Jogi nyilatkozat:
A Károlyi-kastély dísztermét körbelengte az az édeskés illat, amitől minden esküvő egy kicsit ugyanolyanná válik: friss virág, drága parfümök és a felmelegedő pezsgő illata. Pedig ez az este nekem egyáltalán nem tűnt ünnepinek. Ahogy beléptem a terembe, rögtön tudtam, hogy nem sok jót tartogat. Mira, a nővérem, még a lépcső tetejéről rám nézett — azzal a vékony mosollyal, amitől mindig úgy éreztem, valami különös játék részévé váltam a tudtomon kívül.
„Ő a menyasszony” — emlékeztettem magam, mély levegőt véve. „Ma nem fogok összeveszni vele.”
Legalábbis ezt hittem még akkor.
A vendéglistát átfutva kerestem a nevem. A pillantásom gyorsan megakadt rajta:
„12. asztal — Kovács Fruzsina”
A tizenkettedik asztal. A konyhaajtó mellett. Ott, ahol a pincérek ki-be rohangálnak, és ahol az ember szinte biztosan leönti magát valamilyen szósszal.
Megszorítottam a táskám pántját, és magamban már éreztem az ismerős csalódás ízét.
— Persze… hát hová máshová is tennének — motyogtam.
A tizenkettedik asztalnál már ültek páran: három huszonéves unokahúg, akik teli tüdővel nevettek minden képen, amit a telefonjukon mutogattak egymásnak, valamint Rozika néni, a család örök kommentátora. Alighogy leültem, máris megkaptam a szokásos megjegyzést:
— Fruzsikám, aranyom, te okos lány vagy, de vigyázz, a gyerekvállalást nem lehet a végtelenségig halogatni. Az idő megy, a biológia könyörtelen… — és már lendült is tovább a gondolatmenet, amit legalább harmincszor hallottam tőle.
A szívem mélyén valahol tudtam, hogy ma estére is jut majd egy adag ilyen „jóindulatú” életvezetési tanácsból. Csak azt nem sejtettem, mennyire.
Nem sokkal később felbukkant Mira is — hófehér ruhájában ragyogott, mosolya szélesebb volt a kelleténél, és bizonyos voltam benne, hogy nem csak a boldogság tette ilyen csillogóvá.
— Drága húgocskám! — harsant fel a hangja. — Remélem, nem baj, hogy ide ültettelek. Tudod, próbáltam mindenkit úgy elhelyezni, hogy kényelmes legyen… hát… valahová téged is rakni kellett.
Mosolya éles, hideg penge volt.
— Semmi gond — feleltem halkan. — Jól vagyok itt.
— Ó, tudom ám, hogy neked mindegy, hiszen… — a hangja lejjebb siklott, és csak én hallottam — …nincs is, aki miatt előrébb kéne ülnöd.
A mondat belém mart, de nem reagáltam. Mira lelépett, tovább ragyogott vendégről vendégre, én pedig a pezsgőmbe kapaszkodtam, mintha az tartana vissza attól, hogy kisétáljak a kastélyból, és soha többé ne nézzek vissza.
A csokordobás előtt történt az, hogy végleg elpattant bennem valami. Mira a nekifutás lendületével a bal oldalra hajította a virágot, miközben én egyedül ácsorogtam a jobb oldalon, félszegen, ahogy illik egy „szingli húgocskának”, ahogy gyakran nevezett.
— Hát úgy tűnik, Fruzsikámnak még várnia kell! — kiáltotta nevetve.
A vendégek jóindulatú kuncogása, a tanácsok, a fejcsóválások összeszorították a mellkasomat. Amikor visszaültem a helyemre, csak az órámat néztem, számolva, mikor illik távozni egy esküvőről anélkül, hogy sértésnek tűnne.
Épp azon gondolkodtam, hogy talán a konyhán át észrevétlenül ki tudnék osonni, amikor egy férfihang szólalt meg mögöttem. Mély volt, nyugodt és határozott — olyan, amelytől ösztönösen felegyenesedtem.
— Ne menj még el. Játssz velem egy kicsit. Úgy teszünk, mintha együtt jöttünk volna. Ha benne vagy… a nővéred ezt a mai napot soha nem fogja elfelejteni.
Megfordultam.
És ott állt ő.
Egy férfi, akit soha életemben nem láttam, mégis olyan benyomást keltett, mintha a jelenlétével megváltoztathatná a levegő sűrűségét is. Magas volt, klasszikus sötétkék öltönyben, hófehér inggel, és még az árnyékos sarokban is jól látszott a halántékán megjelenő pár ezüstös szál.
