Jogi nyilatkozat:A bögréből csorgó tea úgy fröccsent szét a tölgyfa padlón, mintha valamilyen sötét titok robbant volna ki belőle. Csak azután jöttem rá, hogy a saját kezemből esett ki — és hogy valójában remegtem. Nem úgy, mint aki fázik, hanem mint aki lassan ráébred valamire, aminek sem szabadna megtörténnie.
A másik kezemben ott volt a medál — Anna medálja. Ezüst, benne egy apró fénykép: az én kislányom mosolya, az a hamvas, szőke haj, amelyet mindig a füle mögé simított. A medált ebben a pillanatban úgy szorítottam, mintha a valóság utolsó darabjába kapaszkodnék.
A nappaliban csend volt, az a fajta mély, tompa csend, amit nem béke, hanem rettegés tölt ki. Az ablakon beszűrődő holdfény egyetlen pontra esett: az erkélyajtó mellett kuporgó alakra.
Először azt hittem, csak árnyék. Aztán azt hittem, hogy talán hallucináció — mert az ember, aki frissen temette el a gyermekét, lát dolgokat.
De aztán meghallottam.
A fogak halk, ideges kopogását.
A remegést.
A lélegzetet.
És egy hangot, amelyet soha, de soha nem lett volna szabad újra hallanom.
– Apa…?
A nevem úgy reccsent bele a csendbe, mintha valaki végighúzott volna egy kést egy üveglapon.
Megmerevedtem.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Ez… ez nem lehetett.
– Nem – suttogtam. – Ez… nem vagy te. Te… halott vagy.
Az alak ekkor megmozdult. A holdfény lassan elérte az arcát: sáros, piszkos, beesett arc… de azok a szemek. A két nagy, rémült, kék írisz, amely egyszerre volt az én szemem tükre és Anna tiszta tekintete.
– Lili? – a hangom elcsuklott.
A kislány, akit két hete eltemettem, összerezzent.
– Kérlek – nyöszörögte –, ne… ne engedd, hogy meghallják…
– Kik? – léptem egy fél lépéssel közelebb, de még mindig féltem. Attól, hogy köddé válik, de attól is, hogy nem.
Hogy valóban ott van.
– Ők… – Lili hangja csak egy lehelet volt. – Éva néni… és Gábor bácsi.
A nevük úgy hasított belém, mint egy villám.
A feleségem nővére… és a bátyám.
Azok, akik a vállamra tették a kezüket a temetésen.
Akik azt mondták, hogy „együtt kibírjuk”.
Akik megszervezték a búcsúztatást.
Akik a halotti anyakönyvi kivonatot intézték.
És most a lányom azt állította…
– Ez nem lehet igaz – nyögtem ki. – Éva vigyázott rád. Gábor… ő ment érted az iskolába azon a napon, amikor eltűntél…
Lili rám nézett. A fény már teljesen bevilágította reszkető arcát.
– Apa… elraboltak. Bezártak. Fizettek… férfiaknak. A test… amit a házban találtak… az nem én voltam.
A világ megdőlt.
A szoba fala mintha megmozdult volna körülöttem.
– Mi…? – szinte nem jött ki hang a torkomon.
Lili előre csúszott a padlón, egészen hozzám. A válla úgy rázkódott, mint egy kis madáré.
– Fellökték a nénit az iskolánál. Azt mondták, siessek. Aztán két férfi… zsák… kocsiba dobtak… – elcsuklott a hangja, és a mellkasomhoz bújt. – Felgyújtották a házat, apa. És odatettek valami mást. Valaki mást. Hogy elhidd… hogy meghaltam.
A térdem feladta. Leültem a padlóra, a lányomat magamhoz szorítva.
És éreztem, hogy él.
A teste hideg volt, de valóságos.
A szíve szabálytalanul vert az arcom mellett.
És akkor olyan düh tört fel bennem, amit eddig csak rémálmokban tapasztaltam. Mély, sötét düh, amelyet nem lehet szavakba önteni.
– Miért? – kérdeztem rekedten. – Miért tennének ilyet?
Lili felnézett rám, a szemeiben könny és felismerés.
– Papa… – suttogta. – Ma hallottam őket. A temetés után. A tóparti házban. Azt mondták… hogy most már csak tőled kell megszabadulniuk.
A vér megfagyott bennem.
A gyengeségem.
A fejfájás.
A teák, amelyeket Éva minden este hozott.
„Citromfű, hogy jobban aludj.”
És Gábor tablettái.
„Nyugtató, semmi komoly.”
A darabok egyetlen kattintással összeálltak.
– Meg akarnak ölni – mondtam ki hangosan. – Minket… mindkettőnket.
Lili némán bólintott.
És abban a pillanatban már nem voltam az az összetört férfi, aki napok óta alig állt a lábán.
Valami más lettem.
Valami élesebb.
Keményebb.
Élőbb.
Aznap éjjel bezártam a dolgozószoba ajtaját, és a pánikszerű félelmet valami más váltotta fel: egy terv halvány magva.
Nem menekülhettünk.
Nem fordulhattunk a rendőrséghez — Gábor fél várost ismerte.
Nem bújhattunk el — Éva mindent tudott rólunk.
De ha ők egy tragédiát akartak…
Akkor kapni fognak egyet.
Egy olyat, amit nem élnek túl.
Az éjszaka úgy ült a házra a XI. kerület dombján, mintha maga is figyelne. A panelházak fényei távol pislákoltak, a hegyoldal villái között pedig csak szórványosan égett egy-egy kinti lámpa. A mi házunk ablakai félhomályba burkolóztak; a függöny résein át talán csak az látszott, hogy valaki járkál odabent.
Én voltam az.
És már nem az az ember, aki két hete mellkasszorítva, üveges tekintettel bámulta a koporsót a Farkasréti temetőben.
– Figyelj rám, Lili – mondtam, miközben a dolgozószobában előkerestem a régi fiók mélyéről azt a kulcsot, amelyről azt hittem, sosem lesz rá szükség. – Amit most csinálunk, az félelmetes lesz. De végig én leszek melletted. Egy pillanatra sem hagylak egyedül. Érted?
A lányom a kanapé szélére húzódva ült, egy régi plédbe burkolózva, amelynek még mindig mosópor illata volt. A bokáján lévő horzsolások vörösen világítottak a bőre fehérjén, a körme alatt még ott volt az a sötét föld, ahonnan elmenekült.
