Jogi nyilatkozat:A Zemplén szélén, a régi borászok által épített dombháti villában szokatlan nyugtalanság vibrált a levegőben. A nagy nappaliból a folyosó felé áradó süteményillat és a gyerekzsúrra készített színes papírdíszek nem tudták leplezni azt a fojtott szomorúságot, amely a ház minden sarkában ott lapult.
A gazda, Havassy Áron, egy középkorú, megfáradt tekintetű férfi, a gyerekszoba plafonjára igyekezett több színben csillogó lampionokat erősíteni. Mögötte Ráhel, a család régi dadája állt szorgalmasan, kezében tortadíszekkel és gyertyákkal.
— Kicsit balra, Áron úr! Így! Igen, így már jobban mutat. — szólt Ráhel, bár a hangjában nem volt vidámság.
A kis ünnepelt, Marcell, ott ült a tolószékében. Sovány lábai takaró alá rejtve, kezében egy régi, kissé kopott plüssbagoly, az édesanyjától kapott utolsó ajándéka. A hajdan nyughatatlan kisfiú most már hónapok óta szinte mozdulatlan volt, tekintete messze járt.
Áron letette a kezéből a ragasztószalagot, odalépett hozzá, és próbált kedvesen mosolyogni.
— Marci, kicsim… nézd csak! Mindent úgy díszítettünk fel, ahogy tavaly kérted. Jön majd a nagyanyád, a bátyám, András, meg ott lesz Noémi néni is. És persze az ajándékok! Tudod, kérhetsz bármit… csak mondd meg, mit szeretnél igazán.
A kisfiú szeme lassan fordult felé, mintha nagy erőfeszítés lenne visszatérni a gondolatai közül. A hangja alig volt több suttogásnál:
— Azt szeretném… ha látnám anyát. Ha még egyszer megfogná a kezem. És szeretném, ha játszhatnék a többiekkel, mint régen. És… ha járnának a lábaim.
Áron szívébe olyan éles fájdalom mart, hogy meg kellett kapaszkodnia a tolószék karfájában.
— Édes fiam… tudom, hogy hiányzik. — mondta rekedten. — Anyukád fentről figyel rád. És hidd el… mindent megteszek, hogy meggyógyulj. Megígérem, hogy egyszer még futni fogsz a kertben. És… ha szeretnéd, keresünk egy barátot, aki játszik veled.
Marcell nem felelt, csak a bagoly puha tollait simogatta, miközben távolba vesző tekintete visszatért az ablakhoz. Odakint sűrű fehérség kavargott: erős, jeges hóvihar tombolt, amely már dél óta megbénította a fél várost.
Áron mély levegőt vett. Tudta, hogy indulnia kell még a boltba születésnapi italokért és tortáért — a nagyszülőket pedig neki kellett volna felvennie a vasútállomáson. De egy pillanatra sem volt kedve elhagyni a házat. Fáradt volt. Túlzottan is.
Ez az év mindent megváltoztatott.
Tamara — a felesége, a társa, a legjobb barátja — egy rossz szerencsével végződő úton vesztette életét. Marcell ott ült mellette a hátsó ülésen, és bár a gyerekülés megóvta a testét, a lelke összeroppant. Hetekig nem szólalt meg, és amikor már újra beszélt, a lábai még mindig engedetlenül, bénán maradtak.
A pszichológusok szerint a trauma okozta.
A reménye szerint “majd egyszer” elmúlik. De már fél éve semmi változás.
Áron nagyot sóhajtott, felkapta a kabátját és a kulcsait.
— Marci, elmegyek a tortáért, jó? Mindjárt jövök. Ha bármi van, szólj Ráhelnek!
A kisfiú csak biccentett.
A város központja mellett a levegő úgy kavargott, mintha a hópelyhek egymásba kapaszkodva táncolnának. Áron alig látott ki a sapkája alól, mikor kilépett a szupermarketből. A szél végigszántott az arcán, a hideg pedig beférkőzött a kabátja alá.
Ekkor vette észre a lépcső tövében összehúzódva egy fiatal nőt, aki magához szorított egy ötéves forma kislányt. A gyermek lilára fagyott ujjai szinte belekapaszkodtak anyja kabátjába.
Áron megtorpant. A nő vékonycsontú volt, halvány arcát fáradt barázdák szabdalták, a kabátja régi, de tiszta. A kislány szintén egyszerű, kopott bundácskát viselt.