— Bence vagyok — mondta halkan, mintha egy titkot osztana meg. — A vőlegény unokatestvére.
Kissé előrébb hajolt, de nem tolakodóan — inkább mintha figyelne. Mélybarna szemei valahogy egyszerre voltak kíváncsiak és nyugodtak.
— Fruzsina — válaszoltam, bár úgy éreztem, ezt talán már tudja.
— Tudom. — elmosolyodott. — A fél terem rólad beszél.
Elakadt bennem a levegő.
— Rólam? Miért?
— Mert a nővéred gondoskodott róla, hogy mindenki rád figyeljen — mondta halkan. — Csak nem épp jó fényben.
A gyomrom összeszorult.
— Nem akarok jelenetet… — kezdtem volna, de Bence halkan felnevetett.
— Nem is kell. Csak ülj itt velem. A többit elintézi maga a látvány.
Azzal egy félszeg mosollyal leült mellém, és úgy húzta közelebb a székét, mintha teljesen természetes lenne, hogy a kettőnk között nincsen hely.
A teremben pedig… valami tényleg megváltozott.
Éreztem a pillantásokat. A suttogást. A felkavarodott kíváncsiságot.
És láttam Mirát — a bárpultnál állt egy pohár pezsgővel, és egy olyan apró, de annál fájdalmasabb megrezdüléssel fagyott meg az arca, mintha épp akkor értené meg, hogy a helyzet kicsúszott a kezéből.
Bence közelebb hajolt, hangja alig volt több egy leheletnél:
— Ugye nem bánod, hogy ideültem?
— Nem — feleltem rekedten. — Csak… nem értem, miért teszed.
Bence mosolya lassú volt, megfontolt.
— Majd elmondom. De most… csak engedd, hogy kicsit melletted legyek. Megérdemled, hogy végre valaki a te oldaladon álljon.
A szívem kihagyott egy ütemet. Talán kettőt is.
És akkor még nem is sejtettem, ki ő valójában.
Bence úgy ült le mellém, mintha tényleg velem érkezett volna. Nem kérdezte meg, szabad-e, de valahogy egyetlen mozdulata sem volt tolakodó. A széke háttámlája hozzáért az enyémhez, a könyökünk néha összeért, és én zavarodottan igazgattam a szalvétát az ölemben.
— Mióta vagy itt? — kérdezte, miközben végigfutatta a tekintetét az asztalon heverő menükártyán, mintha a leves érdekelné, holott egyértelműen nem az kötötte le.
— Elég régóta — feleltem. — Az elejétől. Segítettem Mirának öltözni, meg… minden.
— Akkor már biztos tele vagy gratulációval és jó tanácsokkal. — A hangjában volt valami finom, alig észrevehető gúny, de nem rosszindulatú. Inkább olyan, mintha pontosan tudná, milyen lehet a „jó kislány” szerepét játszani egy ilyen családban.
— A tanácsokból van bőven — bólintottam keserű mosollyal. — Főleg arról, hogy „ne válogassak annyit”, mert így harminc fölött már válogatni luxus.
Bence félrebillentett fejjel figyelt.
— És válogatsz?
Elgondolkodtam.
— Inkább csak… nem szeretnék beérni akármivel. Van egy életem, amit szeretek. Van munkám, amit nem gyűlölök. Van egy lakásom Budapesten, amit nehezen, de önerőből vettem meg. Nem akarom azt érezni, hogy azért választok valakit, mert „lassan kifutok az időből”.
Bence elismerően bólintott.
— Ez elég jó érv. Kár, hogy ezt azoknak mondod, akik pont nem akarják meghallani.
Felnevettem, pedig a mellkasomban még mindig feszült valami.
Közben a terem zsongása megváltozott. Éreztem, hogy egyre többen pillantanak felénk. Az unokahúgaim abbahagyták a telefonjuk nyomkodását, Rozika néni szemöldöke a homlokáig szaladt.
— Fruzsikám, aranyom, te kit hoztál magaddal? — hajolt közelebb a néni, szinte remegő kíváncsisággal.
Bence készségesen a kezét nyújtotta felé.
— Láng Bence — mondta udvariasan. — A vőlegény unokatestvére.
Rozika néni keze a levegőben maradt egy pillanatra, mintha mostanáig azt hitte volna, rosszul lát. A szeme elkerekedett.