– Igen – bólintott, és megpróbált mosolyogni. – Csak… apa, miért nem megyünk el innen? Elmehetnénk vidékre… Nagymamának van az a pici háza Szigetváron…
Megráztam a fejem.
– Oda is eljutnának. És ott csak ketten lennétek… – sóhajtottam. – Ráadásul… – elnémultam. Nem akartam kimondani azt a szót, amely már így is túl sokszor visszhangzott a fejemben.
Pénz.
Cég.
Örökség.
Apám építette fel a vállalkozást egy gangos ház pincéjéből indulva. Raktár, teherautó, aztán saját műhely, majd komplett logisztikai cég. A neve — Halász Trans – ott virított fél Budapest hátán teherautókon. Amikor meghalt, minden rám szállt. A részvények, a tulajdon, a döntés joga.
És így, Lili születése után, a lányomra.
Kivéve, ha ő nincs.
És én sem vagyok.
– Ők nem azon gondolkodnak, hogyan segítsenek nekünk – mondtam ki végül lassan. – Hanem azon, hogyan szerezzenek meg mindent. Nem fognak megállni. Ha most elfutunk, csak időt nyerünk… de közben minden bizonyítékot eltakarítanak maguk után.
Lili remegett.
– És mit… mit akarsz tenni?
A kezem a kulccsal megállt a polc mellett, ahol a mennyezet felé futó lambéria alatt egy alig észrevehető illesztés húzódott.
– Azt akarom, hogy elhiggyék: sikerrel jártak – mondtam.
A fal egy halk kattanással engedett. A lambéria mögött sötét rés nyílt.
Lili tátott szájjal bámult.
– Ez…?
– Pánikszoba – feleltem, és éreztem, ahogy arcomra keserű mosoly ül ki. – Pár éve csináltattam. Nem szóltam róla senkinek. Anyád szerint bolond dolog volt… – lenyeltem a hirtelen felszökő fájdalmat. – Azt mondta, túl sok filmet nézek. Aztán elfelejtődött az egész. Én is félretettem magamban.
– És most… használni fogjuk?
Bólintottam.
– Néhány napig a világ számára én összeomló, megtört özvegy leszek, aki nem eszik, nem alszik, és a végét járja. – A szemébe néztem. – Te pedig… nem fogsz létezni. Még mindig „halott” leszel. Csak nekem leszel élő.
Lili szeme könnybe lábadt, de most először volt benne valami makacs fény is.
– Ha ez azt jelenti, hogy egyszer tényleg élhetek… akkor kibírom.
Beléptünk a szűk, rejtett helyiségbe. Nem volt nagyobb egy nagyobb gardróbnál; egy keskeny ágy, két polc, kis beépített szellőző, a sarkában kamera és monitor.
A monitorhoz léptem.
– Ez a nappalira, az előtérre és a konyhára lát rá – magyaráztam. – Itt mindent láthatsz. És itt… – előhúztam egy régi, poros fülest –, itt hallhatsz is mindent, ha akarod.
Lili kezével végigsimított a falon.
– Itt… kellett volna lennem, amikor elvittek – mondta halkan.
– Nem a te hibád – szorítottam meg a vállát. – Az én hibám, hogy azt hittem, az a két ember, akire gyerekkorom óta számítottam, valaha is értünk lesz.
Elfordítottam a fejem. A gondolat, hogy valaha olyan őszintén fogadtam el Gábor tanácsait, vagy hogy Évára bíztam a lányomat, most úgy égetett, mint a sav.
– Figyelj, Lili, nagyon fontos – folytattam. – Senki sem láthatja, hogy élsz. Senki. Nem jöhetsz ki addig, amíg nem mondom. Ez napokig tarthat. Unalmas lesz, és félelmetes. De Frank – tudod, az, aki néha hozott csokis fánkot a raktárból – elintézi, hogy legyen ennivalód, víz, minden.
– Frank bácsit… megbízhatjuk? – nézett rám bizalmatlanul.
– Ő még apámat is szolgálta. Jobban ismeri a családomat, mint én. – Keserűen elmosolyodtam. – És sosem kedvelte Évát.
Ez valami szánalmas vigasz volt, de most minden morzsára szükségünk volt.
– Mi lesz velem? – kérdezte halkan.
Zsebre vágtam a kulcsot, és a lányom szemébe néztem.
– A történet, amit ők mesélnek a világnak, az lesz az eszközünk ellenük – mondtam. – Ők azt akarják, hogy mindenki elhiggye: te meghaltál, én pedig belerokkantam. Szóval… én belerokkanok. Lassan, látványosan. És amikor azt hiszik, hogy mindent a kezükben tartanak…
A torkomban megrekedt a hang.
– …akkor jön a „feltámadás”.
Másnap reggel, amikor Éva megjelent, már térdet rángató gyengeség volt a tagjaimban. Részben a kialvatlanságtól, részben pedig a szereptől, amelyet magamnak osztottam.
Nyitásra jött, ahogy mostanában mindig. Kulcsa volt a házhoz – persze, korábban még örültem, hogy „családtagként” bármikor be tud jönni.
– Szia, Zoli – szólalt meg lágyan, ahogy belépett a nappaliba. – Nem aludtál megint?
Az arca csinos volt, gondosan sminkelt, a gyász feketéje finoman simult az alakjára. Nagyon is élő, nagyon is magabiztos nő benyomását keltette — csak a tekintete volt túlságosan száraz, túlságosan számító.
A kanapén ültem, ronggyá gyűrt pólóban, borostásan, karikás szemmel. Az elmúlt két hét valóság volt, a fájdalom valós volt – nem kellett sokat játszanom.
– Nem… nagyon – morogtam. – Mindig… azt álmodom, hogy kinyitom a koporsót, és… – abbahagytam.
Éva gyors, gépies mozdulattal a vállamhoz nyúlt.
– Ne kínozd magad ilyen gondolatokkal – suttogta. – Tudom, hogy borzasztó… mindannyiunknak az… de Lilinek most már békéje van.
Majdnem elszakadt bennem valami.
„Békéje.”
A lányom kiszáradt torokkal bújt épp a fal mögött egy fél négyzetméteres szellőző alatt, hogy kapjon levegőt.
De lenyeltem a kiáltást.
