Jogi nyilatkozat:Kora délután volt, a januári hideg már kezdett beszivárogni a Dunántúli kisváros, Körmend utcái közé. Az emberek sietve, összegörnyedt vállakkal húzták maguk után a bevásárlószatyraikat, miközben a főúton álló Duna-Coop Szupermarket óriási üvegajtaja halkan szisszent, ahogy valaki belépett vagy távozott.
A boltban általában mindig volt némi zsivaj – gyerekek, akik a csokis polcot ostromolták, idős nénik, akik a reklámújságot böngészték – de aznap feltűnően csendes volt minden. A pénztárosok halk beszéde is tompábban visszhangzott a hatalmas térben.
Az egyik sarkon, a tejtermékek mellett, egy idős asszony ácsorgott. Borbála néninek hívták, a környéken mindenki ismerte: ha valahol panaszt lehetett tenni, ő biztosan megtette. Drapp szövetkabátja alatt több réteg pulóvert viselt, fején vörös mintás kendő feszült, keze pedig remegett, ahogy a polc felé nyúlt.
Meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli.
Legalábbis azt hitte.
Lassan lecsavarta a „Barackos élőflórás joghurt” kupakját. A fólia halkan reccsent.
Belereszelt a levegőbe a citrus és barack illata, majd a nő úgy kanalazott bele az ujjával, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– Csak egy falat – mormogta. – Ennyitől nem dől össze a magyar gazdaság…
Körülötte a bolt némán állt, ám egy magas, vékony fiatal srác a sor végén, Gál Milán, az egyik legújabb alkalmazott, gyanakodva pillantott fel. Már reggel is látta ezt az asszonyt a zöldségesnél, amikor a szőlőszemeket úgy csipegette, mintha kóstoló lenne.
De most… most már biztos volt benne, hogy nem véletlen.
Borbála néni tovább lépett, mintha csak nézelődne, majd lekapott egy banánt is. A héj halkan reccsent, amikor feltépte. A gyümölcsöt gyors, mohó mozdulatokkal tüntette el, majd a héját gondosan összehajtva egy leértékelt háztartási kekszes doboz mögé dugta.
– Ma is magának megyünk? – sóhajtott Milán, és lassan közelebb sétált.
A nő éppen egy frissen csomagolt mézes puszedlit nézegetett. De mielőtt még bármit tenne, a fiú finoman megszólította:
– Elnézést, néni… – kezdte óvatosan. – A kinyitott terméket ki kell fizetni. Még akkor is, ha csak egy kicsit kóstolta meg.
Borbála néni úgy kapta fel a fejét, mintha valaki rákiáltott volna.
– Te meg ki vagy, fiam? – mordult rá. – A rendőrfőkapitány? Csak megkóstoltam, hát nem ezért van itt a bolt?
– Kóstolni… a kóstolópultnál lehet – próbálta megőrizni a nyugalmát Milán. – A felbontott árut már nem tudjuk eladni, kár keletkezik belőle.
A nő szeme összeszűkült.
Ajka megremegett, majd éktelen hangon szólt vissza:
– Miféle kár? Egy joghurt? Egy banán? Hát éhen akarnak halni az emberek? Tudod te, mennyiből él egy nyugdíjas?!
A bolt mozdulatlansága egyszerre megbicsaklott.
A pénztárnál álló Kata, egy harmincas, szemüveges anyuka előre hajolt.
A húsospultnál egy öltönyös férfi abbahagyta a válogatást.
Még a háttérben működő hűtő motorja is halkabbnak tűnt.
Milán lenyelte a gombócot.
– Nem a mennyiséggel van a baj, néni – mondta csendesen. – A szabály az szabály. És ezt…
– Ne szabályozz itt engem! – csattant fel Borbála néni, és úgy előre lépett, hogy Milán ösztönösen hátrált fél lépést. – Én itt költöm el a nyugdíjam, érted?! Nekem YOGHURT IS JÁR!
Milán szeme tágra nyílt.
Ez már nem egyszerű vita volt. Ez jelenet.
A nő folytatta, egyre hangosabban:
– Magyar ember a magyart segíti, nem kifosztja! De itt, ebben a boltban csak lehúzni akarják a szegényeket! A kormány is… meg mindenki! – hadonászott a levegőben. – Ti meg asszisztáltok ehhez!
– Néni… – kezdte ismét Milán, de félbeszakították.
– A semmiért akartok pénzt! Egy falatért! Ennyi erővel fizettesd ki velem a levegőt is, amit itt beszívtam!
Ekkor odalépett a bolt egyik régi dolgozója, Rozgonyi Sára, aki már tizenöt éve itt dolgozott, és akit mindenki tisztelt.