— Jó estét… Segíthetek valamit? — kérdezte Áron óvatosan.
A nő felnézett. A tekintetében szégyen és kétségbeesett hála keveredett.
— Ne haragudjon… Már kijöttünk a boltból, csak… annyira fázik a kislányom. Nem akartuk útban lenni. A busz nem jött, és a következő talán csak egy óra múlva érkezik. A nevem Nóra, ő pedig a lányom, Bogi.
A kislány bátortalanul integetett, apró ujjaival az anyja kabátjához simulva.
Áron körbenézett. A vihar nem csillapodott, a levegő jeges marást hagyott mindenütt.
— Nézze… ez így nem lesz jó. Itt megfagynak. Legalább menjenek vissza a szupermarketbe, ott meleg van.
A nő elmosolyodott, de keserűen.
— Nem lehet. A biztonsági őr megkért, hogy menjünk el. Sokan voltunk a bejáratnál… Megértem. Csak szeretném, ha Bogi nem betegedne meg.
Áron szíve összeszorult. Ismerte ezt a hangot. A remény és a tehetetlenség közös hangját — ugyanezt hallotta hónapok óta saját fiától.
Ekkor valami szokatlan ötlet futott át az agyán.
— Figyeljen, ez most furcsán fog hangzani… de a fiamnak ma van a születésnapja. Hat éves. Beteg, és… kevés barátja van. Ha gondolja… eljöhetnének hozzánk. Meleg van, ennivaló is akad, és a kislánya… hát, játszhatna vele egy kicsit.
A nő döbbenten pislogott.
— …Én… uram… mi nem is ismerjük egymást. Nem akarunk terhére lenni.
— Nem is lenne az. — Áron elmosolyodott. — Őszintén szólva: nagyon jót tenne Marcellnek. És maguknak is jobb bent megmelegedni, mint itt fagyoskodni. A kapukód 2–9–6. Szólok a dadának, hogy várja önöket.
Nóra szeme megtelt könnyel.
— Isten fizesse meg, uram… Már azt hittem, itt töltjük az éjszakát. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg.
A kislány izgatottan szólalt meg:
— Tényleg mehetünk egy kisfiúhoz? Lesz torta is?
Áron nevetett egy kicsit, először aznap.
— Lesz bizony. És ha szeretnél, rajzolhatsz neki valamit ajándékba.
A gyermeki arc felderült, mintha fényt gyújtottak volna benne.
Áron taxit hívott nekik, majd sietve elindult gyalog a kocsija felé, hogy ő maga is hazaérjen, mielőtt a vihar még jobban erősödik.
Nem sejtette, hogy mire hazaér… az egész élete kifordul önmagából.
A Havassy-villa kapuja előtt megállt a taxi. A hóvihar úgy kavargott körülötte, mintha élőlény lenne: meg-megindult, aztán visszahőkölt, újra erőre kapott. Nóra és a kislánya, Bogi, lassan kiszálltak, az ajtót a szél csapta be helyettük.
A ház előkertjében a fenyők ágai roskadoztak a rájuk tapadt havazás súlya alatt. A verandát langyos fény világította meg, és az ablakon át kiszűrődött a születésnapi dekoráció tompa színkavalkádja.
Nóra izgult. Élete során sosem lépett még be ilyen rendezett, tehetős házba. A kabátja ujját gyűrögetve megnyomta a kaputelefon gombját, ahogy Áron mondta.
— Igen? — szólt bele egy reszelősen kedves női hang, bizonyára Ráhel.
— Jó estét… mi vagyunk azok, akikről Áron úr telefonált. Nóra és a lányom, Bogi.
— Ó, igen! Jöjjenek csak be!
A kapu kattant, a zár kinyílt.
Mikor beléptek, a verandáról ismerős illat csapta meg őket: édeskés, vajjal kevert csokoládéillat — a születésnap tortájának illata.
Ráhel szinte azonnal felbukkant a folyosó sarkából. Meglehetősen erős nő volt, akinek vonásaira az a fajta barátságos szigor ült, amit csak hosszú évek gyermeknevelése hoz ki az emberből.
— Jöjjenek, gyorsan! Megfagynak odakint! — szinte már szaladt feléjük, és levette a kislány kabátkáját. — Te vagy Bogi? Hát de aranyos vagy! Gyere csak be, gyöngyvirágom.