– Hoztam neked teát – folytatta Éva. – Citromfű, egy kis orbáncfű… segít lenyugodni az idegrendszerednek. Az orvos is mondta, hogy szükséged van rá.
A bögrét olyan ártatlan mozdulattal tette az asztalra, mintha csak süteményt kínálna.
A pohár szélén vékony, zöldes csík látszott, ahogy a teafű olaja megült rajta.
A gyomrom összerándult.
– Köszönöm – suttogtam.
Kezembe vettem a bögrét. Éreztem Éva tekintetét az arcomon. Várt.
Megemeltem az italt, ajkamhoz érintettem. Felejthetetlen, keserű íz futott végig a nyelvemen, valami fémes mellékzöngével, amit korábban is éreztem, csak akkor még azt hittem, a gyógynövényektől van.
Ezúttal elég volt egy korty.
Lassan nyeltem.
Közben a másik kezemet – amelyet tartotta a bögrét – véletlennek tűnő mozdulattal lejjebb engedtem, a köntösöm zsebe felé. A belső oldalra egy apró üveget rögzítettünk előző este. A számnál tartottam a bögrét… és ahogy félrefordítottam a fejem, a korty nagy részét oda köptem bele.
A torkomon így is végigégette magát valami maró, kaparó érzés. A könnyem önkéntelenül kicsordult.
Jó volt ez. Életszagú.
– Látod? – mosolygott Éva. – Nincs is olyan rossz, igaz? Ma is próbálj meg pihenni. Este beugrom megint.
– Nem biztos, hogy… – kezdtem.
Éva tekintete egy pillanatra sötétebbre vált, majd olyan gyorsan váltott vissza kedvesre, hogy talán csak én vettem észre.
– Dehogyisnem – vágta rá. – Nem lehetsz egyedül ilyen állapotban. Gábor is mondta.
A bátyám neve úgy koppant a levegőben, mint egy üveggolyó.
– Ő mikor jön? – kérdeztem óvatosan.
– Délután – felelte. – Átjön beszélni a… cég dolgairól. Tudod, hogy azért itt van, hogy levegye rólad a terhet. – A hangja selymes volt. – Neked most nem ezzel kell foglalkoznod.
„Nekik kell.”
Persze.
– Köszönöm – suttogtam.
Éva még egyszer végigsimított a vállamon, aztán elment a konyhába. Hallottam, ahogy mosogatni kezd – elpakolta azt a bögrét is, amely tegnapról maradt ott, félig kiürítve. A tegnapi méreg nagy részét is sikerült egy ilyen kis üvegbe gyűjtenem.
Szükségünk volt bizonyítékra.
Ha egyszer eljutunk odáig, hogy a rendőrség ne őket, hanem minket hallgasson meg.
Amikor Éva elment, és a ház újra elcsendesedett, a dolgozószoba felé indultam. A lábaim valóban remegtek. Részben a szer hatásától, részben az idegeimtől.
A lambéria mögötti ajtó kulcsa könnyen fordult.
Lili azon a kis monitoron bámulta a nappalit, amelyen az előbbi jelenetet látta.
Amikor beléptem, felugrott.
– Apa… ő tényleg… belerakta? A teába?
Leültem mellé, a falnak dőltem.
– Nem tudom, mit, de igen. – Előhúztam a zsebemből az üveget. – Amit sikerült kiköpnöm, az itt van. Frank elviszi ma. Megnézetjük egy ismerős laborossal.
Lili megborzongott.
– Még mindig félek tőle – suttogta. – Amikor elvittek, éreztem az illatát… a parfümét. Itt állt… – a mellkasára mutatott – fölöttem, amikor azt hitték, alszom. Azt mondta: „Nyugodj meg, kicsim, mindjárt túl leszel rajta. Nem fogsz szenvedni.” – Lili hangja elcsuklott, köhécselt. – Nem volt benne szeretet. Csak… mintha meg akarna nyugtatni, hogy ne vergődjek.
Kinyújtottam a karomat, és átöleltem.
– Neki ez… „megoldás” volt – mondtam dühösen. – Te akadály voltál.
– De miért? – nézett rám kétségbeesetten. – Ő volt az, aki mindig hozott nekem sütit. Elvitt a cirkuszba… vett nekem iskolatáskát, amikor anyu… – elharapta.
Amikor az anyja már nem lakott velünk.
Amikor a házunkban már ketten maradtunk, és Éva egyre sűrűbben jelent meg „segíteni”.
– Az a baj, Lili – sóhajtottam –, hogy az emberek sokszor akkor mutatják meg az igazi arcukat, amikor pénz kerül a képbe. Hatalom. Vagy csak az, hogy mások fölött állhatnak. – Megráztam a fejem. – De ez nem menti fel őket. Ez csak magyarázat. A bűn akkor is bűn.
Lili halkan bólogatott.
– Mit fogsz csinálni, amikor Gábor bácsi jön? – kérdezte aztán.
Felsóhajtottam.
– Beengedem. Hagyom, hogy lásson gyengének. És megkérdezem tőle, hogy szerinte meddig bírom még. – A lányom szemébe néztem. – Tudnod kell: lehet, hogy azt fogom mondani, bárcsak veletek lehetnék. Bárcsak meghalnék. De ez szerep. Érted? Nem akarok meghalni. Nem akarom feladni. Csak… el kell hitetnem velük, hogy közel a vég.
Lili ajka megremegett.
– Tudom, hogy játszod… de… kérlek, ne mondj ilyet túl sokszor – suttogta. – Félek, hogy ha sokszor mondod, egyszer… igaz lesz.
Megérintettem az arcát.
– Te vagy az egyetlen ok, amiért élek, Lili. Ha nem lennél… – elakadt a hangom. – Nem, bele se gondolok. – Mély levegőt vettem. – Most pihenned kell. Délután jön Frank. Behozza az első ellátmányt.
– Frank bácsi… tud rólam is, ugye?
– Igen. Elmondtam neki. – A tekintetében ott láttam a kérdést, amelyet nem mert kimondani. – Nem fog elárulni. Nem az a fajta. És… – halvány mosoly jelent meg az arcomon – ha ő azt mondja, hogy „majd én figyelek az ajtóra”, arra még a fél kerület is vigyázná, hogy senki be ne jöjjön.
Ez már Lilit is megmosolyogtatta.