– Mi történik itt? – kérdezte, de hangjában volt némi szigor, ami ritkán jött elő.
Milán elvörösödve, de halkan válaszolt.
– A néni megbontott több árut… és nem akar fizetni érte.
Sára a nő felé fordult.
– Igaz ez, Borbála?
A néni hangja megremegett:
– Én… én csak megkóstoltam! Azért még nem kell bűnözőnek nézni valakit!
– Senki nem nézi annak – válaszolt Sára, szelíden. – De ki kell egyenlíteni az értékét.
– NA AZT MÁR NEM! – kiáltotta Borbála néni olyan hangerővel, hogy az egész bolt beleremegett. – Ha nem tetszik, hívjátok ide a vezetőt! Majd ő megmondja, mihez VAN jogom!
Ekkor már több vásárló is megállt.
Valaki suttogott:
– Még jó, hogy meleg helyen vagyunk…
Egy másik pedig halkan:
– Ez minden héten előadja?
Sára sóhajtott.
– Rendben, hívom az üzletvezetőt.
Borbála néni büszkén, kissé felemelt állal állt meg, mintha megnyerte volna az első csatát.
– Na tessék, csak tessék! Majd kiderül, ki jár rosszul!
A boltvezető, Láng Benedek, magas, sötét hajú férfi, perceken belül megjelent. Ritkán kellett beavatkoznia, de most a hangzavarra ő is kijött az irodájából.
– Mi ez a kiabálás? – kérdezte higgadtan, aztán meglátta a kibontott joghurtot Milán kezében, a szemetesbe rejtett banánhéjat, a félig megbontott puszedlis csomagot. Végül Borbála nénire nézett.
– Asszonyom… mondja, mi történt?
– Ez a két fiatal rám támadt! – kezdte azonnal Borbála. – Egy falat joghurt miatt! Itt éheztetik a nyugdíjasokat! Rám fogják, hogy lopok! Hát milyen világ ez?!
Benedek egy hosszú pillanatig csak nézte.
Majd lassan, elszántan ennyit mondott:
– Az üzletszabályzat teljesen egyértelmű. Amit megbontott, azt ki kell fizetnie. Ha nem teszi meg…
Csend feszült a levegőbe.
– …akkor kénytelenek leszünk hívni a rendőrséget.
Borbála néni arca elsápadt.
A keze megremegett.
Egy pillanatra minden vásárló látta rajta:
tudja, hogy hibázott.
De a büszkesége erősebb volt bárminél.
Letépte a pénztárcája cipzárját, és remegő kézzel dobta ki belőle az aprót – egy maréknyi ötvenest és százast – egyenesen a padlóra.
– NESZTEK! Vigyétek! Vegyétek el a nyugdíjas utolsó fillérjeit is! – üvöltötte. – Még jó, hogy nem kávét ittam meg, különben a vesémet is lefoglalnátok!
A pénz éles csattanással pattant szét a kövön.
A néni zihált, arca vörös volt, majd hátat fordított, és lihegve indult kifelé.
Az ajtóból még visszakiáltott:
– Ezzel vége! SOHA TÖBBÉ NEM TESZEM BE A LÁBAM IDE! Egy vásárlót veszítettek el! A legjobbikat!
A bejárati ajtó nagy lendülettel csapódott mögötte.
A bolt egy másodpercig némán állt.
Majd Sára halkan megszólalt:
– Hát… hála az égnek.
Mellette Milán elnevette magát, de azonnal el is fojtotta.
Benedek lehajolt, összeszedte az aprót, majd fáradtan felsóhajtott.
– Remélem, ez lesz az utolsó ilyen jelenet a héten. De valami azt súgja… nem.
A bolt lassan visszanyerte természetes zaját.
A boltban lassan visszatért a megszokott zaj. A pénztárnál újra csippantak a vonalkódolvasók, a pékség felől friss kenyér illata terjengett, a zöldségesnél pedig egy idős bácsi épp azon morgott, hogy a paradicsom héja túl kemény.
A fiatal eladó, Milán azonban még mindig a történteken rágódott. Új volt még a szakmában, és noha hallott már történeteket „problémás” vásárlókról, a mai jelenettől szinte kiszáradt a szája.
A főnök, Benedek mellette állt, és halkan megszólalt:
– Ne vedd túl a szívedre, fiam. Ő ilyen. Harminc éve ilyen. Aki megpróbálja jó szándékkal kezelni, azon is átgyalogol.
– De hát… – Milán zavartan vakarózott – tényleg csak szóltam. Nem is keményen.