Bogi már nem fázott — szeme elragadtatással meredt a dekorációkra. A színes lampionokra, a girlandokra, a lufikra, és a mesebeli, óriási születésnapi asztalra.
— Ez mind… nekem? — kérdezte félénk hangon.
— Marcellnek, kis szívem. De ő örülni fog neked. — Ráhel gyengéden megsimogatta a gyermek fejét. — Menj csak be óvatosan! Nincs valami ajándékod?
— Rajzot csináltam a bácsi fiának! — emelte fel büszkén a papírt, amin egy mosolygó kisfiút rajzolt, mellette két gyerekkel és egy hatalmas napocskával.
Nóra halvány mosollyal nézte a lányát, majd halk hangon megkérdezte:
— Biztos, hogy nem zavarunk? Nem akarunk terhére lenni senkinek.
Ráhel elkomolyodott.
— A kisfiú hónapok óta nem nevetett. Ha maga és a lánya ma akár egy picit is felvidítják… hát, ennél többet nem is kívánhatnánk. Jöjjenek.
A nő megérintette Bogi vállát, és elindultak a gyerekszoba felé.
Amikor beléptek, Marcell épp az ablak felé fordulva ült, a plüssbagolyát simogatva. Amikor meghallotta a zajt, lassan hátranézett.
A tekintetébe valami felparázslott.
Egy pillanatnyi, apró csillanás — amilyet Áron hónapok óta nem látott rajta.
De Nóra nem ismerte őt, így csak észrevette, hogy a fiú kicsit felegyenesedik.
— Szia… Marcell? — szólalt meg bátortalanul Bogi, és a rajzot maga elé tartotta. — Ezt neked hoztam. Én rajzoltam… mind a hárman mi vagyunk a képen. Te vagy ez, itt középen.
A kisfiú végigpásztázta a papírt. A szemében tétova érzések keveredtek: döbbenet, zavar, valami távoli melegség.
— Én…? — kérdezte halkan, és a hangja reszketett.
Bogi bólintott.
— Igen! És tudod… szerintem nagyon jó lenne, ha megmutatnád a játékaidat! Szeretsz legózni? Én igen!
Marcell torkát hang nélkül köszörülte meg, és végül egyetlen szó hagyta el a száját:
— Talán…
És ez volt az első alkalom, hogy idegen gyerekkel szóba állt anyja halála óta.
Ráhel megállt a küszöbön, és elszorult szívvel nézte őket.
Áron közben a kocsival lassan haladt felfelé a hegyi úton. A hó csapkodta a szélvédőt, az ablaktörlők nehezen tartották a ritmust. A férfi idegesen szorította a kormányt. Érezte, hogy valami nincs rendben.
A. sem a boltban, sem a kocsiban nem tudta kiverni a fejéből Marcell arcát, amikor a tortáról beszélt.
Mintha a fia már nem is ugyanaz a gyermek lett volna.
Amikor végre befordult a saját kapujához, kiszállt, és sietve áttolta a kódot.
A kapu halk kattintással nyílt — ezerszer hallotta már ezt a hangot.
De most valamiért hideg futott végig a hátán.
A verandára érve benyitott a házba.
Az előszobában még minden a régi volt: kabátok a fogason, a falon családi fotó, a levegőben vanília és csokoládé illata.
Ám amikor belépett a nappaliba, megtorpant.
A gyerekszobából gyereknevetés hallatszott.
Csakhogy…
Ez nem Marcell nevetése volt.
És ekkor — megmagyarázhatatlan, ösztönös félelem futott át rajta.
Mintha idegenek lennének a házában.
Lassan, óvatosan közelebb lépett.
A gyerekszoba ajtaja résnyire nyílt; fény szűrődött ki rajta.
Áron megfogta a kilincset.
Lenyomta.
Benézett.
És a látvány, amely ott fogadta…
…olyan volt, hogy azonnal elfehéredett.
A gyerekszobában meleg fény derengett, a padlón szétszórt legódarabok, rajzlapok és plüssök hevertek. A szoba közepén két gyerek ült egymás mellett a puha szőnyegen.
Marcell… és egy másik fiú.
Vagy legalábbis úgy tűnt.
Áron megtört szeme egy pillanatra nem tudta felfogni, amit látott.
„Ez… ő? Vagy nem ő?” — futott át benne bénító rémülettel.
A tolószék félretolva állt.
A kisfiú — az ő fia — a földön ült, háta egyenes, lábai félig nyújtva, és…
az egyik lábával apró mozdulatot tett, miközben megpróbált elérni egy játékautót.