— Az a Láng Bence? — szaladt ki belőle. — A… a vállalkozó?
Bence arcán átfutott egy halvány, fáradt mosoly.
— Ezt a jelzőt is szokták használni, igen.
A néni úgy nézett rám, mintha hirtelen nem tudna mit kezdeni az információval.
Az asztalunk körüli suttogás egyre erősödött. Elkapott félmondatokat hallottam:
— …az a fiatal milliárdos…
— …hát én azt hittem, külföldön él…
— …és most ott ül a Fruzsina mellett?…
— …de hát a menyasszony egész este körülötte legyeskedett…!
A fülemig szaladt a vér. Éreztem, ahogy az arcom forró lesz.
— Mi… miért ülsz ide? — kérdeztem halkan Bencétől. — Ahelyett, hogy ott lennél az első asztalok egyikén? Gondolom, neked ott lenne a helyed.
— Nincs „helyem” — vont vállat. — Leülök oda, ahol jól érzem magam. Már ha hagyják.
Néhány másodpercig egymásra néztünk, és ez az apró mondat sokkal többet mondott annál, mint elsőre hittem.
— És… itt jól érzed magad? — csúszott ki belőlem.
— Sokkal jobban, mint ott elöl — bökött állával a főasztal irányába. — Ott mindenki szerepet játszik. Itt legalább őszinte a levegő.
— Őszinte? — felhúztam a szemöldököm.
— Igen. — Rám mosolygott. — Ha megaláznak, azt nem bújtatják díszcsokor mögé.
Összerándult a gyomrom. Nem kellett magyaráznia, mire gondol.
Abban a pillanatban Mira jelent meg mellettünk, mintha a semmiből nőtt volna ki. Az arcán még ott ült a „tökéletes menyasszony” mosolya, de a szeme hűvös lánggal égett.
— Ó, Bence! — csilingelt a hangja. — Már kerestelek. Azt hittem, még mindig a bárnál vagy.
— Most már nem — felelte Bence nyugodtan. — Úgy döntöttem, jobb társaságot találtam.
Mira tekintete rám villant, szinte tapintható volt a feszültség a levegőben.
— Látom… — mondta lassan. — Fruzsi, remélem, nem érzed magad kellemetlenül. Tudod, Bencét a fél terem szeretné… hm… megismerni.
— Szerintem ez kölcsönös — vágott közbe Bence, mielőtt megszólalhattam volna. — Én is szeretném megismerni Fruzsinát. Kifejezetten.
A menyasszonyi mosoly egy pillanatra megremegett Mira arcán.
— Hát persze — bólintott. — Csak ne feledd, Bence, hogy ma este nekem kéne különlegesnek lennem.
A mondat késként hasított át rajtam. Bence azonban nem vette le rólam a szemét.
— Te vagy is — mondta nyugodtan. — De attól még nem kell másokat háttérbe szorítani. Nem verseny ez, Mira.
Mira ajka megrándult.
— Nem szorítok háttérbe senkit — felelte kissé védekezően. — Csak… próbálok mindent tökéletesen megszervezni. Tudod, milyen vagyok.
— Tudom — mondtam halkan, magam sem tudtam, miért.
A nővérem rám nézett, mintha most vette volna észre igazán, hogy én is jelen vagyok. A tekintete végigfutott rajtam, a ruhámon, a hajamon, a kibontott tincseken, amelyek egy kicsit már szétestek a hosszú nap alatt.
— Fruzsi, tényleg jól érzed itt magad? — kérdezte tettetett aggodalommal. — Nem zavar, hogy… hát… kicsit félreeső ez az asztal?
— Nem zavar — feleltem, és először éreztem, hogy ez tényleg igaz. — Jó társaságban vagyok.
Bence elmosolyodott. Ez az apró mosoly több volt, mint bármilyen udvarias gesztus. Mintha ezzel pecsételte volna meg a szövetségünket.
Mira arcán végigsuhant valami, amit nehéz lett volna megnevezni: féltékenység? Düh? Rémület?
— Akkor… jó — mondta végül, kissé mereven. — Érezzétek jól magatokat.
Mire elment, éreztem, hogy az ujjaim görcsösen markolják a pezsgőspohár szárát. Bence óvatosan kivette a kezemből, mielőtt eltörtem volna.
— Hé. — Halkan szólalt meg. — vegyél egy mély levegőt.
Megtettem. A tüdőm megtelt a virágok, a sült hús és a pezsgő furcsa, kevert illatával, de közben egészen mást éreztem: azt, hogy valaki végre mellém állt. Nem ellenem, nem fölém, hanem mellém.
