Jogi nyilatkozat:
A függöny mögött
A kórteremben félhomály volt, csak a monitor zöld fénye villogott ritmusosan. Az infúziós állvány árnyéka hosszú csíkot húzott a falon. Éppen a szérum csepegését igazítottam, amikor meghallottam a nő hangját.
– Siess már meghalni, te haszontalan vénember – mondta halkan, de metsző élességgel. – A bőröndjeim be vannak pakolva. Párizsban vár az élet. Nem fogok itt rohadni melletted.
Megdermedtem a függöny mögött. Nem akartam hallgatózni, de a szavak úgy ütöttek mellkason, mintha nekem szóltak volna.
Az ágyban Fekete Gergely feküdt. Kilencvenéves volt, egykor az építőipar egyik meghatározó alakja a városban. A fél Dunakanyart ő építette be, legalábbis így beszélték. Most gépek pittyegtek körülötte, az oxigénmaszk alatt alig látszott az arca. Sokan már el is temették lélekben.
Mellette ott ült a felesége, Lorena. Huszonöt éves lehetett, hibátlan sminkben, feszes kosztümben, mintha nem is kórházban lenne, hanem üzleti ebéden. A körmét reszelgette, közben a telefonján görgetett valami ékszeres oldalt.
– Hallod, Gergő? – hajolt közelebb hozzá. – Tegnap aláírtad a papírokat. A végrendeletet is. Nincs több dolgod itt.
A hangja nem volt hangos, inkább fáradt és türelmetlen. Mintha egy elhúzódó ügyintézés zavarná.
Én két hónapja dolgoztam az osztályon. Tudtam, hogy a házasságuk friss. A folyosón mindenki suttogott róluk. „Az a lány csak a pénzére hajt” – mondta az egyik műtős. „Gergely bácsi megbolondult” – legyintett a főorvos. De az öreg mindig megvédte. Azt mondta, végre nem egyedül reggelizik.
Most azonban a nő szavai mögött nem volt semmi együttérzés.
– Ha ma éjjel elengednéd magad, mindenkinek könnyebb lenne – folytatta Lorena. – Neked is.
A monitor egy pillanatra gyorsabban pittyegett. Azt hittem, csak képzelem.
Aztán Gergely hirtelen kinyitotta a szemét.
Nem kapkodva, nem zavartan. Lassan, tudatosan. A tekintete tiszta volt, éles. Nem olyan, mint egy haldoklóé.
Lorena hátralépett.
– Te… ébren vagy?
Az öreg nem válaszolt azonnal. A szája sarkában valami halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg. A keze, amelyről mindenki azt hitte, már alig mozdul, felemelkedett, és lehúzta az oxigénmaszkot.
– Hallok én mindent, kislány – mondta rekedtes, de meglepően stabil hangon.
A gyomrom összeszorult. Nem tudtam, maradjak-e, vagy lépjek ki a függöny mögül. Úgy éreztem, akaratlan tanúja lettem valaminek, ami nem az én világom.
Lorena arca elsápadt, de gyorsan összeszedte magát.
– Ne dramatizálj. Az orvos azt mondta, óráid vannak hátra.
– Az orvos régi barát – felelte Gergely halkan. – És jó sakkozó.
A nő szemében először villant át bizonytalanság.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Az öreg lassan oldalra fordította a fejét. A tekintete az éjjeliszekrény felé siklott, ahol a tévé távirányítója hevert.
– Azt, hogy a játék még nem ért véget.
A csend olyan sűrű lett, hogy hallani lehetett a lélegeztetőgép halk sziszegését. Éreztem, hogy most valami elindul, amit már nem lehet visszafordítani.
Lorena egy lépést tett az ajtó felé.
– Nem érek rá a hülyeségeidre – mondta, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.
Gergely ujjai ráfonódtak a távirányítóra.
És én, a függöny mögött állva, először értettem meg, hogy talán nem is az öreg az, aki igazán kiszolgáltatott ebben a szobában.
A hűség ára
Gergely lassan megnyomta a távirányító gombját. A falra szerelt tévé képernyője felvillant, először csak a kórházi csatorna logója jelent meg, aztán hirtelen váltott a kép.
Nem híradó ment rajta.
A saját nappalijuk volt látható.
Felismertem a kovácsoltvas korlátot a lépcsőnél és a hatalmas festményt a kandalló fölött – egyszer a sajtóban láttam róla fotót. A kamera képe kissé felülről mutatta a teret, mintha valahonnan a mennyezet sarkából figyelne.