A másik gyerek, Bogi, ujjongva tapsolt:
— Láttad, mama? Mozdul a lába! Marci megmozdította!
Nóra a sarokban állt, tekintetében egyszerre öröm és félelem vibrált.
Áron felkapta a fejét, mintha arcul ütötték volna.
A fiú arca ugyanaz volt: a világosbarna haj, a széles homlok, a nagy szürke szemek.
De mégis… valami furcsa, ismeretlen életteliség sugárzott belőle.
Nem az a félénk, összeroppant gyermek volt, akit reggel otthon hagyott.
Hanem valaki más.
Valaki réges-régen elveszett.
Áron szinte suttogva szólalt meg:
— Marcell…?
A kisfiú felkapta a fejét.
Mosolygott.
Olyan mosollyal, amilyet Áron felesége halála óta egyszer sem látott rajta.
— Apa… nézd, mit tudok! Nézd! Megmozdult!
És újra próbálta mozgatni a lábát.
Ezúttal egy kicsit jobban is sikerült.
Áron torka elszorult.
Ez volt az a pillanat, amelyért fél éve élt.
Amelyért küzdött, könyörgött, imádkozott.
De valami mégsem illett össze a képben.
Mert az a gyerek ott… nem úgy nézett vissza rá, mint a saját fia.
Volt a tekintetében egy szokatlan csillogás, egy merészség, egy olyan oldottság, amelyet Marcellből teljesen kiölt a trauma.
Áron hátranézett Nórára.
A nő arcán egy kimondatlan vallomás feszült.
Valami, amitől Áron gyomrában hideg görcs keletkezett.
— Maga… — kezdte Áron akadozva, és a hangja a saját fülében is idegenül csengett. — Maga micsoda? Mit tettek a fiammal?
Bogi riadtan az anyjához futott.
Marcell összerezzent, és a mosoly lefagyott az arcáról.
— Uram… — kezdte Nóra remegő hangon. — Kérem, ne emelje fel a hangját.
Áron előrelépett, idegesen lélegzett.
— Hogyan… hogyan tud mozogni? A fiam fél éve nem mozdult meg egy millimétert sem! Ez nem… ez nem normális! Mi történt itt?
A nő lehajtotta a fejét.
— Én… nem tudom, hogyan mondjam el. De kérem, ne ijedjen meg. Marci… a maga fia. De…
Áron szeme keskenyedett.
— De mi? Mondja már!
Nóra mély levegőt vett, mintha évekkel ezelőtti emlékeket kéne a felszínre rántania.
Végül kimondta:
— A kislányom… lát valamit, amit mások nem. És úgy tűnik… a maga fia is látja őt.
Áron értetlenül meredt rá.
— Micsoda badarság ez? Mit lát?
Nóra körbenézett, mintha félt volna, hogy valaki kihallgatja.
— Bogi… mindig is beszélt valakivel. Egy kisfiúval. Azt mondta, hogy „a kék fényű fiúval”. Évek óta. Azt hittem, képzeletbeli barát.
— De ma… amint beléptünk a házba… azt mondta, hogy ugyanaz a fiú jelent meg itt… Marci mellett.
Áron keserűen felnevetett.
— Ez valami vicc? A fiam hónapokig gyakorlatilag mozdulatlan. És maga azt mondja, hogy… egy szellem vagy valami ilyesmi megmozdította a lábát?
Nóra összerezzent.
— Nem szellem. Inkább… egy gyerek. Egy lélek. Aki… segíteni próbál. Eddig csak Bogival beszélt. De ma… átsétált Marciba. És ő… elfogadta. Mert szeretne élni. Szeretne játszani. Szeretne gyógyulni.
Áron hangja élesre vált:
— Az én fiam nem „fogad el” semmit, maga őrült! Ő egy hatéves kisfiú, nem pedig valami médium!
Nóra ekkor felemelte a hangját — először.
— Nézze meg a fiát! Nézze meg jól! Mikor mosolygott így utoljára? Mikor ült le a földre? Mikor próbálta megmozdítani a lábát?
Áron nem válaszolt.
Nem tudott.
Mert amit látott, az minden kétséget felülírt.
A fia élénk volt.
Jelen volt.
Valami történt vele, aminek nem lett volna szabad megtörténnie — és mégis megtörtént.
