MindenegybenBlog

💔 „A nevem ZoltĂĄn. Negyven Ă©ves vagyok, Ă©s ĂĄpolĂłkĂ©nt dolgozom egy budapesti kĂłrhĂĄzban.

Egy nap az Ă©letembƑl – ZoltĂĄn vallomĂĄsa

A nevem KovĂĄcs ZoltĂĄn. Negyven Ă©ves vagyok, ĂĄpolĂł egy budapesti kĂłrhĂĄzban. Nem Ă­rom le, melyikben, mert igazĂĄbĂłl mindegy. A falak mindenĂŒtt ugyanazt a steril fehĂ©rsĂ©get ĂĄrasztjĂĄk, a neonok mindenĂŒtt ugyanĂșgy zĂșgnak, Ă©s a folyosĂłkon mindenĂŒtt ugyanaz a nehĂ©z levegƑ ĂŒl meg: fĂ©lelem, remĂ©ny, fĂĄjdalom Ă©s csend furcsa keverĂ©ke.

Ma egy olyan nap volt, amitƑl estĂ©re összeroppantam. Nem azĂ©rt, mert fizikailag kimerĂŒltem – hanem mert a lelkem szakadt darabokra. Öt törtĂ©net. Öt ember. Mindegyik valamit belĂ©m Ă©getett, Ă©s most, hogy itt ĂŒlök a folyosĂłn, Ă©rzem: ezt nem lehet csak Ășgy elfelejteni.

1. törtĂ©net – „Ne engedje el a kezem”

Reggel hatkor lĂ©ptem be az osztĂĄlyra. A hĂĄrmas kĂłrteremben egy idƑs bĂĄcsi fekĂŒdt, Barta LĂĄszlĂł. NyolcvanhĂĄrom Ă©ves volt, gyenge, fĂĄradt, de mĂ©g mindig megvolt benne valami kĂŒlönös mĂ©ltĂłsĂĄg. Ahogy belĂ©ptem, rĂĄm emelte a szemĂ©t.

– JĂł reggelt, LĂĄszlĂł bĂĄcsi – köszöntem halkan.– Fiam
 – suttogta. – Egyet kĂ©rek
 ne engedje el a kezem. FĂ©lek, hogy akkor
 pont egyedĂŒl leszek.

LeĂŒltem mellĂ©, Ă©s a tenyerembe fogtam a remegƑ kezĂ©t. Hideg volt, papĂ­rvĂ©kony bƑr fedte.– Itt vagyok. Nem hagyom magĂĄra – mondtam.

Mosolygott. Olyan aprĂł, törĂ©keny mosoly volt, mintha csak egy emlĂ©k villant volna ĂĄt az arcĂĄn.– A felesĂ©gem mindig azt mondta: „LacikĂĄm, ha nem tudsz beszĂ©lni, mosolyogj.” Most mĂĄr nem nagyon tudok beszĂ©lni
 – megĂĄllt, nehezen vett levegƑt – de mosolyogni mĂ©g tudok.

Ott ĂŒltem mellette, fogtam a kezĂ©t, amĂ­g a lĂ©gzĂ©se lassan, megnyugtatĂł ritmusban elcsendesedett. Amikor vĂ©gleg elhallgatott, mĂ©g mindig a tenyeremben volt a keze. Ɛ elment, Ă©n pedig ott maradtam egyedĂŒl a csenddel.

2. törtĂ©net – A kislĂĄny rajza

DĂ©lelƑtt ĂĄtmentem a gyermekosztĂĄlyra. Ott fekĂŒdt egy tĂ­zĂ©ves kislĂĄny, Kiss NĂłri. Hetedik napja bent volt magas lĂĄzzal. Az anyja, TĂ­mea, a szĂ©ken ĂŒlt mellette, kimerĂŒlten, szinte összeroskadva.

– ZoltĂĄn Ășr, kĂ©rem, segĂ­tsen
 – nĂ©zett rĂĄm. – MĂĄr alig bĂ­rom Ă©bren tartani magam, de fĂ©lek, ha kimegyek, Ƒ nem veszi be a gyĂłgyszert.

– Menjen, igyon egy kĂĄvĂ©t a bĂŒfĂ©ben – mondtam neki. – TĂ­z perc pihenƑ is szĂĄmĂ­t. Addig Ă©n itt maradok.

Aztán lehajoltam a kislányhoz.– Nóri, figyelj. Játszunk. Minden korty gyógyszer után kapsz egy pontot. Ha meglesz tíz, kapsz egy szuperhƑs-matricát.

NĂłri halvĂĄnyan elmosolyodott.– És ha tĂ­z pontom lesz, akkor tĂ©nyleg szuperhƑs leszek?– HĂĄt persze – feleltem. – A kĂłrhĂĄz legnagyobb szuperhƑse.

És megtette. Egy korty, mĂ©g egy korty
 a vĂ©gĂ©n tĂ­z lett. Mikor TĂ­mea visszajött, csak nĂ©zett rĂĄm nagy szemekkel.– MegcsinĂĄlta? – kĂ©rdezte.– Megbizony. – És ragasztottam egy csillagmatricĂĄt a takarĂł szĂ©lĂ©re.

DĂ©lutĂĄn NĂłri odahĂ­vott. Egy rajzot adott. Egy magas, szögletes alak volt rajta, zöld köpenyben, alĂĄĂ­rva: „Zoli bĂĄcsi, a kĂłrhĂĄz hƑse”. A papĂ­rt a zsebembe tettem. AzĂłta is ott van.