– Tudom. – Benedek szemüvege fölött rápillantott. – Ez nem rólad szólt. Ő egész életében küzd valami ellen. Ki tudja, miért.
Milán bólintott, de nem lett könnyebb a lelke.
A háttérből ekkor lépett elő egy szőke, halkan lépkedő lány, Németh Adrienn, aki a pékség részlegen dolgozott és már hetek óta próbált beszélgetést kezdeményezni Milánnal, de a fiú mindig túl félénk volt hozzá.
Most finoman a karjához ért.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
Milán szemöldöke meglepetten emelkedett fel.
Adrienn… hozzá szólt? Ilyen kedvesen?
– Igen, persze… csak… nem szeretem, ha valaki igazságtalanul kiabál. Valahogy rosszul viseltem – vallotta be.
A lány elmosolyodott.
– Pont emiatt vagy jó ember. Sokan csak visszakiabáltak volna.
Milán füle finoman elpirult.
Adrienn folytatta:
– Tudod… – tekintete a padlóra hullott – Borbála néni régen a nagymamám szomszédja volt. Már akkor is kereste a bajt. De... valahol sajnálom. Egyedül él, senki nem látogatja. A férjét évekkel ezelőtt veszítette el, a fia meg külföldre költözött, és… hát, nem igazán tartják a kapcsolatot. Talán most már senkire nem számíthat, csak a saját hangjára.
Milán meghökkent.
– Sajnálod? Ezek után?
– Ez nem menti fel. – Adrienn sóhajtott. – Csak érthetőbbé teszi.
A fiú egy pillanatig elgondolkodott.
Talán a nagymamája jutott eszébe. Ő mindig kedves volt, még ha épp nem értett is egyet valamivel. A melegség, amit tőle kapott… éles ellentétben állt Borbála viselkedésével.
Adrienn ekkor visszatért a pulthoz, de még visszanézett rá, mintha mondani akarna valamit.
Aztán elmosolyodott, és elsietett.
A bolt csendje hamar feloldódott, de az emberek még percek múlva is összesúgtak a jelenet miatt.
– Láttad, ahogy földhöz vágta a pénzt? – kérdezte a húsos pult előtt egy copfos anyuka.
– Láttam bizony – válaszolt a társa, egy nagydarab, kabátos férfi. – Én már rég kidobtam volna a boltból.
– Hihetetlen, hogy vannak ilyenek – csóválta fejét az anyuka.
A boltvezető azonban valami furcsára lett figyelmes.
A kibontott joghurt pohara már nem a tejtermékeknél hevert.
Félig a polc mélyére dugva találta, mintha valaki el akarta volna rejteni. Mellette ott volt a puszedlis zacskó is, gondosan behajtva.
A banánhéj viszont már sehol sem volt.
– Valaki még összerakott utána – mondta Sára. – Ez kedves.
– Egy vásárló? – kérdezte Benedek.
– Úgy látom – bólintott a nő.
Ez elgondolkodtatta. Mintha valaki szégyellte volna, hogy mások előtt ilyen jelenet zajlott.
A nap lassan alkonyodni kezdett.
A bolt zárás után kiürült, Milán pedig épp a lehúzott rolót nézte, amikor Benedek odalépett hozzá.
– Fiam? – szólt halkan. – Holnap... figyelj kicsit jobban a bejáratra. Valami azt súgja, Borbála néni vissza fog jönni.
Milán felkapta a fejét.
– Miért jönne vissza? Azt mondta, „soha többé”…
Benedek keserű félmosollyal legyintett.
– Akik hangosan mondják ezt… általában másnap reggel megint itt vannak.
Milán hitetlenkedve bólintott.
– És ha visszajön…? – kérdezte bizonytalanul.
– Akkor tesszük a dolgunk. – Benedek vállat vont. – Nyugodtan, tisztességesen. De lehet, hogy valami egészen más fog történni.
A fiú szemében értetlen fény gyúlt.
– Mire gondol?
A boltvezető csak a sötét utcára nézett, amikor az utolsó lámpa is pislákolni kezdett.
– Az ilyen emberek nem véletlenül dühösek – mondta csendesen. – A harag mögött mindig van valami… amitől félnek. Ha az ember elég türelmes, egyszer talán meg is mondják.
Milán csak állt, és hagyta, hogy a gondolat megvesse a lábát a lelkében.
A hideg januári éjszaka lassan beterítette a várost, a boltot, és minden olyanná vált, mintha a nap semmilyen feszültséget nem hordozott volna.
De másnap…
Minden megváltozott.
Reggelre a Duna-Coop kapuja előtt egy alak álldogált.