— Miért csinálod ezt? — kérdeztem végül. — Nem is ismersz.
— Kettőtöket már igen — felelte nyugodtan. — Láttam, hogyan beszél veled. Láttam, hogyan dobta a csokrot. Láttam az arcod, amikor az egész terem rajtad nevetett.
Elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj még mindig.
— Ne haragudj — tette hozzá gyorsan. — Tudom, semmi közöm hozzá. Csak… van egy olyan rossz szokásom, hogy nem bírom szó nélkül, ha valakit igazságtalanul bánnak le.
— Hős típus vagy? — próbáltam tréfálkozni, de a hangom még remegett.
— Nem. — Megcsóválta a fejét. — Csak túl sokszor láttam már ezt. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: valaki kiválaszt magának egy „gyengébb láncszemet”, és aztán rajta csattan minden feszültség. Te ma ez a láncszem vagy. Nekem meg… ma nincs kedvem végignézni.
— És ezért eljátszod, hogy velem jöttél?
— Nem játszom — nézett rám. — Egyáltalán nem érzem játéknak.
A mellkasomban valami különös melegséggel keveredett zavar futott végig.
A zene időközben táncba váltott, az első közös táncot követte a menyasszonytánc, majd a násznép egy része szétszóródott a táncparketten, másik része az asztaloknál maradt, italt töltve, beszélgetve.
Bence felállt.
— Van kedved táncolni? — kérdezte.
— Én… nem tudom. — A tekintetem ösztönösen végigsiklott a termen. Már éreztem, hogy mindenki ránk figyel. — Mira…
— Mira kibírja — vágott közbe. — Ha valakinek ma bőven kijutott a figyelemből, az ő. Neked is jár egy kicsi.
A keze felém nyúlt. Néhány pillanatig tétováztam, aztán megfogtam.
A táncparkett nem volt messze, mégis úgy éreztem, mintha egy hosszú úton mennék végig. Éreztem a pillantásokat a hátamon, hallottam a halk elsuttogott neveket: „Láng Bence… Fruzsival… tényleg?”
Ahogy Bence karja a derekam köré fonódott, hirtelen nagyon is valóságossá vált az egész. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire magabiztosan, ugyanakkor gyengéden érjen hozzám. Nem úgy, mint aki birtokolni akar, hanem mint aki óv.
— Ilyenkor mit szoktál érezni? — kérdezte halkan, miközben együtt ringtunk a lassú zenére.
— Ilyenkor általában a mosdóban ülök, és várom, hogy vége legyen az estének — feleltem félig nevetve, félig keserűen.
— Akkor ma máshogy lesz — mondta. — Ma arra fogsz emlékezni, hogy volt egy este, amikor egyszer az életben nem hagytad, hogy mások határozzák meg, ki vagy.
A szemeibe néztem, és hirtelen nagyon nehéz volt kigúnyolni ezt a mondatot. Túl őszinte volt, túl közvetlen.
— Te miért ilyen biztos magadban? — kérdeztem. — Mindenki arról beszél, ki vagy. De te úgy ülsz itt, mintha ez semmit nem számítana.
— Mert tényleg nem sokat számít — felelte, és először láttam meg benne valami rejtett fáradtságot. — A nevem még akkor is ott lesz a cégtáblán, ha ma éjjel elszúrok egy táncot. Meg akkor is, ha ideülök a tizenkettedik asztalhoz valaki mellé, akit épp porig akarnak alázni.
Hallgattam. A mondatai lassan, szinte késve értek el hozzám.
— És azt gondolod, hogy megérdemlem, hogy „megvédj”? — kérdeztem halkan.
— Nem megvédelek — rázta meg a fejét. — Csak emlékeztetlek, hogy nem vagy kevesebb senkinél. Az, hogy valaki ma fehér ruhában áll a reflektorfényben, nem jelenti azt, hogy örökké ott lesz. A fény elmegy, aztán maradnak az emberek. És akkor derül ki, kinek mi van a kezében.
Ahogy táncoltunk, egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez egy esküvő, hogy Mira a nővérem, hogy engem a konyha mellé ültettek. Csak a zene volt, a fények, a kastély falain visszaverődő lágy árnyékok, és az érzés, hogy először életemben valaki tényleg lát.
Nem úgy, mint a „szingli húgocskát”. Hanem mint engem.