Marcell pedig lassan, reszkető hangon megszólalt:
— Apa… ne haragudj. De… nem vagyok egyedül. Velem van valaki. Ő… segít. Ő nagyon kedves. Ő azt mondta… anyát még nem láthatom. Mert előbb meg kell gyógyulnom. És játszanom kell. És… szeretnem kell élni.
Áron minden érzelem nélkül nézett rá.
Mintha a valóság egy pillanatra szétesett volna.
— Ki… ki van veled, Marcell?
A kisfiú szeme megtelt könnyel.
— Egy kisfiú… akinek a neve Benedek. Ő azt mondja, itt ragadt. És… nem találja az anyukáját.
Áron elhidegült.
A neve.
A hangja.
A gyermeki őszinteség…
Valami jeges rémület fészkelte be magát a mellkasa mélyére.
— Marcell… mikor láttad őt először?
A fiú maga elé nézett, majd lassan felemelte a fejét.
— A baleset után… azon az estén. Amikor anya… már nem élt. Ő ott állt az ágyam mellett. És azt mondta… „ne félj, majd én vigyázok rád”.
Nóra ráemelte könnyes szemét Áronra.
— Uram… amit most lát… nem rossz. Nem ártó. Ez… segítség. Egy gyerek lélek, aki képtelen továbbmenni. De a maga fia… olyan nyitott volt, olyan összetört, hogy Benedek… belé kapaszkodott. És most segít neki élni. Mozogni. Nevetni.
Áron érezte, hogy kiszalad a talaj a lába alól.
Ez több volt, mint amennyit épp akkor képes lett volna befogadni.
Áron mellkasa szorult, a szíve gyorsabban vert, kezével a falnak támaszkodott.
— Ez… lehetetlen. Ez csak valami… stresszreakció. Hallucináció. Egy… egy pszichés jelenség.
Nóra lassan megrázta a fejét.
— A maga fia fél éve nem mozdította meg a lábát. Most pedig igen. Nézze meg. Ezt nem pszichés reakció okozza.
Marcell halkan megszólalt:
— Apa… kérlek… ne haragudj rám. Nem akartalak megijeszteni. De… Benedek azt mondta… ha engedem, hogy segítsen… akkor újra fogok járni.
Ekkor Áron térdre esett a fia előtt, megragadta a gyerek kezét, és remegve, szinte kétségbeesve nézett a szemébe.
— Fiam… itt vagy te? Tényleg te vagy az?
— Igen, apa… én vagyok. Csak… nem egyedül.
Az apja végül sírva fakadt.
Először a baleset óta.
És a fiú apró keze felé nyúlt, végigsimította az arcát.
Ekkor érezte, hogy a gyerek ujjai melegek. Élettel teliek.
Akármi is történt…
Valami változott.
Valami, amit már nem lehet visszafordítani.
És ekkor — mintha mindezt betetőzné — a villany hirtelen felvillant, majd kialudt.
A szél üvöltött a ház körül.
A gyerekszoba ajtajában pedig mintha árnyék suhant volna el.
Bogi felsikoltott.
Marcell arcára fájdalom ült ki, megragadta a mellkasát, mintha valami fojtogatná.
Áron felpattant.
— Mi történik?!
Nóra tekintete elsötétült.
— Benedek… már nincs egyedül.
Áron szeme elkerekedett:
— Mit… mit mond?
— A kislányom most mondta… hogy egy másik lélek is megjelent. És… ő nem olyan, mint Benedek.
A ház lassan megremegett.
A szoba hőmérséklete hirtelen zuhanni kezdett.
A levegőben megmagyarázhatatlan, fémes szag terjengett.
És akkor… Marcell olyan hangon szólalt meg, amely nem az övé volt.
— Apa… ő… itt van.
Áron remegve fordult felé:
— Ki?
A gyerek szemében jeges fény gyúlt.
— Valaki… aki anyával jött.
A hideg lecsapott a szobára.
A falakról a díszek megmozdultak.
És ekkor… a fiú felemelte a kezét, és rámutatott a sarokra.
— Ott áll.
Áron odanézett.
A sarok üres volt.
De a levegő… olyan hideg és sűrű lett, mintha valaki láthatatlanul is ott lenne.
A gyerekszobában a levegő jegessé vált, mintha láthatatlan jégkristályok villantak volna a sötétben.
A lampionok lassan ringatóztak, mintha valaki megérintené őket.