Lorena megtorpant.
– Ez… mi ez?
A nappaliban egy férfi állt a fal előtt, idegesen matatva a festmény mögött. Harminc év körüli lehetett, sportos alkat, drága kabátban. Látszott rajta a kapkodás.
– Nem nyílik! – sziszegte a telefonjába. – Mondom, hogy nem nyílik! Biztos jó kódot adtál?
A hang kihallatszott a tévéből. Nem volt hangos, de tisztán érthető.
Lorena arca egyetlen pillanat alatt elveszítette minden színét.
– Kapcsold ki – mondta rekedten. – Azonnal kapcsold ki!
Gergely nem mozdult.
– Ismerős? – kérdezte nyugodtan. – A „vidéki unokatestvér”, ugye?
A férfi a képernyőn közben újra próbálkozott. A falba rejtett széf ajtaja zárva maradt. Káromkodott egyet, majd idegesen hátranézett, mintha attól tartana, hogy rajtakapják.
– Már indulok is – hadarta a telefonba. – De ha üres lesz, esküszöm, megölöm azt a vén…
Nem fejezte be.
A nappali ajtaja kivágódott, és két civil ruhás rendőr lépett be. Olyan gyorsan, olyan magától értetődően, mintha csak egy begyakorolt jelenet része lenne az egész. A férfit pillanatok alatt a földre teperték.
Lorena zihálni kezdett.
– Te… te figyeltettél minket?
– Figyeltelek – javította ki Gergely csendesen. – Csak téged.
A nő tekintete villámokat szórt.
– Ez beteges. Ez paranoiás.
– Ez óvatosság – felelte az öreg. – Amikor egy kilencvenéves emberhez hirtelen odaköltözik egy huszonöt éves lány, az ember megtanul kérdezni.
A folyosón lépések hallatszottak. Nem az ápolók járása volt, hanem határozott, kimért kopogás. A következő pillanatban kopogtak az ajtón, majd belépett egy sötét öltönyös férfi. Dr. Karsai László ügyvédet ismertem fel; a neve sokszor szerepelt a gazdasági rovatban.
– Jó estét, Gergely – biccentett. – A kollégák jelezték, hogy minden rendben zajlott.
Lorena hitetlenkedve nézett rá.
– Maga… maga mit keres itt?
– A férje kérésére jelen vagyok – felelte az ügyvéd higgadtan. – És azért, hogy tisztázzunk néhány félreértést.
Gergely kissé feljebb húzta magát az ágyban. Már nem tűnt elesettnek.
– Emlékszel a tegnapi papírokra, Lorena? – kérdezte. – Olyan sietős volt minden. Te sürgettél, hogy még ma intézzük el.
– Meghatalmazás volt – vágta rá a nő. – Hogy hozzáférjek a számláidhoz, ha… ha történik valami.
Az ügyvéd kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy mappát.
– A dokumentum valóban tartalmazott meghatalmazást – mondta. – De volt benne egy másik nyilatkozat is. Önkéntes vagyonjogi módosítás.
Lorena pislogott.
– Miféle módosítás?
– Házassági vagyonelkülönítés – válaszolta Karsai. – Valamint egy úgynevezett hűségzáradék. Ha bizonyíthatóan megkárosítja vagy megkísérli megkárosítani a férjét, minden közös igénye automatikusan megszűnik.
A nő halkan felnevetett.
– Ez nevetséges. Én a felesége vagyok.
– Igen – bólintott Gergely. – Két hónapja. És két hónapja nem múlt el nap, hogy ne egyeztettél volna ezzel a fiúval.
A tévé képernyőjén ekkor már a rendőrök vezették ki a férfit a házból. A kép elsötétült.
A szobában csönd lett.
Lorena lassan leült a székre. A keze remegett, de nem sírt. Inkább számolt. Láttam rajta, hogy fejben még mindig menekülőutat keres.
– Nem tudsz bizonyítani semmit – mondta végül.
Gergely elmosolyodott.
– Az a baj, kislány, hogy én mindig bizonyítékkal játszom.
És ebben a pillanatban értettem meg, hogy ez az egész nem hirtelen dühből fakadt bosszú. Hanem hosszú, türelmes előkészítés eredménye.
Amikor lehull a lepel
A csendben már nem a gépek pittyegése volt a legerősebb hang, hanem Lorena zihálása. Az arca feszült maradt, de a tekintetében megjelent valami, amit addig nem láttam: félelem.