Később, amikor visszaültünk az asztalhoz, már más volt a hangulat. A pincérek még mindig ki-be járkáltak a konyhából, de már nem zavartak. Az unokahúgaim félénken odajöttek.
— Szia, Fruzsi… ööö… bemutatnál minket…? — kérdezte Dóri, a legfiatalabb.
Bence készségesen nyújtotta a kezét.
— Sziasztok. Láng Bence.
— Tudjuk — vigyorodott el Dóri zavartan. — Már… mindenki tudja.
— Dóri, Lilla, Petra — mutattam be őket. — Unokatesóink. Ők azok, akik még hisznek abban, hogy a világ jó.
— Ez hamar elmúlik — jegyezte meg Rozika néni, de már nem volt bántó a hangja. Inkább csak megszokásból.
Bence rám nézett, a tekintete huncutul csillogott.
— Mondtam én, hogy jó társaság.
Észre sem vettem, mennyire elmúlt belőlem a feszültség, míg a mosdóba nem mentem, és a tükörben megláttam az arcomat. A szemem fényesebb volt, az arcom kipirult — nem a szégyentől, hanem valami mástól.
Valami reményszerűtől.
Amikor visszaértem, Mira ott állt az asztalunk mellett, kezeit összekulcsolva a ruhája előtt, mintha egy fotóra várna. Bence ült, vele szemben egy üres szék. Az arca feszült volt, de udvarias.
— Nővéred várt rád — jegyezte meg halkan Bence, miközben helyet foglaltam.
Mira rám nézett. Már nem játszotta a gondtalan menyasszonyt.
— Beszélhetnénk? — kérdezte, rekedten.
— Persze — feleltem, és automatikusan felálltam volna, de Bence óvatosan megérintette a karom.
— Maradj csak — mondta halkan.
Mira összerezzent, amikor meghallotta.
— Bence, ez családi ügy — vágta rá.
— Családi ügy volt akkor is, amikor az egész terem előtt megszégyenítetted — felelte csendesen. — Akkor sem voltál tekintettel rá, hányan hallják. Talán most is elbír ennyi közönséget.
A szavaiból hiányzott a durvaság, mégis sokkal keményebben csapódtak le, mint bármilyen kiabálás.
Mira tekintete köztünk ingázott.
— Nem szégyenítettem meg — védekezett. — Csak vicceltem. Mindig így beszéltünk egymással.
— Néha a „viccek” jobban fájnak, mint az őszinte szavak — mondta Bence. — De ezt nyilván te is tudod.
Mira ajka megremegett, mintha valamit mondani akarna, de nem jött ki hang. Aztán sarkon fordult, és egyszerűen elsétált.
Nem ment utána senki.
Én meg álltam ott, szívem a torkomban dobogott.
— Ezt… nem kellett volna — mondtam Bencének, ahogy lassan visszaültem. — Most biztos gyűlölni fog.
— Már eddig sem rajongott érted — vont vállat. — Nem mintha sokat veszítenél.
— Ő a nővérem — feleltem halkan. — Mindig is ilyen volt. Nekem meg… mindig az volt az érzésem, hogy ha visszaszólok, én leszek a hálátlan, a féltékeny, a „problémás”.
— Talán ideje új szerepet választanod — mondta. — Nem kötelező benne maradni egy olyan történetben, ahol mindig te vagy a háttérszereplő.
A szavai egyszerre fájtak és gyógyítottak.
Nem gondoltam volna, hogy ez az este így alakul. Hogy valaki, akit ma láttam először, világosabban látja az életem dinamikáját, mint én magam.
És aztán jött a pillanat, ami végleg mindent megváltoztatott.
A vőfély tapsolni kezdett, hogy újabb játék következik, az emberek felálltak, átültek, kavarogtak. Mi ketten, Bencével, a tizenkettedik asztalnál maradtunk.
Ekkor odajött hozzánk a vőlegény, Zoli. Már látszott rajta az ital és a túlzott izgalom hatása, de még mindig józanabb volt, mint sokan mások.
— Bence, öregem, te meg… — elakadt a szava, amikor rám nézett. — Ó, bocsánat, Fruzsi, ugye?
— Igen — mosolyogtam rá kényszeredetten.
— Ti… együtt jöttetek? — kérdezte aztán, félig nevetve, félig őszintén kíváncsian.
Bence nem habozott.
— Igen — mondta. — Együtt.
Zoli elismerően füttyentett.
— Hát, öcsém, jó ízlésed van. — Aztán hirtelen elkomolyodott. — Mira erről tud?