A falakon árnyékok gyűltek, pedig a lámpa már régen kialudt.
Áron reszkető kézzel próbálta átkarolni Marcellt, de a fiú úgy húzódott tőle, mintha valami más, erősebb erő tartaná fogva. A gyerek szemébe mély, sötét tónus költözött, amitől Áron szíve kihagyott egy ütemet.
— Marci… fiam… mi baj van? — kérdezte halkan, mint aki fél a saját hangjától.
A fiú ajkai lassan formáltak szavakat, de a hang, amely kijött rajtuk, nem az övé volt.
— Nem akarja… hogy menjünk.
Nóra szorosan fogta Bogi kezét, aki sírva bújt hozzá.
— Benedek mondja ezt? — kérdezte remegő hangon.
Marcell megrázta a fejét — de a mozdulat nem volt a gyerek mozdulata, inkább rángatózó, természetellenes.
— Nem… ő nem. Ő… fél tőle.
Áron torkába gombóc nőtt.
— Kitől fél? Ki áll ott?!
A sarok látszólag üres volt.
Csakhogy az ürességben valami mégis volt — valami sűrű, láthatatlan sötét, amitől a levegő rezgett.
És ekkor…
a hideg suttogás feltört.
Nem hang volt — inkább valami gondolatfoszlány, amely nem a levegőben, hanem az ember fejének belsejében visszhangzott.
„Miért engedted el?”
Áron hátrahőkölt.
Ez a hang… ismerős volt.
Iszonyú módon ismerős.
Mintha hetek óta ott lappangott volna álmai mélyén.
— Ki vagy te? Mutasd magad! — kiáltotta, bár a hangja inkább volt könyörgő, mint bátor.
Erre valami megmozdult.
Egy árnyék, amely a semmiből nőtt ki — alakot nem öltött, de mégis érezni lehetett a jelenlétét. A hőmérséklet tovább csökkent, a légzés fájdalmas lett.
A suttogás újra megszólalt.
„A nő… elvette tőlem. Most… visszajöttem.”
Áron megtántorodott.
— A nő? Tamara? A feleségemről beszélsz? Mit akar tőle? Ki vagy?!
A suttogás egyszerre volt gyermekien éles és végtelenül fájdalmas.
„Elvette… amit az enyém volt.”
Nóra elsápadt.
— Ez nem egy gyermek. Áron… ez az energia… nem gyerek. Ez valami… régebbi. Sötétebb. Nem tartozik egyik világhoz sem.
A gyerek testében tovább feszült az idegen jelenlét.
Marcell nyögött, a mellkasa emelkedett-süllyedt, mintha valami kapaszkodna a lelkébe.
Áron térdre esett előtte.
— Kérlek, fiam… kapaszkodj belém! Hallasz engem? Itt vagyok!
Marcell szeme felsiklott rá — és egy röpke pillanatra a fiú valóban ott volt. A saját tekintete.
— Apa… ő… haragszik… mert anya… elvette tőle… valamit…
Áron megrázta a fejét, nem értette.
— Mit? Mit vett el tőle?
A levegő válaszolt, nem a fiú.
„Az életet.”
Nóra ajka remegett.
— Áron… én nem akartam mondani. Nem gondoltam, hogy… ennek valaha jelentősége lesz. De amikor Bogival először beszélt Benedekkel… ő mondott valamit.
Áron felkapta a fejét.
— Mit mondott?
— Azt, hogy… Benedek nem egyedül halt meg. Valaki más is vele volt azon az úton. Egy… sötétebb lélek. Egy, aki nem lépett tovább. Aki ott maradt a baleset helyszínén. És aki… követni kezdte Tamarát.
Áron szíve összeszorult.
— Nem… nem lehet…
— De igen. — folytatta Nóra. — A balesetnél… valaki meghalt. Aki nem akarta elengedni az életet. Aki haraggal halt meg. Aki… így ragadt.
Áron zihálni kezdett, és visszaidéződött előtte a rendőr mondása:
„A felesége hibája volt? Nem lehet igazán megállapítani. De a másik autó sofőrje… azonnal meghalt. Fiatal férfi volt.”
Akkoriban nem gondolt rá.
Most, ahogy az árnyék formálódott a sarokban — mintha egy alak kezdene kibontakozni — Áron szörnyű bizonyosságot érzett.
— A sofőr… — suttogta. — A másik autóban meghalt férfi… ő lenne az?
