Jogi nyilatkozat:
A sikoly nem egy csecsemő panaszos sírása volt, hanem valami nyers, fájdalmas hang, ami a balatoni villa hűvös kőfalairól verődött vissza, s mint egy bicskával hasított hanghullám, szétfeslően szállt felfelé a fával borított mennyezet irányába. A kisgyermek, Vajda Márkó, még épphogy elmúlt tíz hónapos, de a nevéhez már most is milliókat kapcsoltak. Szülei, Vajda Gergő és Dobos Enikő, a pesti elit színfoltjai voltak, ahol Gergő vagyonkezelői cége milliós portfóliókat forgatott, Enikő pedig korábban sikeres divatbloggerből lett jól menő kozmetikai vállalkozó.
De most Enikő arca sápadt volt, szemét karikák övezték, a haja szorosan kontyba fogva, mintha az utolsó erőmaradványait is fegyelemre akarná kényszeríteni.
– Tizenegy hete nem alszik rendesen – suttogta, miközben a kis Márkó megfeszült, mintha épp most érte volna el valami láthatatlan borzalom. – Nem bírjuk tovább.
– Ez az utolsó orvos – jelentette ki Gergő komoran, karjait összefonva. – Ha ő sem tud semmit, elmegyünk. Akárhová. Akármennyibe kerül.
Az orvos nem helikopterrel jött, sem fekete luxusautóval, hanem egy öreg Suzuki Swifttel, amelynek karosszériáját már megrágta az idő. Dr. Sipos Fruzsina megfázott, fáradt volt, épp egy éjszakai ügyelet után indult el az érdi rendelőből.
A villa bejáratánál egy asszisztens fogadta, s értetlen képpel vezette végig a házon. Fruzsina nem nézett körbe: hozzászokott már a steril luxushoz, amit gyakran csak a pánik díszleteinek látott.
Bent a szalonban Gergő csak biccentett.
– Hallottam magáról. Azt mondják, olyan dolgokat vesz észre, amit mások nem.
– A legtöbbször csak máshonnan nézek rá – felelte halkan Fruzsina.
Enikő odalépett, és elfojtott hangon mesélte el az elmúlt hónapokat: az allergiavizsgálatokat, a bőrgyógyászokat, a pszichológiai tanácsadásokat.
– Márkó akkor kezd el visítani, amikor hozzáér valami. Egy pelenka, egy takaró, egy ruha… Semmi nem nyugtatja meg. Semmi. Csak az, ha teljesen meztelenül hagyjuk, szülői ölelés nélkül.
– Meséljenek róla, mintha nem létezne semmilyen orvosi karton – kérte Fruzsina, miközben elővett egy kopott spirálfüzetet. – Mikor kezdődött? Mi változott akkoriban?
Enikő megrázta a fejét.
– Semmi. Csak jöttek a tanácsok. Vettük az új babaágyat, új textilt, bio mosóport. Semmi illat, semmi műanyag. Csak a legjobbat akartuk.
Fruzsina bólintott.
– S az új dolgok közül melyiket kezdte először használni?
A pici szoba ajtaja nyitva volt. A belépés pillanatában elborított minden hangot Márkó szinte állandó visítása.
Fruzsina odalépett, nem nyúlt semmihez. A baba testén nem látszott semmi különös, amíg hirtelen meg nem feszült és oldalra nem csavarodott, mintha valami a derekához tapadt volna. Ott volt valami kidudorodás. Nem daganat, nem csomó. Szimmetrikus, kissé sárga.
– Tudnának óvatosan hasra fordítani? – kérte Fruzsina.
A gyerek sikoltott, de a duzzanat most teljesen látható volt. Közepén barna pont. Fruzsina szemöldöke megemelkedett.
– Ez nem betegség. Ez bejuttatott valami.
A szobába hirtelen feszültség költözött.
– Ki öltözteti őt? Ki fürdeti? Már egy ideje?
Enikő azonnal reagált.
– Csak a bejárónők, a dada. Mindenkit leellenőriztettünk. Lajos, a testőröm, átnézte a kamerákat.
De Fruzsina csak bólintott.
– A kamerák sem mindig mutatják, amit látni kellene.