– Olyan, mint egy hegy… – mondta.
– Egy morcos, nagyszakállú hegy – helyeseltem.
Délután öt körül kopogtak. A nap már lassan lebukott a Gellért-hegy mögött, a város fényei lüktetni kezdtek az ablakon túl.
Az ajtóig vánszorogtam, úgy kapaszkodva a falba, mintha tényleg alig bírnám.
Gábor állt a küszöbön.
Nem láttam rajta gyászt. Csak a gondosan választott fekete öltönyét, a polírozott cipőjét, a kezében tartott aktatáskát. Mintha egy tárgyalásra jött volna, nem a megtört öccséhez.
– Szervusz, Zolikám – mondta, és félrebiccentett fejjel végigmért. – Jaj, hát te… te borzalmasan nézel ki.
– Jó látni téged is, Gábor – feleltem rekedt hangon. – Gyere be.
Beljebb lépett, rutinszerűen letette a cipőjét a szőnyeg mellé, mint gyerekkorunkban, amikor anyánk rászólt, ha sarat vittünk be a lakásba.
– Éva mondta, hogy alig eszel – kezdte, miközben a nappali felé vettük az irányt. – Ez így nem mehet tovább. Tudod, mennyi mindent kell még intézni?
Leültem a fotelbe. Ő nem ült le – állva maradt, mögém helyezkedve, mintha rögtön valami fölé kerekedne.
– Micsodát kell intézni? – kérdeztem. – Hiszen… Lili már… – elcsuklott a hangom.
– Igen, nyugodjon békében – mondta gyorsan, kissé türelmetlenül. – De a cég, Zoli, a cég! Több mint száz ember megélhetése függ tőle. Beszéltem már az ügyvéddel… ő is javasolja, hogy gondolkodjunk valami tartós, stabil megoldáson.
A hangja túl sima volt.
– Tartós… megoldáson?
– Igen. Nézd, most te… – megkerülte a széket, és velem szembe ült, a térdét a térdemnek támasztotta, hogy érezzem a közelségét. – Most te egy nagyon nehéz állapotban vagy. Nincs is ezzel semmi baj. De egy ilyen lelkiállapotban nem lehet jó döntéseket hozni. A partnercégek már most bizonytalanok. Szükség van valakire, aki… átmenetileg átvállalja a felelősséget.
– Valakire… mint például… te? – néztem a szemébe.
Egy pillanatra megrebbent a szája sarka.
– Én is ott vagyok, igen – bólintott. – Ki más? Tudom, hogy te már régóta nem szeretted a csűrés-csavarást, a napi üzletet. Inkább a papírmunkát, a stratégiát csináltad. De most… – megvonta a vállát – te még azt sem bírod.
– Nem – sóhajtottam. – Nem bírom.
– Ezért lenne jó, ha megbíznál bennem. – A hangja lejjebb halkult, szinte bizalmassá vált. – Tudod, hogy mindig is melletted álltam. Mindig én védtelek a nagyokkal szemben… – elmosolyodott. – Emlékszel, amikor a szomszéd srácok elvették a bringádat? Ki hozta haza?
Láttam magam előtt: tizenkét évesen, sírva állok a lépcsőházban, Gábor pedig vérző orral jön haza a gangról, a bringámmal. Akkor hős volt. Akkor még nem tudta, milyen íze van a pénznek.
Vagy… de, talán már akkor is tudta.
– Emlékszem – mondtam halkan.
– Na, látod. Most is ugyanaz a helyzet. Elvették tőled… Lilit. – Egy pillanatra, mintha valódi fájdalom suhant volna át az arcán, de nem tudtam, őszinte-e. – A sors. Az élet. A véletlen. Nem tudjuk. De most neked megint szükséged van valakire, aki megvéd. Érted csinálom, öcskös.
Ha nem tudom, amit Lili elmondott… talán még el is hiszem. Talán átnyújtom neki most azonnal az összes papírt, és azt mondom: „Vigyél mindent, csak hagyj békén.” Talán hagyom, hogy végigvigye a tervét.
De már tudtam, hogy ő is állt annál a tóparti háznál, ahol a lányom bezárva feküdt. Hogy az ő hangját hallotta Lili az ajtó mögül.
„Ha Zoli már nem lesz képben, minden a mi kezünkben lesz. Tiszta ügy.”
A gyomrom felfordult.
– Nem akarom, hogy sokáig tartson – mondtam végül, a színlelt reménytelenség teljes súlyával. – Nem akarok… így élni. – A szemébe néztem. – Néha… arra gondolok, jobb lenne Lili mellett.
Gábor szeme egy pillanatra felcsillant, mint aki végre kimondva hallja, amire várt.
– Ne mondj ilyet – tette a kezemre a kezét. – De… – kis szünetet tartott – ha egyszer úgy hozza az élet, hogy nem bírod tovább… legalább a cég jó kezekben lesz. Ezért kell most rendeznünk mindent. Az ügyvéd… már készít egy módosítást.
– Ügyvéd… – mormoltam. – És ő… mit gondol erről?
– Szerinte ez a legésszerűbb. – Gábor felállt, a zsebéből előhúzott egy kis gyógyszeres dobozt. – Egyébként… hoztam valamit. Beszéltem egy ismerős pszichiáterrel. Ezek enyhe nyugtatók. Nem erősek, de segítenek átaludni az éjszakát. Nevére is vette a receptet, nem kell vele bajlódnod.
A tablettás doboz halványkék volt, rajta egy fantázianév, amit nem ismertem. A hátoldalán apró betűk.
– Vedd be ma este egyet. – A hangja most lágy volt, szinte atyai. – Végre pihenni fogsz. Jót tesz. Hidd el, Zoli… Lili is azt akarná, hogy pihenj.
Ez már túl sok volt.
Éreztem, hogy a fogaim összeszorulnak, az állkapcsom megfeszül. A kezem ökölbe szorult, de a köntös ujjában el tudtam rejteni.
– Köszönöm – préseltem ki magamból. – Tényleg.
Gábor bólintott, és az órájára pillantott.
– Mennem kell – mondta. – Holnap átjön az ügyvéd. Ne ijedj meg, nem kell most mindent aláírni. Csak megbeszéljük a kereteket. Pihenj addig, jó?
– Megpróbálom – feleltem.
Az ajtóban még visszanézett.
– Zoli?