A suttogás mintha felnevetett volna, de nem örömteli hangon — inkább széttört, üres volt.
„Igen. Elvette… a helyem. Elvette… az utamat. Most ő fizet.”
És ekkor az árnyék hirtelen megindult —
Marcell felé.
A fiú felsikoltott, a teste görcsbe rándult, és a lábai, amelyek előbb még életet mutattak, most fájdalmas rángásokba kezdtek.
— NE! — ordított fel Áron.
A villany egyszerre felvillant, mintha valami ütközött volna a ház energiájával.
A lampionok szétszakadtak.
Az ablakok berezegtek.
A hideg árnyékot valami visszalökte.
Valami, amitől mintha félt volna.
És ekkor…
Marcell háta mögött halvány, kékes fény villant.
Egy apró, gyermeki alak.
Benedek.
Az ő hangja tiszta volt.
Törékeny, mégis valahogy erős.
— Hagyjad… őt… békén…! — kiáltotta.
És az árnyék visszavonult, bár még ott hömpölygött a szoba sarkában, mint valami dühös, zavaros gomolyag.
Áron felkapta Marcellt, szorította magához, mintha attól félne, hogy a gyerek kicsúszik a karjából, és újra elvész.
— Fiam… fiam, kérlek…
Nóra félve lépett közelebb.
— Áron… döntenünk kell. Most. Az a sötétség nem fog magától eltűnni. Követni fogja a gyereket… és akár bennragadhat a lelkében.
Áron szeme könnyekkel telt meg, miközben végigsimította fia arcát.
— Mit kell tennem? Bármit megteszek. Bármit.
Nóra letérdelt mellé, Bogi remegve kapaszkodott a nyakába.
— Csak egy dolog működik. Valaki… aki szereti Marcellt, akinek tiszta, erős kötődése van hozzá… vissza kell hívnia. Vissza kell hívnia a saját testébe. El kell választania a sötét lélektől.
— Hogyan? — kérdezte Áron.
— Hívja a nevén. Mondja el neki, hogy él. Hogy tartozik valahova. Hogy nincs egyedül. De… nem mindegy, hogyan. Muszáj, hogy érezze: van miért visszajönnie.
A sötétség megmozdult, mintha közelebb akarna kerülni.
Áron összeszorította a fia kezét.
— Marcell hallasz?! Itt vagy?!
A fiú szeme üveges volt.
A mellkasa alig mozdult.
Nóra suttogva mondta:
— Beszéljen hozzá. Mondja, amit igazán érez. Nem parancs kell neki… szeretet.
Áron lehajtotta a fejét, és először életében — ő, a mindig erős, céltudatos férfi — hangosan zokogni kezdett.
Majd Marcell homlokához hajolt, és megtörten, reszketve, de tisztán beszélt.
— Marcell… életem… kérlek… gyere vissza. Nem bírom nélküled. Te vagy minden, ami megmaradt belőlünk. Te vagy anya mosolya, te vagy az én szívem. Kérlek, ne engedd, hogy elvigyen. Itt van a helyed. Itt a te otthonod. Itt szeretnek. Annyira szeretnek… kérlek… fiam… gyere haza.
A szoba halk zúgással telt meg, mintha valami megrepedt volna a térben.
A sötétség felhördült.
Marcell teste megrázkódott.
A kékes fény felerősödött.
És akkor… a fiú halkan felsóhajtott.
— Apa…
Áron meghallotta.
Lenézett.
A gyermek tekintete tiszta volt.
Az igazi Marcell nézett vissza rá.
— Apa… itt vagyok.
Áron zokogva szorította magához.
Nóra is felsóhajtott.
Bogi mosolyogva nézte a halványan fénylő Benedeket, aki lassan háttal fordult… és halvány pislákolással eltűnt a szobában.
De a sötétség… nem tűnt el.
Csak visszahúzódott.
Mint aki vár.
Mint aki tudja: a történet még nem ért véget.
A Zemplén lankáit késő tél borította. A fenyők ágairól lassan csepegett a hó, ahogy az első langyosabb nap sugarai áttörték a felhők szélét. A Havassy-villa kertjében a föld még fagyos volt, de a levegőben már érezni lehetett a közeledő tavasz halk ígéretét.
A verandán két gyermek ült. Marcell és Bogi.
Egy nagy, hullámos takarót terítettek maguk alá, és a fűbe letámasztottak két rajztáblát. A papíron színes ceruzák futottak, gyerekrajzok táncoltak: fák, házak, napocskák, emberek.