A kendő ugyanaz volt.
A kabát is.
A járása ismerős.
Döbbenetes okból tért vissza Borbála néni – és a boltban olyan dolog történt, ami mindent más megvilágításba helyezett.
Másnap reggel a bolt még nyitás előtt állt, a fémajtók mögött a dolgozók a polcokat rendezték, a pékáru pedig épp került ki a kemencéből. Milán a pénztár közelében készült, amikor Sára odasúgta:
– Nézd csak, ki vár odakint.
Milán odament az üvegajtóhoz.
Ott állt Borbála néni. Ugyanazzal a vörös kendővel, ugyanazzal a drapp kabáttal, de mintha valami megváltozott volna rajta. A tekintete nem volt mélyen dühös, mint tegnap. Inkább…
Tanácstalan.
Magába roskadt.
Megfáradt.
A boltvezető, Benedek odasétált a fiú mellé.
– Megmondtam – jegyezte meg halkan.
Milán felsóhajtott.
– Most mi lesz?
– Beengedjük. Dolgunk van vele.
Pár perccel később a bolt kinyitott. Az első vásárlók között lépett be Borbála néni, látszólag magabiztosan, de a lépteiben mégis volt valami bizonytalan.
Milán a bejáratnál állt. Borbála ránézett, és egy pillanatra elkapta a tekintetét – mintha szégyellte volna magát.
A fiú udvariasan biccentett:
– Jó reggelt kívánok.
A néni bólintott, de nem szólt.
A kosárért sem nyúlt.
Csak elindult lassan a tejtermékek felé, ahol tegnap a jelenet kezdődött.
A dolgozók fél szemmel figyelték, de nem szóltak.
Borbála néni elővett egy nézelődést színlelő mozdulatot, de hamar kiderült: nem vásárolni jött.
Egyszer csak megállt a bontott joghurtok helyénél.
Megemelte az egyik új poharat, aztán letette.
A szeme sarkába könny gyűlt, de gyorsan letörölte.
Ekkor Benedek közeledett felé.
– Asszonyom – szólította meg óvatosan –, beszélhetünk pár szót? Itt, oldalt, hogy ne legyen kellemetlen?
Borbála néni mintha védekező állásba húzta volna magát.
– Mégis… miről? Még mindig azt hiszik, lopni jöttem?
– Nem – rázta a fejét Benedek. – Nem erről van szó.
A nő meglepetten nézett rá.
– Akkor… minek ez a nagy beszélgetés?
– Azért, mert szeretném megérteni, miért történt tegnap, ami történt.
Borbála néni ajka megremegett – ezúttal nem dühből.
– Nincs ezen mit érteni – mormogta. – Öregszem. És… néha elszakad a cérna.
– Néha mindenkinek elszakad – mosolyodott el Benedek. – De tudja, mi az, amit nem értek?
A néni felnézett.
– Mi?
– Az, hogy aki tegnap olyan bátoran kiabált, most miért olyan szomorú.
Borbála néni pillantása ekkor szinte összetört.
Mintha egy betört ablak mögé látnának.
Mintha valami, amit eddig tartott, végre kifolyna belőle.
– Mert… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Mert már nem tudom, kinek fontos vagyok. Mert… nincs senki, akihez hazamennék. Nincs senki, akihez szólhatnék. És ha valaki rám szól… mintha azt érezném, hogy az utolsó kapcsolatom a világhoz is elszakad.
Milán, aki nem messze hallgatott, döbbenten, elnehezülve figyelte. Adrienn, aki a pult mögött pakolt, lassan letette a tálcát és közelebb lépett.
Benedek óvatosan megszólalt:
– És a fia?
A néni keserűen felnevetett – egyetlen sírással kevert hang csúszott ki belőle.
– A fiam…? Németországban él. Három éve nem láttam. Azt mondta, sok a munka. De tudja… én már nem tudom, hiszek-e még neki. Régen minden héten hívott. Most meg… ha felveszi, hát örülök. Ha nem, akkor meg úgy teszek, mintha nem bántana. De bánt. Nagyon is.
Milán szíve összeszorult.
Eszébe jutott a nagymamája, aki minden hétvégén süteménnyel várta őt. Mi lenne vele, ha egyszer ő is így magára maradna?
A néni folytatta:
– Tegnap… tudom, hogy túlzás volt. De amikor rám szóltak… úgy éreztem, mintha azt mondanák: „Nincs rád szükség.” És akkor… kicsit elragadtattam magam.
A szégyen és fájdalom összemosódott az arcán.
Benedek lassan bólintott.
