Jogi nyilatkozat:
A HÓ ALATTI CSEND
A férfi már messziről látta, ahogy a novemberi hó megtelepszik a romos ház tetején, és ahogy a szél úgy cibálja a rozoga kéményt, mintha bármelyik pillanatban letéphetné. A GPS szerint megérkeztek, de ő csak ült a kormány mögött, és nézte a sötétlő verandát, amely inkább tűnt egy elhagyatott csűr bejáratának, mint otthonnak. Mellette a hátsó ülésen a kutyája, Berci, idegesen toporgott, mintha értené, hogy valami megváltozott körülöttük.
– Na, öregem… megjöttünk – mondta halkan, de a hangja berekedt volt a hosszú úttól és a fáradtságtól.
Berci azonban nem wagizott, nem kapta fel a fejét, ahogy máskor szokta. Csak lassan előre nyújtotta az orrát, majd halkan felmordult, miközben szemét le nem vette a házról. A férfi felsóhajtott. Tudta, hogy az állatok sokszor élesebben reagálnak a változásra, de most valami túlzott feszültség vibrált a kutya testében.
Kiszállt, orrát azonnal megcsapta a nedves hideg, az a különös téli levegő, amely egyszerre ígér havat és magányt. A környéken egyetlen ház sem látszott, csupán messze, valahol a fák között derengett egy apró fény. A falu szélső része volt ez, ahová talán már a postás sem szívesen jön fel télen.
– Gyere, Berci! – szólt vissza, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját.
A kutya leugrott, de nem indult előre. Hátát meghúzta, farkát leengedte, és a férfi mögé húzódott, mintha védelemre szorulna.
– Ne bolondozz már – mondta a férfi, s bár próbált nevetni, a saját hangjában ő maga is érezte a bizonytalanságot.
Elindultak a verandáig. A lépcső recsegett, ahogy rálépett, mintha már rég várta volna, hogy valaki újra megmozdítsa. A férfi elővette a kulcsot, belepróbálta a zárba, amely meglepően könnyen engedett. Belökte az ajtót, mire a zsanérok száraz nyikordulással válaszoltak.
Odabentről hűvös, állott levegő csapta meg. A sötétségben nem lehetett látni semmit, csak a kályha körvonalát és néhány régi szekrényt, amiket a korábbi tulajdonos hátrahagyhatott.
Berci egy tapodtat sem mozdult közelebb.
– Jó, akkor én bemegyek, te meg gondolkodsz – motyogta a férfi, és belépett a folyosóra.
A cipője alatt poros szennylé csikorgott, ahogy végigsétált. A ház azonban nem volt teljesen olyan rossz, mint kívülről tűnt: a falak még tartották magukat, a tető sem ázott be, legalábbis első pillantásra. A kályha mellett néhány hasáb fa hevert, mintha a tulajdonosnak eszébe sem jutott volna elvinni.
„Talán sietett” – futott át a gondolat a férfi fején, és akaratlanul is eszébe jutott az eladó kapkodó viselkedése. Akkor nem foglalkozott vele; most viszont mintha egyre több apró, ismeretlen részlet kezdett volna összeállni.
Amikor visszament a bejárathoz, Berci még mindig a lépcsőn állt, mintha gyökeret eresztett volna.
– Na, gyere már be, hideg van odakint is – próbálta csábítani.
De a kutya csak halkan nyöszörgött, és egy lépést sem tett. A férfi odament hozzá, megvakarta a füle tövét, de Berci teste merev maradt, mintha minden izma arra figyelne, amit ő maga nem hall vagy nem ért.
– Rendben van. Akkor maradj kint. De ne csatangolj el – mondta, és megsimogatta a hátát.
Berci leült a verandán, tekintetét a sötét ház gyomrára szegezve.
A férfi visszament a kályhához, begyújtotta, és ahogy a láng végre életre kapott, furcsa, csípős szag töltötte be a szobát. Nem a füst, hanem valami régi, beivódott, amit nem tudott beazonosítani. Megpróbálta betudni a dohszagnak.
A tűz pattogása lassan megnyugtatta, és amikor a meleg végre elért a kabátja alá is, egy pillanatra lehunyta a szemét. De ekkor kívülről halk kaparás hallatszott. Először azt hitte, csak a szél cibálja a havat az ajtóhoz, de a hang ritmusa túl szabályos volt, mintha valaki… vagy valami… jelezni akarna.