– Igen?
– Akármit is gondolsz… – a hangjában mintha csöppnyi őszinteség keveredett volna – én szeretlek, mint a testvéremet. Mindig is szerettelek.
Elmosolyodtam. Nem túl erősen, pont annyira, hogy hihető legyen.
– Tudom – mondtam. – Épp ez benne a legszörnyűbb.
Nem értette.
Vagy nem akarta érteni.
Becsukódott mögötte az ajtó.
A ház visszatartotta a levegőt.
Este, amikor a villamos csikorgása is elhalt odakintről, Frank jött.
Nem kopogott úgy, mint a többiek.
Két rövid, egy hosszú – ahogy megbeszéltük.
– Jó estét, főnök – morogta, miközben belépett. A vállát alig fért be vele a félhomályos előszobába. Vastag kabátja alatt még mindig katona benyomását keltette; igazából csak a raktárban dolgozott hivatalosan, de mindenki tudta: ő intézi a „keményebb” ügyeket.
– Köszönöm, hogy jöttél – mondtam.
– Megmondta az apád, mielőtt meghalt: „Francikám, ha a fiam bajban lesz, te mész elsőnek.” – Elfordította a fejét, mintha szégyellné az érzelmet. – Hát most bajban vagy.
– Igen – bólintottam. – De nem vagyok egyedül. – A lambériához léptem. – Készen állsz… látni valamit?
– Azért vagyok itt – morrant egyet.
Kinyitottam az ajtót.
Lili először csak bizonytalanul lépett ki, hunyorogva a fénytől. A takarót magára húzta, mintha páncél lenne.
Frank ránézett.
És ami ezután történt, meglepett.
Nem hökkent össze. Nem esett hátra. Nem kezdett keresztet vetni, mint valami babonás öregasszony.
Csak egy pillanatra megvillant a szeme, az ajka megremegett, de aztán kiegyenesedett.
– Na, szia, kislány – mondta rekedten. – Rég láttalak.
Lili bizonytalanul bólintott.
– Maga… maga… Frank bácsi, ugye? – kérdezte reszketeg hangon.
– Az – felelte. – Te pedig nem kéne, hogy itt legyél. – Aztán Zolira nézett. – Szóval igaz, amit a telefonban mondtál.
– Nem hazudnék ilyenről – feleltem halkan.
– Tudom. – Frank nagyot sóhajtott. – Mit parancsolsz, főnök?
Ebben a kérdésben benne volt minden: az elmúlt húsz év, apám emléke, a cég biztonsága. És most… az én lányom élete.
– Először is – kezdtem –, el kell juttatnunk ezt a mintát egy laborba. – Átadtam neki az üveget a kiköpött teával. – Nem kérdezhetnek sokat, csak annyit, hogy derítsék ki, mi van benne. Kell egy papír. Több példányban.
Frank bólintott.
– Intézem.
– Aztán… – folytattam – szükségem lesz még valamire. Egy… halálra. Az enyémre.
Lili összerándult.
– Apa… – kezdte, de a szememmel csitítottam.
Frank felvonta az egyik szemöldökét.
– Hogy érted?
– Azt akarják, hogy meghaljak – mondtam. – Rendben. Meghalok. Előttük. Tanúk jelenlétében. Így, ahogy most vagyok: gyenge, töredezett. – Elhallgattam, hagytam, hogy a szavak súlya megüljön a levegőben. – De csak papíron. Nekik kell elhinniük. Mindenkinek el kell hinnie. Az orvosnak, az ügyvédnek… a rendőrségnek.
– Kamuhalál – összegezte Frank tömören.
– Igen.
Frank a szakállába túrt.
– Meg lehet csinálni – mondta végül. – Van két emberem, akik régen mentőztek. Most magánmentőnél vannak. Ha pénzt látnak és Zoli nevét, ugranak. Nem kell tudniuk az igazságot. Csak annyi, hogy „felesleges a kórház”.
– És aztán? – kérdezte Lili. – Hova viszik apát?
– Először „a kórházba” – felelte Frank. – Valójában egy lakásba, amit ismerek a Népszínház utcában. Oda nem teszi be a lábát se Éva, se Gábor. Ha nagyon akarnák se. – Elhúzta a száját. – A környék… nem az ő ízlésük.
Lili halványan elmosolyodott.
– És én? – kérdezte aztán. – Mi lesz velem, amíg mindenki azt hiszi, apa meghalt?
– Te maradsz itt – feleltem. – A pánikszobában. Frank minden nap hoz kaját. Amint biztonságos lesz, kijössz. És akkor… – a hangom keményebbé vált – szembe fogtok nézni velünk. Mindketten.
Frank egy pillanatra elnézett a fal mellett, mintha elképzelné a jelenetet.
– Kell még valami – mondta aztán. – Az ügyvéd. Most azt hiszi, hogy a testvéred az, aki rendet akar. Ha átáll hozzánk, akkor minden papír, ami kell, a miénk. Ha nem… akkor semmi sem elég.
– Meggyőzöm – mondtam.
– Hogyan? – kérdezte Lili.
– Az igazsággal – feleltem. – És valamivel, amit az ügyvédek jobban szeretnek a tiszta lelkiismeretnél: bizonyítékkal. – Felmutattam az üveget. – Ez az első. A második… te leszel.
Lili nyelt egyet.
– Remélem, jó színésznő vagyok – próbálta elütni a feszültséget.
– Ha félig olyan vagy, mint én, félig meg, mint anyád… – elmosolyodtam – akkor a fél országot átverjük, ha kell.
Lili szeme elsötétült.
– Ne beszélj anyáról úgy, mintha nem lenne… – hirtelen elharapta. – Mindegy.
Mindketten tudtuk: az anyja él.
Csak máshol.
Más életben.
Másik férjjel.
Másik gyerekkel.
És egyetlen telefonhívást sem küldött a temetés óta.
Mégis… ez most messzebb volt tőlünk, mint a Hold.
– Most az a dolgunk, hogy mi életben maradjunk – mondtam halkan. – Ha egyszer ez mind mögöttünk lesz… akkor eldönthetjük, mit kezdünk vele. Anyáddal, mindennel. De ma este… – Frankre néztem – ma este megtervezzük a halálom.
Frank bólintott.
– Akkor kezdjük a legfontosabbal: időpont – mondta. – Mikor akarsz meghalni, főnök?