A pelusos asztalon fekvő vastag pamut pizsamára pillantott, megfogta, körbetapogatta. A háta részén külső réteg alatt különösen sűrű bélelés volt.
– Ki rendelte ezt a szabást?
– A... anyós. Azt mondta, a babának sűrűn kellenek a "meleg tartók" a hátra. Gyógyolajjal átitatott magpárnák.
Fruzsina lehunyta szemét, mint aki most dönti el, hogy marad-e csendben vagy szól. Végül bólintott.
– Elhoznák azt a magpárnát?
Enikő rábólintott, de már közben hívta a dadát. A nő fáradtan jött, szemében valami fájdalmas felismerés.
– Nem akartam használni, de Piroska néni ragaszkodott hozzá. Azt mondta, régen ez nyugtatta meg a gyerekeket. Lavendulás, melegített, saját készítésű.
Fruzsina lement a mosóházhoz, ahol a kidobott textilzsákok voltak. Egyikből előkerült a melegítős párna, megviselve, némi savanykás szaggal.
A párna bélése között, nagyítóval, apró, fénylő szemcsék. Mikroszkopikus, éles szélű szemcsék, amik épp csak annyira érnek a bőrhöz, hogy napon belül sebeket hagyjanak.
Fruzsina visszalépett.
Fent, a nappaliban, Piroska néni karba tett karral ült, mintha egy színjátékot figyelne. Nem volt benne félelem, csak hűvös undor, amikor Fruzsina felmutatta a párnát.
– Maga tette ezt? – kérdezte Gergő, hangtalan dühhel.
Piroska néni nem tagadott.
– Nem alkalmas az a gyerek erre a világra. A vagyon, amit te építettél, fiam, nem hagyhatod egy beteg csecsemőre. Én csak egy kis időt akartam. Amíg lesz másik.
A szoba megfagyott.
Enikő megtántorodott.
– Maga... maga a nagymamája!
Piroska néni megvonta a vállát.
– Az érzelem gyengeség. Vagyont csak erős kéz tud örökíteni.
A rendőrség hamar kijött. A párnát lefoglalták, Fruzsina jelentést tett. Gergő, mintha csak most látná először saját anyját, megrendülten állt.
A kórházban Márkót altatták, eltávolították a bőre alá ékelődött mikroszemcséket, majd kezelni kezdték az apró gyulladásokat.
Aznap éjjel a kisfiú először aludt el hangtalanul.
Napokkal később Enikő újra kilépett a kórház ajtaján. Karjában Márkó aludt, arcán halvány mosollyal. Mintha csak most kezdett volna el igazán lélegezni, megélni.
Gergő megfogta Fruzsina kezét.
– Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.
– Ne nekem köszönje. Adja vissza a látását magának is. Legyen ott, amikor kell. Ne csak pénzzel segítsen.
– Mit tehetek én most, igazából?
– Támogassa az állami kórházat, ahol naponta szenvednek hasonló gyerekek, de nincs, aki meghallja a sikolyukat.
Gergő bólintott. Hónapokon belül alapítványt hozott létre, eszközöket vett, orvosokat képzett. Nem marketingcélból. Lelkifurdalásból. Emberségből.
Piroska nénit előzetesbe helyezték. Az ügy bejárta a sajtót, és Gergő nem rejtette el a tényeket. Megtört hangon nyilatkozott: „Mindent meg akartam venni a fiamnak, csak a figyelmemet nem adtam oda időben."
Egy év múltán Fruzsina egy nyári napon sétált a gödöllői arborétumban, amikor ismerős hang csendült meg.
– Doktornő! – kiáltott fel Enikő.
Márkó most már tipegve járt, kacagott, és Fruzsina nyakába vetette magát. A kisfiú egy pillanatra elidőzött az orvos szemüvegén, és apró ujjacskájával megsimogatta Fruzsina arcát.
– Ő adta vissza nekünk a fiunkat – mondta Gergő csendesen.
Fruzsina megrázta a fejét.
– Nem. Maguk adták vissza maguknak, amikor végre hajlandók voltak igazán odanézni.
Márkó kacagott.
A nevetés tisztán, szabadon, halkan szállt fel a levegőbe.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.