábban talált.
– Utánanéztem a hatóanyagnak. Tudja, mit találtam? Ez a formula… kísérleti. Külföldön már egyszer visszavonták. Egyes szerek átmenetileg tompíthatják a látást, hogy növeljék a retina érzékenységét a későbbi terápiákhoz. De gyermekeknél használni… szigorúan tilos. Szó szerint: „mellékhatásként tartós látáscsökkenést okozhat”.
Márton arca elsápadt.
– Ezt nem teheti… senki sem teheti egy gyerekkel.
– Pedig úgy tűnik, megtették. – Nóra hangja biztos volt. – És Hanna szerint a doktor mindig azt mondta neki: ne nézz a fénybe. Miért mondana ilyet egy orvos, ha nem akarna valamit elleplezni?
A férfi lehunyta a szemét.
– A fenébe, Bálint…
Nóra közelebb hajolt hozzá.
– Ismeri őt. Cesznek óta. Ön szerint mire képes?
Márton tétován rázta a fejét, de a dühtől megfeszült az állkapcsa.
– A barátságunk… már évek óta repedezik. De sosem hittem volna, hogy ilyen árulásra képes.
Nóra finoman megérintette a vállát.
– A gyerek fontosabb minden barátságnál.
– Tudom – suttogta. – És ha igaz, amit mond, akkor… akkor elvettem Hannától a világot. Én adtam neki azt a cseppet. Hónapokig, évekig. Azt hittem, segít.
Nóra megrázta a fejét.
– Csak azt tette, amit egy apa tenne. Bízott valakiben, aki visszaélt ezzel. De még nincs késő jóvátenni.
A férfi felnézett rá.
A tekintetében először csillant meg valami, ami rég eltűnt: eltökéltség.
– Rendben – mondta halkan. – Hívjunk egy független szakértőt. Olyat, akihez semmi köze a régi kapcsolataimnak.
– Ismerek valakit – bólintott Nóra. – Egy idős doktornőt Pápáról. Nem igazán tartanak már vele kapcsolatot, mert túl őszinte. De pontosan ez kell most.
Márton szeme reménykedve villant.
– Hívja ide. Minél előbb.
A doktornő másnap délután érkezett. Egy alacsony, ősz hajú asszony volt, Kopácsiné dr. Fenyves Judit, szemész és gyermekneurológus. A tekintete éles volt, kérlelhetetlen, de a hangja lágyan csilingelt, akár egy öreg templom harangja.
Hanna egy pillanatra megijedt tőle, de Nóra a kezét fogta, és azonnal megnyugodott.
A vizsgálat csendben zajlott. A doktornő apró, fényes eszközökkel dolgozott, időnként halkan hümmögött.
Márton a falnak támaszkodva állt, öklei összeszorulva.
Nóra a szoba másik sarkában figyelt, szinte lélegzetvisszafojtva.
Végül Kopácsiné leült, az ölébe tette a kis lámpát, és csak ennyit mondott:
– A gyermek nem vak.
A csend fájdalmasan vágott bele mindhármukba.
Márton szinte összeesett.
– De… – hebegte. – De tíz orvos azt mondta…
– Akkor tíz orvos tévedett. Vagy rosszindulat vezette őket – felelte a doktornő hidegen. – A kislány látása valóban sérült, de nem véglegesen. Sőt… a látóidegek fejlődtek. A szem mozgása követi a fényt. A pupilla reagál. Ami viszont aggasztó… – Itt felemelte a szemcseppes üveget. – Ez a szer károsította a funkciókat. Ha még egy évig használják, valóban elveszíthette volna a látását.
Nóra szeme megtelt könnyel.
– Soha többé nem kapja – mondta határozottan.
A doktornő felállt, és a férfihoz lépett.
– Kovács úr… a lányának van esélye. Nagyon is jó esélye. De most mindennél fontosabb, hogy tiszta képet kapjunk arról, ki és miért írta fel ezt a gyógyszert. Ez már nem orvosi ügy – folytatta komoran. – Ez bűncselekmény.
Márton arcát düh és lelkiismeret-furdalás váltakozó hullámai torzították.
– Bálint… – mormolta rekedten. – A barátomnak hittem. A gyermekemmel kísérletezett?
Kopácsiné bólintott.
– Ez egy klinikai stádiumú szer. Kizárólag kórházban, megfigyelés alatt alkalmazható. Gyermekeken… szigorúan tilos.
Márton felállt, és olyan erővel söpört le egy irattartót az asztalról, hogy a papírok szanaszét hullottak.