A kérdés olyan természetességgel hagyta el a száját, hogy önkéntelenül felnevettem. Ideges, hisztérikus hang tört fel belőlem.
– Csütörtök – vágtam rá végül. – Két nap múlva. Addig „romlok” még egy kicsit. Hagynunk kell, hogy azt higgyék, fokozatosan megyek tönkre. És… – a naptárra gondoltam, amely a konyha falán lógott – csütörtök délutánra már be lesz jelentve az ügyvéd is, nem?
– Igen – bólintott Frank. – Éva említette tegnap a raktárban. Azt hitte, nem hallom, amikor telefonál. „Csütörtök dél, végrendelet.” Pont ezt mondta.
– Akkor csütörtök délelőtt meghalok – döntöttem el. – Hogy délutánra legyen mit felolvasni.
Lili megremegett.
Frank szemében azonban valami furcsa fény gyúlt.
– Nem lesz könnyű – mondta. – De ha tényleg ezt akarod… akkor úgy fogjuk megcsinálni, hogy a saját árnyékukra is gyanakodjanak utána.
A tekintetem találkozott a lányoméval.
– Készen állsz rá, Lili?
Hosszan nézett rám, aztán lassan bólintott.
– Ha ez az egyetlen út, hogy egyszer majd ne kelljen többé félni… – mondta – akkor igen. Készen állok.
A csütörtök reggel olyan lassan érkezett meg, mintha maga az idő is tartott volna attól, ami történni fog. A ház csendje sűrű volt és fojtogató; minden nesz túl élesen pattant meg benne. A hűtő tompa zúgása, a csapból elszabaduló egyetlen vízcsepp koppanása, a falióra kattogása — mintha mind azt mondták volna: ma lesz vége valaminek.
Az éjszaka nagy részét a kanapén ülve töltöttem. A kezeim remegtek — ezúttal nem eljátszva, hanem a mérgezéstől, amelyet Éva gyógynövényes teái már napok óta adagoltak belém. Az üvegekben összegyűjtött minták alapján Frank is megerősítette: lassú hatású, természetes eredetű idegmérgek voltak benne, amelyek álmatlanságot, szédülést, hallucinációkat, majd szívritmuszavart okoznak.
Éva… gondoskodott róla, hogy mindent elhiggyek.
Most viszont én gondoskodtam arról, hogy ő higgyen el mindent.
A tükörbe néztem.
A szem alatti karikák sötét árnyékként estek az arcomra, az ajkam kiszáradt, a borostám szúrós volt. Olyan voltam, mint akit elnyelt a gyász.
Tökéletes.
A halálnak opcionálisan gyenge.
A telefonom halk rezgéssel jelezte, hogy üzenet érkezett.
Frank:
„Minden kész. A fiúk 10:15-kor érkeznek. Csak add a jelet.”
Bólintottam — bár a telefon nem látta.
A pánikszoba felé léptem, közben éreztem, ahogy a gyengeség hullámokban tör elő. Valami sötét hányinger került fel a gyomromba. Éva előző esti teája — a legkeserűbb, amit eddig kaptam.
Lili ott ült a monitor előtt. A kislányom arca halovány volt, de a szeme élénken villogott. Ahogy beléptem, felugrott.
– Apa… ma van? – kérdezte alig hallhatóan.
– Ma – bólintottam. – Ez lesz a legnehezebb nap. De utána… vége lesz. Sőt… kezdet lesz.
– Félek – rebegte. – Félek, hogy nem ébredsz fel. Még ha tudom is, hogy ez csak „játszás”… akkor is… olyan, mintha tényleg meghalnál.
Letérdeltem elé. Megfogtam az arcát.
– Lili… én nem fogok meghalni. – A hangom határozottabb volt, mint bármikor az elmúlt hetekben. – A szívem innen tovább dobog. A tested előtt. A jövőd előtt. Nem tudnak elvenni tőled. Nem engedem.
Lili szeméből csendes könny csordult ki.
– És… ha mégis? Ha valami rosszul sül el?
– Frank ott lesz – mondtam. – A legjobb helyen. Mellettem. A többit pedig… mi intézzük.
Megöleltem őt. Szorosan. Éreztem, ahogy a kis karjai a nyakamat átölelik. A gyomrom összeszorult — olyan erővel, hogy el kellett fordítanom a fejem.
– Most vissza kell menned – mondtam. – A kulcs nálad lesz. Csak akkor gyere ki, ha Frank vagy én szólok. És… ne ijedj meg semmitől, amit hallasz.
– Igyekszem – mondta.
– És Lili…
– Igen?
– Nagyon szeretlek.
– Én is, apa.
A lambéria ajtaja becsukódott.
És akkor eljött a pillanat.
A nappali közepén álltam, amikor Éva megérkezett.
A kulcsa csikordult a zárban.
– Zolikám! – szólalt meg már messziről. – Hoztam neked friss teát. Citromfű, egy kis macskagyökér… a legjobb idegerősítő…
Ahogy belépett, meglátott.
A falnak támaszkodtam. A kezemmel a mellkasomat szorítottam. A hajam lehullt az arcom elé, a testem enyhén imbolygott, mintha bármelyik pillanatban összecsukhatnék.
– Istenem… – suttogta. – Mi bajod?
– Nem… tudom… – ziháltam. – Szédülök… nem kapok levegőt…
Odaugrott hozzám. A keze hamar a karomra fonódott, olyan aggodalmas mimikával, hogy ha nem tudom az igazat, talán el is hiszem.
– Zoli! Ülj le! – parancsolta. – Hívom Gábort!
– Ne… – kapaszkodtam belé. – Ne hívj senkit… csak… csak hagyj…
Láthatóan vívódott.
Aztán megtette azt, amit akartam.
– Dehogy hagylak! – csattant fel. – Most azonnal hívok mentőt!
Persze, hogy a saját „embereihez” nyúlna először.
Pont erre vártam.
Felkapta a telefonját. Remegő ujjaival tárcsázott is, de aztán a kijelzőn megjelent a hívás neve:
"GÁBOR"
Pont, ahogy reméltem.
Azt hitte, a bátyámat hívja. Nem tudta, hogy a telefon már előző este át lett állítva Frankék egyik számára.