3. törtĂ©net – „TisztĂĄn szeretnĂ©k tĂĄvozni”

Kora dĂ©lutĂĄn az onkolĂłgiĂĄra hĂ­vtak. Egy ötvenes fĂ©rfi fekĂŒdt ott, SĂĄrközi AndrĂĄs. A betegsĂ©ge mĂĄr elvette tƑle az erejĂ©t, de a szemeiben ott volt a rĂ©gi Ă©letkedv halvĂĄny nyoma.

– ZoltĂĄn – szĂłlt, amikor belĂ©ptem. – Lenne egy furcsa kĂ©rĂ©sem. MegmosnĂĄ a hajam? Tudom, butasĂĄg, de szeretnĂ©k tisztĂĄn elmenni.

Meleg vizet hoztam, sampont, lavĂłrt. Óvatosan mostam a hajĂĄt, közben Ƒ a plafont nĂ©zte.– Tudja, mindig rendet hagytam magam utĂĄn – mondta. – Ha elmentem valahonnan, lesöpörtem a morzsĂĄt, elraktam a szemetet. Most
 Ă­gy szeretnĂ©k elmenni innen is. TisztĂĄn.

– És sikerĂŒl is – feleltem halkan. – A lĂĄnya majd bĂŒszke lesz magĂĄra.

– LĂĄtja, Ƒ tanult tƑlem nyakkendƑt kötni. Azt mondta, legközelebb mĂĄr megy egyedĂŒl. TalĂĄn
 talĂĄn emlĂ©kezni fog rĂĄm, amikor felköti.

Amikor kĂ©sz lettem, megszorĂ­totta a kezem. Nem erƑsen, csak annyira, hogy Ă©rezzem: ez most egy bĂșcsĂș volt.

4. törtĂ©net – A sĂŒrgƑssĂ©gi öt perce

DĂ©lutĂĄn hĂĄrom körĂŒl berontottak a sĂŒrgƑssĂ©gire. Egy tizenkilenc Ă©ves fiĂșt hoztak, Farkas MĂĄtyĂĄs volt a neve. Motorbaleset. Az apja, Imre, mögötte rohant.

– Könyörgöm, mentsĂ©k meg! – kiabĂĄlta, de nem engedtĂ©k közelebb.

Az orvos utasĂ­tĂĄsokat adott, mindenki dolgozott. Én a monitorra figyeltem: a szĂ­vhang lassult, aztĂĄn Ășjra felpörgött, majd megint gyengĂŒlt. Öt percig kĂŒzdöttĂŒnk. Nekem öt ĂłrĂĄnak tƱnt.

VĂ©gĂŒl a vonal kisimult. Csend lett.

Az apa a falhoz csapĂłdott.– Nem voltam ott
 – suttogta. – Mindig mondtam neki, hogy lassĂ­tson
 hogy hĂ­vjon, ha kĂ©sik
 Most meg kinek mondjam?

Nem talåltam szavakat. Csak mellé léptem, és a vållåra tettem a kezem. Néha ennyi marad.

5. törtĂ©net – RĂ©tes Ă©s egy mondat

KĂ©sƑ dĂ©lutĂĄn az 5/2-es kĂłrteremben Czinege Piroska nĂ©ni ĂŒlt. Egy dobozt szorongatott a kezĂ©ben.

– ZolikĂĄm, hoztam magĂĄnak rĂ©test – mondta zavartan. – AlmĂĄs. A szilvĂĄsat mĂĄr elkapkodtĂĄk.

– Piroska nĂ©ni, ilyet nem szabad elfogadnom – feleltem mosolyogva.– Akkor tegyĂŒk Ășgy, hogy itt felejtem. VĂ©letlenĂŒl.

Letette. A fahĂ©j illata betöltötte a szobĂĄt. AztĂĄn ĂĄtnyĂșjtott egy papĂ­rfecnit is.– RĂĄĂ­rtam, hogy „Köszönöm, hogy embernek nĂ©z.” Ez többet Ă©r, mint bĂĄrmi.

Elvettem. A zsebembe tettem. És amikor kimentem a szobĂĄbĂłl, Ășgy Ă©reztem, ez a mondat jobban tart Ă©letben, mint bĂĄrmilyen vitamin.

Este a folyosĂłn

Most este van. A kĂłrhĂĄz elcsendesedett. A neonfĂ©ny rideg, a falak visszhangozzĂĄk a lĂ©pteket. LeĂŒltem egy szĂ©kre a folyosĂłn, Ă©s elƑvettem a zsebembƑl a kincseket: NĂłri rajzĂĄt, Piroska nĂ©ni cetlijĂ©t, a törölközƑ sarkĂĄt, amit AndrĂĄs hagyott rĂĄm. És közben a fejemben Ășjra hallom: LĂĄszlĂł bĂĄcsi utolsĂł mosolyĂĄt, Imre apĂĄnak azt a kĂ©tsĂ©gbeesett kĂ©rdĂ©sĂ©t: „Most kinek mondjam?”

És akkor nem bĂ­rom tovĂĄbb. A könnyeim lassan elindulnak. Nem harsĂĄnyan, nem teĂĄtrĂĄlisan. Csak csöndben, ahogy egy fĂ©rfi sĂ­r, amikor senki sem figyel.

Senki nem ĂĄll meg. Senki nem kĂ©rdezi: „Mi baj, Zoli?” De Ă©n tudom, hogy ez Ă­gy van rendjĂ©n. Mert vannak könnyek, amiket nem kell magyarĂĄzni.

Én csak remĂ©lem, hogy egyszer valaki odajön majd, Ă©s ennyit mond:– Szia, Zoli. Hogy vagy?

És talĂĄn akkor kevĂ©sbĂ© Ă©rzem magam magĂĄnyosnak.

2025-09-21 19:03:02 - Mindenegyben Blog