Marcell lába mellé egy vastag, puha megerősítő párna volt szorítva. Időről időre megmozgatta a lábfejét — lassan, bizonytalanul, de egyre biztosabban.
Nem erőltette.
Nem félt.
Nem sietett.
A gyógyulás olyan volt, mint a hóolvadás: lassú, türelmes, de biztos.
A verandáról Áron figyelte őket. Kávéja kihűlt, de nem érdekelte. Csak a látvány számított: a fia nevetett. Nem sokat, nem hangosan, még mindig óvatosan — de nevetett.
És ez több volt minden gazdagságnál, minden sikeres üzletnél.
Egy apró, zörgő hangot hallott. Hátranézett.
Ráhel jött ki a házból, kezében egy meleg sálat tartva.
— Áron úr, megint elfelejtett kabátot adni a gyerekre.
— Most tavaszodik, Ráhel. Nem lesz baja.
— Azért még hideg van…
A nő elmosolyodott, de a mosoly fáradt volt, ám jólesőn fáradt — olyané, aki túl sok könnytől, túl sok aggodalomtól vált barázdáltá, mégis boldog, hogy idáig eljutottak.
Áron bólintott.
Ő is így érzett.
A kertkapun lassan két alak közeledett. Nóra és az ő kis Bogi-lánya, aki ma is Marcell mellett rajzolt. A viharos estén nemcsak a fagy elől menekültek be a házba — hanem mindentől, amitől az élet addig sújtotta őket.
Azóta többször is visszatértek.
Barátok lettek.
Család lettek — valahogy úgy, hogy senki sem kényszerítette, mégis úgy alakult.
Nóra megállt a lépcsőnél, Áronhoz lépett, és halkan megkérdezte:
— Hogy volt ma a gyógytorna?
— Jól… nagyon jól. A terapeuta szerint nyárra már képes lehet pár lépésre. Nem sokra, persze… de elégre ahhoz, hogy hinni tudjon magában.
A nő bólintott.
Nem kellett többet mondani.
A két gyerek közben már együtt nevetett valami apró félresikerült rajzon.
Áron tekintete elhomályosult egy pillanatra. Nem szomorúan — inkább olyan meghatottan, ahogy csak az tud nézni, aki elvesztett valakit, de most először érzi, hogy talán tovább tud lépni.
A belső ajtó ablakán át megpillantotta Tamara mosolygó fényképét, amely a nappali polcán állt. A nő szemei még most is ugyanúgy csillogtak rajta, mint azon az utolsó napon, amikor elindult a gyárba.
Áron közelebb lépett a képhez, és halkan, szinte suttogva szólt:
— Látod, Tamara? A fiunk… él. Harcol. És én… végre mellette vagyok, úgy, ahogy kell.
A szobában csend volt.
De az a fajta csend, amely nem üresség, hanem megnyugvás.
És akkor — mintha valaki végigsimítaná a levegőt — egy finom illat suhant át a helyiségen. Az a könnyed, édes aroma, amit Tamara parfümje hagyott maga után.
Nem sokáig tartott.
Csak egy pillanatig.
De Áronnak elég volt.
Nem félt többé.
A sötétség, amely azon az estén rájuk tört, nem tért vissza. Benedek is eltávozott — békével, hálával. És bár a múlt sebei sosem tűnnek el teljesen, valami mégis összeforrt.
Odakint a gyerekek kacagása visszhangzott a kertben.
— Apa, nézd! — kiáltotta Marcell hirtelen.
Áron kilépett a verandára.
A haja alatt még mindig gyengének látszó, vékony gyerek…
megmozgatta mindkét lábát.
Lassan.
Röviden.
Csak másodpercnyi mozdulat volt.
De mozdulat.
Áron szeme megtelt könnyel.
Odalépett hozzá, leguggolt, és megsimította a feje búbját.
— Nagyon büszke vagyok rád, Marcell.
A fiú mosolygott.
— Ugye… anya is az?
Áron az égre nézett. A hófelhők között halvány fény szűrődött át.
— Igen, fiam… biztos vagyok benne.
A szél végigsimította a fenyők ágait.
A ház nem zúgott többé félelemtől.
A gyermekek nevetése betöltötte a teret, mintha a világ végre újra lélegezni kezdene.
És abban a pillanatban Áron érezte:
Otthon vannak.
Végre mindannyian.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.