Kiment. Berci ott állt a konyhai fal mellett, és az egyik mancsával lassan, kitartóan kaparta a havat, miközben a füle hátracsapva, tekintete riadt volt.
– Mi bajod van, öreg? – kérdezte a férfi, de Berci csak nyüszített, és visszanézett rá, mintha sürgetné.
A hó alatt a föld meg volt mozgatva, frissen, mintha valaki nemrég álldogált vagy matatott volna ott. A férfi gyomra enyhén összerándult, de igyekezett nem jelentőséget tulajdonítani a dolognak.
– Holnap világosban megnézem. Most már legyen vége a napnak – mondta inkább saját magának, mint a kutyának.
Berci azonban még percekig nem mozdult el onnan.
Az éjszaka lassan rájuk ereszkedett. A ház ropogott, mintha emlékezne valamire, amit ő nem. És miközben a férfi a kályha mellett próbált elszenderedni, odakint a kutya egyszer sem ugatott – csak járkált körbe-körbe, megállva újra és újra ugyanott, a konyha falánál.
A férfi pedig, bár nem vallotta be magának, érezte, hogy ez a ház nem azért került ilyen olcsón a kezébe, mert „csak régi”.
A DESZKÁK ALATT LÉLEGZŐ CSEND
Reggel a férfi arra ébredt, hogy a kályha már csak parázslik, és a hideg újra beszivárog a helyiségekbe. Az első gondolata nem a fázás volt, hanem Berci. Hirtelen felült, és az ajtóhoz sietett.
A kutya ott ült a verandán, ugyanabban a testtartásban, mint éjjel: feszült háttal, előrenyújtott nyakkal, tekintete a konyha falára szegeződve. A hó körülötte szét volt túrva, mintha órákig járkált volna fel-alá.
– Te egész éjjel kint voltál? – kérdezte a férfi, miközben kinyitotta az ajtót.
Berci beleszagolt a levegőbe, majd felnézett rá, és egyetlen halk nyüszítéssel válaszolt. Nem lépett be most sem; mintha a küszöb láthatatlan határvonal lenne, amelyet nem hajlandó átlépni.
A férfi sóhajtott.
– Jó, akkor megnézzük, mi van ott. Látom, nem hagysz békén.
Rajta volt még a melegítőfelső, amit éjjel magára húzott, így csak belebújt a kabátjába, és a kutya mellé lépett. A hó alatt most már tisztábban látszott a nedves, felbolygatott talaj. Valaki tényleg állhatott ott korábban, talán nem is olyan régen.
A férfi megkerülte a házat, bement a konyhába, és azonnal érezte, hogy valami nem stimmel. A szoba közepén a padló enyhén lejtett az egyik sarok irányába, amit előző este nem vett észre. A kályhából még pislákolt valami meleg, de a konyha hidege átfutott rajta, ahogy a kövön végigsétált.
Lenézett a deszkákra. Az egyik sötétebb volt a többinél, mintha újonnan lakkozták volna – vagy mintha nem olyan régen mozdították volna el. Elővette a szerszámosládából a feszítővasat, amely az egyik doboz alján hevert, még a költözésből maradt összekészítetlen tárgyak között.
Berci közben az ajtóban állt, egyik mancsát a küszöbre helyezve, mintha várná, hogy a gazdája visszanézzen rá.
– Itt vagyok, nyugi – mondta a férfi, bár inkább magát próbálta megnyugtatni.
A feszítővas karja alatt lassan engedett a deszka. Először csak egy halk roppanás hallatszott, aztán a fa megmozdult. A férfi óvatosan felemelte, és ekkor furcsa, nehéz szag csapta meg. Nem dohos volt, nem a ház régisége… hanem valami hidegebb, ismerősebb, amitől kiszáradt a szája.
A deszka alatt egy régi csapóajtó rejtőzött. Feketére festett vasfogantyúja olyan volt, mintha valaki nem sokkal korábban tisztította volna le róla a port. A férfi tétován nyúlt utána.
– Ki az ördög rejtegette ezt itt? – mormogta halkan.
Kinyitotta a csapóajtót. A pántok meglepően simán engedtek, mintha olajozva lettek volna. Hideg légáram csapta meg, valami súlyos, állott és mégis… emberi.