— Most már igen — felelte Bence higgadtan.
Zoli egy pillanatra úgy nézett, mintha egyszerre két tűz között állna. Aztán csak vállat vont, és megveregette Bence vállát.
— Hát, akkor… isten hozott a családban, Fruzsi — mondta nevetve, és visszament a forgatagba.
A mellkasomban úgy dobogott a szívem, mintha maratont futottam volna.
— Tudod, hogy ezzel mit mondtál az egész teremnek? — néztem Bencére.
— Tudom — bólintott. — Azt, hogy veled vagyok.
Nem találtam szavakat.
A kastély falain kívül lassan besötétedett, a parkban elhalványultak az utolsó napfénycsíkok. Odabent a csillárok fénye, a hangos nevetések, a zenekar játéka mind egyetlen, túl fényes, túl hangos masszává állt össze.
És valahol ennek a túldíszített, fojtogató világnak a szélén, a konyhaajtó melletti tizenkettedik asztalnál valami egészen új kezdett formát ölteni az életemben.
Az éjszaka végül mégis eljött. A menyasszony cipője a sarokba került, a sminkje kicsit elkenődött, a frizurák meglazultak, a csokrok félig elhervadtak. A díszlet mögül kilátszott az, ami minden nagy esemény után marad: a fáradtság, a kimondatlan szavak és az apró, meg nem emésztett sérülések.
Mira velem ellentétben a fény közepén maradt egészen a végéig. Táncolt, nevetett, poharakat emelt, néha rám pillantott, de sosem jött oda. Én pedig nem kerestem vele a tekintetét.
Bence mellettem maradt.
Nem egész este tapadt rám. Néha felállt, beszélt a rokonokkal, intézett egy-egy telefonhívást kint a teraszon, de valahányszor visszajött, mindig ugyanarra a székre ült le. Az enyém mellé. Mintha ez a helye lenne.
Hajnal felé, amikor a zenekar már a sokadik mulatósba kezdett, én pedig pontosan tudtam, hogy itt elváltak az útjaim a tömeg túlnyomó részétől, Bence halkan megszólalt:
— Hazavigyelek?
Először nevetni akartam, hogy „á, jó vagyok, majd taxit hívok”, de aztán belegondoltam: miért mondanék nemet? Miért érezném úgy, hogy nekem mindenképp egyedül, csendben, észrevétlenül kell eltűnnöm, ahogy mindig?
— Jó lenne — bólintottam. — Ha nem gond.
— Ha gond lenne, nem ajánlanám fel — mosolygott.
A kabátomat a ruhatárból vettük fel, és miközben kiléptünk a kastély hűvös, hajnal előtti levegőjébe, hirtelen rám tört az este súlya. Nem az ital miatt — szinte alig ittam. Inkább az érzelmek sodrásától.
— Egész este téged figyelt — mondta Bence, miközben a parkoló felé sétáltunk.
— Ki? Mira? — kérdeztem.
— Igen. — Sóhajtott. — Nem tudom, mi van veletek, de az biztos, hogy amit ő „testvéri viccnek” nevez, az inkább olyan, mintha valami régi sérelmét játszaná újra és újra rajtad.
Csendben maradtam pár lépésig. A kavics ropogott a cipőnk alatt.
— Mindig ilyen volt — mondtam végül. — Már gyerekként is. Ő volt a szép, a népszerű, a tehetséges. Engem meg ahhoz mértek, amit ő már elért. Ha valami sikerült, az csak „természetes”. Ha valami nem, az „nem volt elég”.
— És te mit szerettél volna? — kérdezte Bence. — Mikor nem ahhoz mértek, hogy mit csinál ő?
Elmosolyodtam, de ebben az elmosolyodásban volt valami fáradt.
— Őszintén? Csak csöndet. Hogy ne kelljen mindig bizonyítanom, hogy elég vagyok.
A parkoló szélén megálltunk. Bence autója egy sötét, visszafogott, de egyértelműen drága jármű volt. Nem az a fajta, amit mutogatnak, hanem amit tudni lehet róla, hogy kevesen engedhetik meg maguknak.
Kinyitotta nekem az ajtót.
— Fruzsina, ha ma valamiben biztos lehetsz, az az, hogy nem kell többé bizonyítanod — mondta halkan. — Legalábbis nem neki.
— Könnyű ezt mondani — ültem be, miközben még egyszer visszanéztem a kastély felé. — Ő a családom. Anyámék is… mindig őt hozzák fel példának. Én meg… mindig csak „a másik lányuk” maradok.