– Gyere gyorsan! – kiáltotta a készülékbe. – Zoli rosszul van! Nagyon rosszul! Nem tudom, meddig bírja! Siess, Gábor, siess!
Letette, és mellém guggolt.
– Maradj velem, jó? – simogatta a fejem. – Mindjárt itt vannak. Minden rendben lesz.
A gyomrom kavarogni kezdett. Talán a méregtől, talán a szerep súlyától. De közben egyre valóságosabban éreztem a közeledő hangokat.
A külső ajtó zárjában megcsikordult a kulcs.
A „mentősök” érkeztek.
Két magas, erős, sötét ruhás férfi lépett be. Hivatalosnak tűntek, csak a szemük villant össze Frankéval, aki mögöttük állt. Ő is bejött — az ő jelenléte volt az egyetlen biztos pont a káoszban.
Éva tágra nyílt szemmel nézett.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte élesen.
Frank vállat vont.
– A főnök kért. Segítsek neki. Mostanában… sokat jártam erre.
Éva szeme összeszűkült. Az arcán egy árnyat láttam elvillanni — talán gyanút, talán dühöt —, de a következő pillanatban eltűnt. A két álrendőr ekkor mellém ért.
– Mi történt? – kérdezte az egyik.
Éva rögtön válaszolni kezdett.
– Összeesett, alig kap levegőt, a szíve… nézzék meg gyorsan!
A másik férfi felemelte a csuklóm. Pont úgy, mint aki pulzust mér.
Aztán megrázta a fejét.
– Nagyon gyenge. Azonnal vinnünk kell.
– Az Isten szerelmére, akkor vigyék! – kiáltotta Éva.
– Nem biztos, hogy… – kezdte az egyik férfi, de Éva közbevágott.
– Mondtam, hogy vigyék! – dörrent.
A két ember rám tette a kezeit. Erős, de gyengéd mozdulatokkal. Egy fekete zsákot húztak elő — halottszállító zsákot.
Éva ledermedt.
– Mit csinálnak?!– sipította. – Nem halt meg! Én nem azt mondtam, hogy—!
– Nyugodjon meg – szólt rá az egyik. – Ha szívmegállás történik útközben, sokkal gyorsabban tudunk rajta segíteni. Ez protokoll.
Hazugság volt.
De Éva nem értett hozzá.
– I-igen… – hebegte. – Akkor legyen… legyen gyorsak.
A zsák szétnyílt. A hideg műanyag szaga összekeveredett az otthon illatával.
Frank rám nézett. Egyetlen pillanatra sem engedte, hogy kétség csússzon be a szemeimbe.
– Minden rendben lesz, főnök – suttogta alig hallhatóan. – Csak csukd be a szemed.
Ahogy belém kapaszkodtak, egy utolsó pillantást vetettem a nappalira, ahol Lili annyi órát töltött. A könyvespolc, a kanapé, a kis piros váza… mind ott állt, mint egy lassított emlék.
Aztán behunytam a szemem.
A zsák cipzárja felhúzódott.
Sötétség.
A lépteik zaja távolodott.
A ház ajtaja kinyílt.
Kint hűvös, éles levegő fogadott.
A kocsi ajtaja csattant.
Éreztem, ahogy a világ körülöttem elmozdul.
A halálom megkezdődött.
A „biztonságos lakás” egy omladozó, háromemeletes bérház legfelső szintjén volt, a Népszínház utcában. Amikor a zsák felpattant, először csak vakító fényt láttam, aztán Frank arcát.
– Üdv újra az élők között – mondta.
Felültem. A zsák anyaga odatapadt a bőrömhöz, a ruhám nedves volt az izzadtságtól.
– Kész? – kérdeztem rekedten.
– Most kezdődik az igazi – mondta Frank, és átadott egy kabátot. – De előbb pihenned kell egy kicsit. Az eddigi napok sem voltak könnyűek.
– Nincs idő pihenni – mondtam. – Délutánra ott kell lennünk a házban.
– Ott is leszünk – bólintott Frank. – Addigra Éva és Gábor azt fogják hinni, hogy gyászbeszédet mondanak a cég felett.
– Hát akkor… lássuk, milyen a saját gyászuk – mondtam, és először éreztem valódi erőt a lábaimban.
Délután háromkor a ház megtelt emberekkel.
Az ügyvédem, Kovács Andor, ott állt a könyvtár közepén. Komoly, jólelkű férfi volt, aki Zoli apjától kezdve minden Halász-ügyet ő intézett. Amikor megmutattam neki az üvegben hozott méregmintát, csak annyit mondott:
– Ez… gyilkossági kísérlet. Én most már maguk mellett vagyok.
A könyvtár széles, magas polcai alatt két bőrkanapé állt. Az egyik szélen Éva ült, feketében, olyan fájdalmas színjátékkal, amitől még egy színésznövendék is kínosan feszengeni kezdett volna. Mellette Gábor, mintha ő lenne a család támasza.
– Üdvözlök mindenkit – kezdte Andor. – Azért gyűltünk ma össze, hogy felolvassuk Halász Zoltán végrendeletének legutolsó kiegészítését…
Éva ekkor félbeszakította.
– Kérem, legyen kedves… hagyjuk ezt a formaságok nélküli szertartást. Én… én még mindig nem hiszem el, hogy Zoli… – törölgetni kezdte a szemét, de a kendője száraz maradt.
Gábor színpadiasan a vállára tette a kezét.
– Fogadd részvétem, Évi – mondta mély hangon.
Andor türelmesen megvárta, majd folytatta:
– Mielőtt felolvasnám az írott dokumentumot, van valami, amit Zoltán hátrahagyott. Egy üzenet. Videó formájában.
Éva és Gábor tekintete azonnal Andorra szegeződött.
– Videó? – kérdezte Gábor. – De mikor…
– Két nappal a halála előtt – felelte Andor. – Nagyon gyenge volt… de teljes tudatánál. Minden szavát aláírta.
A kijelző lassan bekapcsolt.
És megjelent az arcom.
Sápadt, beteg, beesett arc. Pont úgy, ahogy a szerepem szerint kinéztem.
– Ha ezt látjátok… – szólalt meg a videóbeli énem – …akkor már nem vagyok köztetek.
Éva ajkához kapta a kezét. Álságos fintorral.
– Zolikám… – suttogta.
– És ha ezt látjátok… – folytattam a videón – akkor már ideje, hogy ti is meglássátok az igazat. Mindkettőtöknek.
