MindenegybenBlog

💔 „A nevem Zoltán. Negyven éves vagyok, és ápolóként dolgozom egy budapesti kórházban.

Egy nap az életemből – Zoltán vallomása

A nevem Kovács Zoltán. Negyven éves vagyok, ápoló egy budapesti kórházban. Nem írom le, melyikben, mert igazából mindegy. A falak mindenütt ugyanazt a steril fehérséget árasztják, a neonok mindenütt ugyanúgy zúgnak, és a folyosókon mindenütt ugyanaz a nehéz levegő ül meg: félelem, remény, fájdalom és csend furcsa keveréke.

Ma egy olyan nap volt, amitől estére összeroppantam. Nem azért, mert fizikailag kimerültem – hanem mert a lelkem szakadt darabokra. Öt történet. Öt ember. Mindegyik valamit belém égetett, és most, hogy itt ülök a folyosón, érzem: ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.

1. történet – „Ne engedje el a kezem”

Reggel hatkor léptem be az osztályra. A hármas kórteremben egy idős bácsi feküdt, Barta László. Nyolcvanhárom éves volt, gyenge, fáradt, de még mindig megvolt benne valami különös méltóság. Ahogy beléptem, rám emelte a szemét.

– Jó reggelt, László bácsi – köszöntem halkan.– Fiam… – suttogta. – Egyet kérek… ne engedje el a kezem. Félek, hogy akkor… pont egyedül leszek.

Leültem mellé, és a tenyerembe fogtam a remegő kezét. Hideg volt, papírvékony bőr fedte.– Itt vagyok. Nem hagyom magára – mondtam.

Mosolygott. Olyan apró, törékeny mosoly volt, mintha csak egy emlék villant volna át az arcán.– A feleségem mindig azt mondta: „Lacikám, ha nem tudsz beszélni, mosolyogj.” Most már nem nagyon tudok beszélni… – megállt, nehezen vett levegőt – de mosolyogni még tudok.

Ott ültem mellette, fogtam a kezét, amíg a légzése lassan, megnyugtató ritmusban elcsendesedett. Amikor végleg elhallgatott, még mindig a tenyeremben volt a keze. Ő elment, én pedig ott maradtam egyedül a csenddel.

2. történet – A kislány rajza

Délelőtt átmentem a gyermekosztályra. Ott feküdt egy tízéves kislány, Kiss Nóri. Hetedik napja bent volt magas lázzal. Az anyja, Tímea, a széken ült mellette, kimerülten, szinte összeroskadva.

– Zoltán úr, kérem, segítsen… – nézett rám. – Már alig bírom ébren tartani magam, de félek, ha kimegyek, ő nem veszi be a gyógyszert.

– Menjen, igyon egy kávét a büfében – mondtam neki. – Tíz perc pihenő is számít. Addig én itt maradok.

Aztán lehajoltam a kislányhoz.– Nóri, figyelj. Játszunk. Minden korty gyógyszer után kapsz egy pontot. Ha meglesz tíz, kapsz egy szuperhős-matricát.

Nóri halványan elmosolyodott.– És ha tíz pontom lesz, akkor tényleg szuperhős leszek?– Hát persze – feleltem. – A kórház legnagyobb szuperhőse.

És megtette. Egy korty, még egy korty… a végén tíz lett. Mikor Tímea visszajött, csak nézett rám nagy szemekkel.– Megcsinálta? – kérdezte.– Megbizony. – És ragasztottam egy csillagmatricát a takaró szélére.

Délután Nóri odahívott. Egy rajzot adott. Egy magas, szögletes alak volt rajta, zöld köpenyben, aláírva: „Zoli bácsi, a kórház hőse”. A papírt a zsebembe tettem. Azóta is ott van.

3. történet – „Tisztán szeretnék távozni”

Kora délután az onkológiára hívtak. Egy ötvenes férfi feküdt ott, Sárközi András. A betegsége már elvette tőle az erejét, de a szemeiben ott volt a régi életkedv halvány nyoma.

– Zoltán – szólt, amikor beléptem. – Lenne egy furcsa kérésem. Megmosná a hajam? Tudom, butaság, de szeretnék tisztán elmenni.

Meleg vizet hoztam, sampont, lavórt. Óvatosan mostam a haját, közben ő a plafont nézte.– Tudja, mindig rendet hagytam magam után – mondta. – Ha elmentem valahonnan, lesöpörtem a morzsát, elraktam a szemetet. Most… így szeretnék elmenni innen is. Tisztán.

– És sikerül is – feleltem halkan. – A lánya majd büszke lesz magára.

– Látja, ő tanult tőlem nyakkendőt kötni. Azt mondta, legközelebb már megy egyedül. Talán… talán emlékezni fog rám, amikor felköti.

Amikor kész lettem, megszorította a kezem. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzem: ez most egy búcsú volt.

4. történet – A sürgősségi öt perce

Délután három körül berontottak a sürgősségire. Egy tizenkilenc éves fiút hoztak, Farkas Mátyás volt a neve. Motorbaleset. Az apja, Imre, mögötte rohant.

– Könyörgöm, mentsék meg! – kiabálta, de nem engedték közelebb.

Az orvos utasításokat adott, mindenki dolgozott. Én a monitorra figyeltem: a szívhang lassult, aztán újra felpörgött, majd megint gyengült. Öt percig küzdöttünk. Nekem öt órának tűnt.

Végül a vonal kisimult. Csend lett.

Az apa a falhoz csapódott.– Nem voltam ott… – suttogta. – Mindig mondtam neki, hogy lassítson… hogy hívjon, ha késik… Most meg kinek mondjam?

Nem találtam szavakat. Csak mellé léptem, és a vállára tettem a kezem. Néha ennyi marad.

5. történet – Rétes és egy mondat

Késő délután az 5/2-es kórteremben Czinege Piroska néni ült. Egy dobozt szorongatott a kezében.

– Zolikám, hoztam magának rétest – mondta zavartan. – Almás. A szilvásat már elkapkodták.

– Piroska néni, ilyet nem szabad elfogadnom – feleltem mosolyogva.– Akkor tegyük úgy, hogy itt felejtem. Véletlenül.

Letette. A fahéj illata betöltötte a szobát. Aztán átnyújtott egy papírfecnit is.– Ráírtam, hogy „Köszönöm, hogy embernek néz.” Ez többet ér, mint bármi.

Elvettem. A zsebembe tettem. És amikor kimentem a szobából, úgy éreztem, ez a mondat jobban tart életben, mint bármilyen vitamin.

Este a folyosón

Most este van. A kórház elcsendesedett. A neonfény rideg, a falak visszhangozzák a lépteket. Leültem egy székre a folyosón, és elővettem a zsebemből a kincseket: Nóri rajzát, Piroska néni cetlijét, a törölköző sarkát, amit András hagyott rám. És közben a fejemben újra hallom: László bácsi utolsó mosolyát, Imre apának azt a kétségbeesett kérdését: „Most kinek mondjam?”

És akkor nem bírom tovább. A könnyeim lassan elindulnak. Nem harsányan, nem teátrálisan. Csak csöndben, ahogy egy férfi sír, amikor senki sem figyel.

Senki nem áll meg. Senki nem kérdezi: „Mi baj, Zoli?” De én tudom, hogy ez így van rendjén. Mert vannak könnyek, amiket nem kell magyarázni.

Én csak remélem, hogy egyszer valaki odajön majd, és ennyit mond:– Szia, Zoli. Hogy vagy?

És talán akkor kevésbé érzem magam magányosnak.

2025-09-21 19:03:02 - Mindenegyben Blog