Bence a kormány mögé ült, beindította a motort. A fények lassan hátracsúsztak mögöttünk, ahogy kifordultunk a parkolóból az országútra.
— A család nem mindig az, akikhez vér szerint tartozunk — mondta. — Néha az, akik melléd állnak, amikor a többiek ellened vannak.
A szavak mélyre mentek.
Az út Budapest felé csendes volt. Hajnalodott, a horizonton halvány sávban jelent meg a fény. A fáradtság kezdte elnehezíteni a pilláimat, de nem akartam elaludni.
— Szóval… te tényleg az a Láng Bence vagy? — kérdeztem végül, kissé félénk mosollyal.
Felém pillantott, aztán vissza az útra.
— Igen. Bár néha jó lenne „csak” Bencének lenni.
— Hát… ma este nekem csak Bence voltál — mondtam. — Ha nem mondják, ki vagy, nem jövök rá. Nem is nézek híradót, üzleti magazinokat meg pláne nem.
Felnevetett.
— Akkor lehet, hogy te vagy az első ember az utóbbi években, aki tényleg nem azért beszélt velem, mert tudta, mennyi van a számlámon.
— Én meg az első, akivel a konyhaajtó melletti sarokasztalnál ültél? — próbáltam tréfálkozni.
— Az első, akitől nehezen szakítottam el magam, amikor el kellett mennem egy telefonhívás miatt — javított ki. — A többieket csak illendőségből hallgattam végig.
Elpirultam, örültem, hogy a félhomály jótékonyan takar.
— Miért jöttél oda hozzám? — kérdeztem. — A valós okát akarom hallani. Nem a szépen megfogalmazott változatot.
Pár másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
— Láttalak, amikor a csokrot eldobta — mondta. — És úgy néztél ki, mint aki azon gondolkodik, hogy eltűnik a mosdóban, és addig nem jön ki, amíg mindenki haza nem megy. Valamitől… borzalmasan ismerős volt ez a tekintet.
— Neked is volt ilyen? — fordultam felé.
— Volt egy bátyám — kezdte halkan. — Ő volt a „tökéletes”. Akit apám mindig példaként állított elém. Okos volt, lenyűgözően karizmatikus, mindenki rajongott érte. Én pedig… kicsit csendesebb, kicsit makacsabb, kicsit „furcsább”. Amikor a bátyám… meghalt, hirtelen az ő helyére akartak tenni. Nem azt nézték, hogy én ki vagyok, hanem azt kérdezték: „Na, te mikor leszel olyan, mint ő?”
A mellkasomban megfeszült valami.
— Sajnálom — suttogtam.
— Nem azért mondom, hogy sajnálj — ingatta a fejét. — Csak… amikor rád néztem, azt éreztem, mintha valaki más történetét próbálnák rád húzni. Egy olyat, aminek te csak a mellékszereplője vagy. És ez ismerős. Utáltam, amikor velem csinálták.
Hallgattam. A szavak nehezebbek voltak, mint gondoltam.
— És most mit gondolsz… ki vagyok én? — kérdeztem végül, szinte gyerekesen.
Bence elmosolyodott.
— A nő, aki ma este felállhatott volna, hogy hazamegy, és senki nem hibáztatta volna érte. De maradt. És amikor felkértem táncolni, akkor is nemet mondhatott volna, csak hogy „ne zavarjon másokat”. De igent mondott. Szerintem ez már valami.
Nevettem, és ez a nevetés már nem volt keserű.
Amikor megérkeztünk az én körúti, pici, de szeretett lakásomhoz, a hajnali fény már aranyszínűre festette a házfalakat. A város még félig aludt, félig ébredezett.
Bence megállt a ház előtt, de nem állította le azonnal a motort.
— Ez az otthonod? — kérdezte.
— Igen — bólintottam büszkén. — Nem nagy, de az enyém. Bank is benne lakik még, de egyszer talán kiköltözik.
Elmosolyodott.
— Meghívhatlak egy kávéra… valamikor, amikor bankmentes napod van? — kérdezte aztán, egy kis játékossággal a hangjában.
A gyomromban apró, meleg vibrálás futott végig.
— Valamikor… igen — feleltem. — Nem ma, mert ma… ma még nem tudnám felfogni, hogy mi történt. De… holnapután például szabad vagyok.
— Holnapután akkor kávé — bólintott. — Írsz nekem? Vagy hívjalak?
— Nem is tudom a számodat.
Elmosolyodott, és elővette a telefonját.