A kutya ekkor rövid, éles hangon felvakkantott, mintha figyelmeztetné.
A férfi leguggolt, és a telefonja zseblámpájával bevilágított a nyílásba. A fény végigsiklott a keskeny lépcsőfokokon, majd megakadt a pincében heverő rakáson. Először azt hitte, tűzifa. De aztán megpillantotta a formákat. A vonalakat. A csontokat.
A mellkasa összeszorult. A levegő hirtelen kevésnek tűnt.
– Ez… nem lehet… – suttogta, mintha attól félne, hogy a hang felébreszt valamit.
A csontok között rozsdás fémkanna hevert oldalra dőlve, kifolyt tartalmának sötét nyoma a padlón. Mellette egy rongy, megpörkölve, mintha valaki próbált volna tüzet rakni… vagy elrejteni valamit, amit nem akart, hogy megtaláljanak.
A férfi szemét ekkor megakadt egy apró tárgyon: egy gyerek karkötő maradványa feküdt a csontok között. Rózsaszín gyöngyök, némelyik megfeketedve, mások félig leolvadva, mintha hő érte volna őket.
Valami elpattant benne.
A torka összeszorult, a keze remegni kezdett, és egyszerre úgy érezte, mintha visszacsúszna abba az éjszakába, amikor a saját háza lángokban állt. A füst szaga, a ropogás, a kiabálás, amit sosem fog újra hallani… mind feltört. A térde meggyengült, és a padlóra támaszkodott.
Berci ekkor belépett. Lassan, óvatosan, mintha csak most érezné úgy, hogy már nem a küszöb a veszély, hanem az, amire a gazdája bukkant. A kutya azonnal mellé lépett, orrával megsimította a férfi vállát, és halkan felnyüszített.
A férfi lehunyta a szemét, megpróbálta visszanyelni a remegést, de a hangja így is elcsuklott:
– Mi történhetett itt, Berci? Ki tette ezt… és miért hagyták így?
A ház falai mintha közelebb húzódtak volna, a csend pedig nehezebb lett, mint bármely tárgy a pincében.
És miközben a férfi lassan visszahelyezte a deszkát – nem azért, hogy elrejtse, hanem mert túl sok volt egyszerre –, tudta, hogy a valódi kérdések még csak most kezdődnek.
A ház nem menedék volt.
Csak egy ajtó, amely mögött valaki elfelejtett takarítani.
AMI A FALAKON TÚL MARADT
A férfi hosszú percekig ült a konyha padlóján, és nem mozdult. Ujjai még mindig remegtek a feszítővas markolatától, pedig már rég letette. A csapóajtó ismét zárva volt, fölötte a deszka visszaillesztve a helyére, mintha soha nem történt volna semmi. De a tudat, hogy mi rejtőzik alatta, elnehezítette a levegőt, és minden mozdulatában benne ült a készenléti félelem.
Berci letelepedett mellé, reszkető testét finoman a férfi oldalához nyomta. Olyan volt ez a gesztus, mint valami belső, ősi megerősítés: nem vagy egyedül.
A férfi végül nagy nehezen felállt, és tenyerét a homlokához szorította.
– Rendben, gondolkoznom kell – mondta inkább magának, mint a kutyának.
Megpróbált vizet forralni a konyhában, de a keze annyira reszketett, hogy a víz egy része mellécsorgott a pohárnak támasztott lavórba. Mire végre leült az asztalhoz, érezte, hogy a gyomrában a félelem lassú, maró göbként telepszik meg.
Valaki itt lakott. Valaki ártott másoknak. És valamiért sietve távozott.
A gondolat egyre nyugtalanítóbb volt. Ahogy körbenézett, a ház többé nem tűnt csupán romosnak: most úgy nézett ki, mintha visszafojtaná a lélegzetét.
A csendet kopogás törte meg. Nem erős, csak óvatos, mintha valaki nem akarná megijeszteni a bentieket. A férfi összerezzent. Berci már az ajtónál állt, testében feszültség, szőre felborzolva.
A férfi lassan odament, és résnyire nyitotta az ajtót.
A küszöbön egy idős asszony állt, vastag kendővel a feje köré tekerve. Kicsit púpos volt, kezében egy bevásárlótáskával, mintha a bolt felé tartott volna – de a tekintete éles, komor és riadt volt egyszerre.