– Milyen bizonyíték? – kérdezte halkan.
Dr. Karsai nem emelte fel a hangját.
– A ház teljes biztonsági rendszere rögzít. Hangot is. Az elmúlt hetek beszélgetései archiválva vannak. A mai este pedig… különösen beszédes.
Lorena rám nézett, mintha most venne észre.
– Maga is hallotta? – kérdezte élesen.
Nem válaszoltam. Nővér voltam, nem bíró. De a tekintetem talán elárult mindent.
Gergely lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán újra kinyitotta. Most már nem volt benne gúny, csak fáradt tisztaság.
– Tudod, mi fájt a legjobban? – kérdezte. – Nem a pénz. Nem is az, hogy szerelmes voltál valaki másba. Hanem az a mondat, hogy „siess meghalni”. Az ember kilencvenévesen is ember marad.
Lorena ajka megremegett.
– Nem úgy értettem…
– De úgy – mondta csendesen az öreg. – Pontosan úgy.
Az ügyvéd ekkor egy újabb dokumentumot tett az asztalra.
– A vagyon túlnyomó része már egy alapítvány tulajdonában van – magyarázta. – Idősek otthonát és ösztöndíjprogramot finanszíroz. Önnek nincs rendelkezési joga felette. A magánvagyon pedig… külön van kezelve.
Lorena arca eltorzult.
– Tehát semmit nem kapok?
– Amit együtt építettünk, abból igen – felelte Gergely. – Két hónapnyi rezsit és közös költséget. A többihez nem volt közöd.
Kopogtak az ajtón. Két rendőr lépett be, udvarias, de határozott arccal.
– Fekete Lorena? – kérdezte az egyikük.
A nő felállt. Egy pillanatra úgy tűnt, tiltakozni fog, de aztán csak kifújta a levegőt.
– Ez megalázó – suttogta.
– A bizalom elvesztése mindig az – válaszolta Gergely.
Nem bilincselték meg, csak megkérték, hogy fáradjon velük. Ahogy az ajtó felé indult, még egyszer visszanézett.
– Azt hitted, szeretlek – mondta halkan.
– Azt hittem, te is képes vagy rá – felelte az öreg.
Az ajtó becsukódott mögötte. A szobában újra csak mi maradtunk hárman: Gergely, az ügyvéd és én.
Karsai összepakolta az iratokat.
– Pihenjen – mondta az idős férfinak. – A többit intézzük.
Amikor kettesben maradtunk, Gergely visszatette az oxigénmaszkot, de már csak lazán, inkább megszokásból.
– Haragszik rám? – kérdeztem halkan.
– Miért haragudnék? – nézett rám.
– Hogy hallottam mindent.
Elmosolyodott.
– Néha jó, ha van tanú. Az ember így tudja, hogy nem képzelte az egészet.
Leültem az ágya mellé. Most először nem üzletembert láttam benne, hanem egy nagyon idős férfit, akit valaki megsebzett.
– Egyedül marad – mondtam ki azt, amit talán nem kellett volna.
– Nem – rázta meg a fejét. – Egyedül már voltam. Most legalább tiszta lappal vagyok.
Kint az ablakon túl Budapest esti fényei vibráltak. A város élt tovább, mintha mi sem történt volna.
Gergely pár nappal később valóban jobban lett. Nem csoda történt, csak fegyelem és makacsság. Hetek múlva már bottal sétált a kórház kertjében. Amikor elbocsátottuk, megállt az ajtóban.
– Tudja, Éva – mondta –, az ember sok mindent túlél. A legnehezebb mégis az, amikor rájön, hogy rossz emberben hitt.
– És most? – kérdeztem.
– Most? – nézett fel az égre. – Most megpróbálok olyasmiben hinni, ami nem kér viszonzást.
Később hallottam, hogy az alapítványa új szárnyat nyitott a kórházban. Nem a nevét vésette fel nagy betűkkel, csak egy apró táblát tett ki az egyik falra: „A bizalom érték. Ne pazarold.”
Lorena ügye hónapokig húzódott. A város beszélt róla, majd lassan elfelejtette. A pénz, amiért mindent kockára tett, sosem lett az övé.
Én pedig, valahányszor belépek egy félhomályos kórterembe, eszembe jut az a mondat.
Az ember kilencvenévesen is ember marad.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.