– Asszonyom… mi nem akarjuk megalázni. De felelősségünk van. Ha valaki megbont valamit, azt jeleznünk kell. Ez a munkánk. De attól még emberek vagyunk – finoman, együttérző hangon tette hozzá. – És látom magán, hogy nem rosszindulatból történt.
Borbála néni a szemét törölgette.
– Nem vagyok rossz ember… – súgta. – Csak… nagyon magányos.
Milán ekkor lassan előrelépett.
– Néni… – szólalt meg félénken. – Ha szeretné, én… szívesen segítek összepakolni a bevásárlást, amikor itt van. Vagy… beszélgethetünk is. Nem kötelező semmi. Csak… hogy ne legyen annyira egyedül.
A néni ránézett – és Milán először életében látott olyan tekintetet, amelyben egyszerre volt hála, fájdalom és valami gyermeki remény.
– Te? – kérdezte remegve. – Te… beszélgetnél velem?
– Persze – mosolyodott el Milán. – Miért ne?
Adrienn ekkor szintén odalépett.
– Én is – tette hozzá mosolyogva. – Jó társaság vagyunk. Nem harapunk.
Borbála néni ekkor halkan, bizonytalanul elnevette magát.
A hangja törékeny volt, de őszinte.
– Azt hiszem… – súgta –, ezt jól esne.
A bolt lassan újra megtelt élettel.
A dolgozók visszatértek a munkájukhoz.
A vásárlók tértek a dolgaikra.
Benedek végül így szólt Borbála néninek:
– Most már tudja, hogy a szabályok nem bántani akarják magát. És mi sem. Ha valami kell, nyugodtan szóljon.
A nő bólintott.
A szemében még ott csillogott a könny, de már nem a haragé.
Sokkal inkább a megkönnyebbülésé.
– Köszönöm – mondta halkan. – Most már… talán megértem.
És ekkor történt valami, amire senki sem számított:
Borbála néni elővett egy új joghurtot a polcról.
Egy teljes, bontatlan poharat.
– Ezt ma… rendesen megveszem – jelentette ki komoly, kissé büszke arccal.
Milán elnevette magát.
– Rendben. És ma nem kell sietni. Van időnk.
A kasszához sétáltak.
A nő lassan, megfontolt mozdulattal letette a joghurtot a szalagra.
A kassza csippant.
– 289 forint – mondta Milán.
Borbála néni kinyitotta a pénztárcát, és óvatosan adott oda egy kétszázast, egy százast, majd egy tízforintost. A visszajárót elfogadta – most először életében mosollyal.
– Köszönöm, fiam – mondta. – És… ne haragudj a tegnapiért.
– Nincs harag – felelte Milán.
A néni kifelé indult, de az ajtóban még egyszer visszafordult.
– Tudjátok… lehet, hogy holnap is bejövök. Csak… mert jó itt.
Adrienn mosolygott.
– Várni fogjuk.
Borbála néni lassan kilépett a téli utcára. De most nem volt olyan törékeny vagy dühös, mint tegnap.
Mintha újra lett volna valami, amiért érdemes felkelni.
A boltban pedig Milán és Adrienn egymásra néztek – és tudták, hogy azon a napon nemcsak egy konfliktust oldottak meg.
Valami sokkal fontosabbat is:
egy magányos ember életébe visszahoztak egy kis fényt.
Borbála néni aznap délután hazafelé sétálva úgy érezte, mintha könnyebb lenne a kabátja, a lépése és a lelke is. Nem a joghurt miatt, nem a vásárlás miatt – hanem azért, mert hosszú idő óta először figyelt rá valaki türelemmel és emberséggel.
Másnap valóban visszatért a boltba.
Nem azért, hogy kóstolgasson vagy veszekedjen, hanem mert úgy érezte: tartozik egy mosollyal azoknak, akik tegnap emberként bántak vele.
Milán és Adrienn üdvözlésére arcán valódi melegség jelent meg.
– No, megjöttem – mondta, mintha mindig is így lett volna. – Hoztam egy kis kalácsot. Házi. Gondoltam… megköszönöm.
A két fiatal elmosolyodott, és egész nap úgy beszélgettek, mint régi ismerősök.
A boltvezető, Benedek pedig csendben, elégedetten figyelte őket.
A mindennapok lassan visszaálltak a régi kerékvágásba – de egy apró részlet mégis megváltozott:
ha Borbála néni belépett a boltba, már nem a dacos, kiabálós öregasszony jött.
Hanem egy ember, aki újra talált valami apró kapcsolódást a világhoz.
És ez a kis szupermarket, amely tegnap még egy csatatér volt, mára olyan hellyé vált számára, ahol nem volt többé egyedül.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.