– Jó napot… Maga az új tulaj? – kérdezte rekedt hangon.
– Igen – felelte a férfi kissé bizonytalanul. – Segíthetek valamiben?
Az asszony végigmérte őt, majd az ajtófélfát, aztán a verandán ülő kutyát, aki gyanakodva, de csendben figyelte.
– A neve Kovács Ilona. A szomszéd falu végén lakom. A tegnapi eladó… nos, biztosan nem mondott el mindent. – A hangjából nem a kíváncsiság, inkább a félelem hallatszott. – Régóta figyelem ezt a házat. Mondhatni… nem szeretem, ha idegen költözik be ide.
A férfi torka elszorult.
– Hallgatom – mondta óvatosan.
Az asszony közelebb húzta a kendőt a nyaka köré, mintha a hidegtől védené magát, pedig a levegő nem volt olyan fagyos.
– Ez a ház… bajt hozott. Nem egyszer. Nem kétszer. Már a régi időkben is. Aki utoljára élt itt… – Ilona elharapta a mondatot, majd halkan folytatta: – Nem volt jó ember. És ami még rosszabb: nem volt ép elméjű sem.
A férfi érezte, hogy az arca elfehéredik.
– Tudom – mondta suttogva. – Legalábbis sejtem. Találtam valamit.
Ilona tekintete megváltozott. A szigor helyét lassan sajnálat vette át.
– Sejtettem. Egyik kutya sem lépett be ide az elmúlt években. A falubeliek kerülnek minket, de… valakinek mégis figyelnie kell ezt a helyet.
– Mi történt itt? – kérdezte a férfi. – A csontok… az a karkötő…
Az idős asszony mély levegőt vett.
– A férfi, aki itt lakott, évekkel ezelőtt eltűnt. Senki sem kereste. De sok ember hiányzott a környékről. Nem tudtuk bizonyítani, soha… de mindenki tudta. És a rendőrség is tudta. Csak épp bizonyítékuk nem volt.
A férfi ujjai ökölbe szorultak.
– És most? Miért adta el ilyen gyorsan a házat?
– Mert valaki visszajött érte – felelte Ilona halkan. – Valaki, aki tudott valamit. Az eladó rokon. Fél, és joggal. Nem véletlen, hogy magát választotta: egyedül van, messziről jött… és a múltját látja a szemében.
A férfi döbbenten hallgatott.
– Tudta, hogy… veszteség ért?
– Láttam, ahogy leszáll a buszról, és azt is, hogyan néz erre a házra. – Az asszony elcsendesedett. – Egy gyászoló ember néha olyan dolgokba is belemegy, amibe más sosem.
A szavai nem voltak vádak. Inkább együttérzés. És mégis, fájtak.
– Mit tegyek? – kérdezte a férfi végül. – Nem akarok itt maradni. De azt sem akarom, hogy az igazság… ennyin múljon.
Ilona bólintott.
– Jelentse a rendőrségen. Most már van mit. De készüljön fel: a múlt nem mindig engedi el könnyen azt, aki felébreszti.
Ekkor valami megcsikordult a ház belsejében. Nem hangos volt, csak… határozott. Mintha egy deszka a súlya nélkül mozdult volna meg. A férfi és az asszony egyszerre fordultak a hang irányába.
Berci felmordult, mélyen, figyelmeztetően.
Ilona ajka megremegett.
– Látja? – suttogta. – Nem csak a csontok maradtak itt. A félelem is. És a félelem mindig jelez.
A férfi lenézett a kutyára, majd a sötét folyosóra, amely mintha hívná… vagy figyelné.
És ekkor egy gondolat villant belé olyan hirtelen, hogy szinte meg is tántorodott tőle:
Mi van, ha nem az eladó volt az egyetlen, aki sietve távozott? Mi van, ha valaki más is volt odalent?
Ilona közelebb hajolt hozzá.
– Ha most elmegy innen, talán megússza. De ha marad… talán kénytelen lesz megtudni, ki vagy mi járt ebben a házban éjszakánként.
A férfi nem válaszolt. A döntés ott kavargott a mellkasában, Berci feszült testének melege mellett.
A ház pedig lassan… mintha újra lélegzett volna.
És ekkor megértette: a deszkák alatt rejtőző csend még messze nem mondta el a történet végét.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.