Gábor szemöldöke megrándult.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
A képernyőn a fejem kissé megremegett, ahogy közelebb hajoltam.
– Tudom, mit tettetek. Tudom a teát, Éva. Tudom a tablettákat, Gábor. Tudom, hogy Lilit ti tüntettétek el. És tudom… hogy engem is akartatok.
Éva felugrott, mintha leforrázták volna.
– Ez hazugság! – sikította. – Manipulált videó! Kovács úr, ez nem… ez hamis!
– Tényleg? – szólaltam meg hátulról.
A hangom tiszta volt. Erős.
Éva megdermedt.
Gábor pedig… elsápadt.
Lassan, nyugodtan léptem elő a könyvtár ajtajából.
Emberi formában.
Élőn.
Valóságosan.
– Meglepetés – mondtam, és a hangom minden betűje úgy vágott közéjük, mint penge a fagyott fába.
Éva hátrált.
Gábor szeme kitágult, mintha szellemet látna.
– Ez… ez nem lehet igaz… – dadogta.
– Pedig az – feleltem. – Csak azt nem értem, hogy komolyan azt hittétek… hogy halálra isznak egy olyan embert, akinek az apját a fél IX. kerület ismerte?
Frank ekkor lépett mellém. Szélesen, őrt állva.
– Jó napot – mordult.
Gábor csak nyelt.
Éva ajkán alig jött ki hang.
– De… ha te… élsz… akkor…
– Akkor hogyan magyarázzátok meg, hogy ott voltatok annál a háznál? – kérdeztem. – Hogy ott volt a te hangod, Gábor, amikor azt mondtad: „ha Zoli is eltűnik, minden a miénk lesz”?
Éva fuldokolni kezdett.
– Ez hamis! Ez hamis! Manipuláció!
– Sajnos… nem az – lépett elő Andor. – A pánikszobából kamerafelvétel készült. Az engedélyemmel. És a méregmintát is bevizsgálták. Benne van a jelentés. – Felmutatta a dossziét. – Az ön teájában, Éva, háromféle idegméreg nyomait találtuk.
Éva összeesett egy székre.
Gábor a kijárat felé indult.
Frank elé állt.
– Hova-hova? – mordult rá.
– Félreállsz – suttogta Gábor, de a hangja reszketett.
– Nem. – Frank lassan megrázta a fejét. – Inkább hívom a kollégákat.
És ekkor belépett két igazi rendőr.
Nem a Gábor által befolyásolt helyi járőrök.
Hanem a Központi Nyomozó Főügyészség emberei.
– Halász Gábor, őrizetbe vesszük – mondta a magasabbik. – Emberölési kísérlet, bűnszövetkezet, kiskorú sérelmére elkövetett emberrablás gyanújával.
Éva is megbilincselve került mellé.
De mielőtt elvitték volna őket, még egyszer rám néztek.
A tekintetükben nem bűntudat volt.
Nem félelem.
Csak… értetlenség.
– Ezt hogy…? – kérdezte Gábor.
Elmosolyodtam.
– Úgy, hogy alábecsültetek. Engem. És a lányomat.
És akkor… megérkezett Lili.
Fehér ruhában, tiszta arccal, remegő, de határozott tekintettel lépett be. A könyvtárba, ahol nagyanyja képei lógtak a falon, most pedig két áruló állt bilincsben.
Éva sikoltott.
– Te… TE! Te nem is… hát… te…
– Élek – mondta Lili csendesen. – És mindent hallottam. Mindent láttam. Amit velem tettetek… amit apával… amit el akartatok venni tőlünk.
Gábor megroggyant.
Éva pedig sírva fakadt — először őszintén.
Lili csak ennyit mondott:
– Soha, soha nem fogtok többé bántani minket.
A rendőrök ekkor vezették ki őket.
A ház csendje visszatért, de már nem az a gyászos, megfagyott csend volt.
Hanem egy új.
Egy tiszta.
A következő hetek zavarosak voltak. Tárgyalások, kihallgatások, újságírók, akik a kapuban vártak. „Családi dráma a budai hegyoldalon.” „Megmérgezett özvegy.” „Látszólag halott kislány.”
A város zúgott körülöttünk, de mi két dologba kapaszkodtunk: egymásba és az igazságba.
Éva és Gábor végül hosszú éveket kaptak.
A bíróság soha nem látott olyan egyértelmű bizonyítékhalmazt, amelyet Andor összeállított, Frank kiegészített, Lili tanúvallomása pedig teljessé tett.
Az ítélet napján Lili a kezemet szorította.
– Ez most már… vége van? – kérdezte.
– Igen – mondtam.
De valójában mindketten tudtuk: a történetünk nem a bíróságon ért véget.
Hanem ott, ahol elkezdődött.
Kettejünk között.
Egy házban, amelyet megtisztítottak a sötétségtől.
Egy hónappal később elhagytuk Budapestet.
A várost, ahol minden sarkon egy emlék várt ránk.
Lementünk Délre, a Balaton mellé. Siófok mellett találtunk egy kis faházat az erdő szélén. Nem nagy, nem fényűző, de békés.
Lili először nevetett ott újra.
Kimentem vele a tópartra.
Két medált tartott a kezében: az övét, amelyben a képe volt, és az enyémet, amelyen ő volt.
– Mit csináljunk velük? – kérdezte.
– Amit szeretnél.
Rám nézett.
– Szeretném… ha elengednénk a régi életet. Mindet. De… nem akarom elfelejteni. Csak… ne fájjon többé.
Bólintottam.
Kéz a kézben léptünk a víz széléhez.
A nap alacsonyan járt. A hullámok lassan ütődtek a parti kövekhez.
– Készen állsz? – kérdeztem.
– Igen.
Egyszerre dobtuk a vízbe.
A két ezüstmedál kis csillanással merült alá, majd eltűnt a fodrozódó felszínen.
Mintha eltemettünk volna mindent, ami fájt.
És mégis… mindent, ami éltet.
Lili rám nézett.
– Apa… most már tényleg vége?
Megfogtam a kezét.
– Nem – feleltem mosolyogva. – Most kezdődik.
A lányom elmosolyodott.
Két túlélő állt ott a Balaton partján.
Két ember, akik átmentek a sötétségen.
És új életet kaptak.
Együtt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.