– A saját lányom! – ordította. – A saját gyerekemen kísérletezett!
Nóra odalépett hozzá, és finoman megfogta a karját.
– Most ne indulatból cselekedjen. Gondolkodnunk kell. Bizonyíték kell. És védelem Hannának.
A férfi lassan lenyelte a dühét, tekintete Nórára esett – hálával és fájdalommal telve.
– Igaza van – mondta. – De bíróságra visszük. És mindenki meg fogja tudni, mit tett.
A következő hetek eseményei úgy pörögtek, mintha egy vihar közepébe csöppentek volna.
Dokumentumokat gyűjtöttek. Régi recepteket, kórlapokat, az üvegcsék sorozatszámait.
Az ügyvéd, akit Márton felkért, gyorsan felismerte, milyen erős ügy áll a kezükben.
Közben Hanna látása napról napra javult.
Eleinte csak fényfoltokat látott, majd körvonalakat.
A kék és piros színeket hamar felismerte, később a zöldet is.
Egy délután, amikor a nappali ablakain át besütött az őszi napfény, Hanna a kanapén ülve halkan felsikoltott – nem félelemből, hanem csodálkozásból.
– Apa! – kiáltotta. – Látom az arcod! Homályosan, de… látom!
Márton felemelte a kezét, de nem tudott megszólalni. A torka összeszorult.
Csak annyit tett, hogy átölelte a kislányt, és a vállára hajtotta a homlokát.
Aznap este a férfi kiment a kertbe, és hosszú ideig állt a szőlősorok között. A sötétben Nóra lassan mellé lépett.
– Mit érez? – kérdezte halkan.
– Amit egy ember érezhet, aki éveken át sötétben tapogatózott – felelte Márton. – Mintha most látnék először.
Nóra rámosolygott.
– És Hanna még ennél is sokkal többet fog látni.
A férfi ekkor gyengéden megérintette Nóra kezét.
Nem tolakodóan, nem hirtelen – csak hálából.
– Maga… visszahozta a fényt az életünkbe – mondta rekedten. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.
– Nem kell megköszönnie – súgta Nóra. – Csak legyünk mellette. Mindketten.
És Márton bólintott.
Mintha azt mondta volna: igen, mindketten.
A bírósági tárgyalás országos figyelmet kapott. A címlapokon ez állt:
„Gyermekeket érintő illegális orvosi kísérlet gyanúja Magyarországon”
Dr. Bálint nem bánta meg tettét – legalábbis ezt mutatta higgadt, arrogáns viselkedése. Azt állította, gyógyító szándékkal járt el.
De a bizonyítékok ellen szó sem volt.
Amikor Nóra tanúként felszólalt, a terem elcsendesedett.
– A kislány azt kérdezte tőlem: „Miért lesz mindig sötét?” – mondta remegő hangon. – És akkor még nem tudtam, miért. De ma már tudom: valaki elvette tőle a fényt, ami járt volna neki.
Az esküdtszék nem habozott.
Bálintot bűnösnek találták szakmai mulasztásban, csalásban és kiskorú veszélyeztetésében.
Engedélyét visszavonták, és többéves börtönbüntetést kapott.
A gyógyszergyár több millió forintos bírságot fizetett.
De ami Mártonnak és Nórának számított, az nem a pénz volt.
Hanem az, hogy Hanna végre látni kezdte a világot.
Két hónappal később, egy hideg novemberi reggelen Hanna az ablakhoz rohant, és nevetve mutatott kifelé.
– Nóra néni! Apa! Nézzétek! Hull a hó! Olyan fehér!
Márton mögé lépett, felkapta, és a levegőbe emelte.
A kislány kacagása betöltötte a házat.
Nóra mellettük állt, és úgy érezte, hosszú idő után először valahol otthon van.
Márton odafordult hozzá, és azt mondta:
– Nóra… szeretném, ha hivatalosan is… te lennél Hanna gondviselője. Mert tudom, hogy nélküled… nem jutottunk volna idáig.
A nő szeme könnybe lábadt.
– Megtisztelne, ha így lenne.
Márton mosolya meleg volt, őszinte, és ritka.
– Akkor… legyünk család – mondta halkan.
Hanna közben a hópelyheket nézte, és így szólt:
– Olyan fényes minden. Szeretem a fényt.
És Nóra tudta:
most kezdődik az életük igazán.
Nem sötétségben, nem félelemben –
hanem a fényben, amelyért együtt harcoltak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.