— Akkor változtassunk ezen — mondta.
Pár perc múlva már a névjegyeim között ott szerepelt: Láng Bence. Semmi címke, semmi extra jelző. Csak egy név, ami hirtelen túl sokat jelentett.
— Fruzsina — szólított meg, mielőtt kiszálltam volna. — Ma este… nem csak miattad mentem oda a tizenkettedik asztalhoz. Kellett valaki, aki emlékeztet, hogy még mindig szabad döntéseket hozhatok. Köszönöm.
Elmosolyodtam.
— Én köszönöm, hogy mellém ültél — feleltem. — Ma először éreztem úgy, hogy nem kell szégyellnem magam, amiért nem vagyok… másvalaki.
Bence szeme egy pillanatra úgy nézett rám, mintha mondani akarna még valamit. Aztán végül csak bólintott.
— Jó éjt, Fruzsina.
— Jó éjt, Bence.
Ahogy felértem a lakásba, levetettem a cipőmet, és leültem a kanapéra, még a ruhát sem vettem le. A csend hirtelen túl hangos lett, a gondolatok túl sokan.
A telefonom felvillant.
Ismeretlen szám:
„Remélem, hazaértél. Ha még mindig úgy érzed, hogy ma este rossz vicc főszereplője voltál, jusson eszedbe: nekem ez volt életem legőszintébb estéje.
B.”
Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.
Válaszoltam:
„Hazaértem. Ha legközelebb valahol a tizenkettedik asztalhoz ültetnek, már nem fog zavarni.
F.”
Bekapcsoltam a kislámpát, és először évek óta úgy aludtam el, hogy nem ismételgettem magamban Mira mondatait.
A következő napok nem telt el drámamentesen. Anyám telefonált, „aggódó” hangon kérdezősködött, mi történt a lagziban, mert Mira csak annyit mondott, hogy „Fruzsi megint hisztizett”. Én pedig először az életemben nem kezdtem el magyarázkodni.
— Anya, semmi különös — feleltem. — Csak nem hagytam, hogy bohócot csináljanak belőlem. Ez neked talán hiszti, nekem meg… önvédelem.
A vonal végén csend lett. Ez a csend azonban nem süketítő, inkább tanácstalan volt.
— Jól van — mondta végül. — Csak ne veszekedjetek… Ő most férjhez ment, sok a teher rajta.
— Értem, anya — bólintottam. — Egyszer, ha lesz időd, beszéljünk arról is, milyen teher volt rajtam az elmúlt években.
Nem válaszolt, csak azt motyogta, hogy „majd egyszer”.
Én pedig tudtam, hogy ez az „egyszer” talán sosem jön el — de már nem is vártam tőle megváltást.
A holnapután, amit Bencének mondtam, végül egy esős, szürke kedd lett. A város felett nehéz felhők ültek, pont olyanok, mint amilyenek alatt az ember szívesen ül be valahová, ahol jó kávét és figyelmet kap.
A megbeszélt hely egy kis kávézó volt a Margit körúton, ahová gyakran jártam dolgozni laptoppal. Nem túl puccos, nem túl hangos, pont olyan, ahol senkit nem érdekel, ki vagy.
Bence pontos volt. Nem öt perccel korábban, nem késve — pont akkor lépett be, amikor az órám szerint eljött az idő.
— Szia — köszönt, és ahogy mellém ült, hirtelen úgy éreztem, mintha sosem szakadt volna meg az a furcsa szál, ami a lagzi óta összekötött minket.
Beszélgettünk. Nem azonnal a múltról, nem azonnal a sebekről. Először csak apróságokról: munkáról, városról, kedvenc helyekről, arról, hogy ki miért szereti a budapesti tavaszt, és ki miért utálja a nyarat.
Aztán, ahogy telt az idő, mélyült a beszélgetés is.
— A lagzi óta gondolkodom valamin — mondta egyszer csak. — Ha nem ülök oda hozzád, mit csinálsz?
Elmosolyodtam. Most már fájdalom nélkül tudtam kimondani:
— Valószínűleg hazamegyek a mosdón keresztül, anélkül hogy elbúcsúznék. Aztán otthon magamat hibáztatom, amiért nem voltam „elég jó”, hogy normális asztalhoz ültessenek.
— És most mit gondolsz? — kérdezte.
Belekortyoltam a kávémba, és a gőz mögül néztem rá.
— Azt, hogy fejlődnek a menekülési technikáim — feleltem mosolyogva. — Már nem kifelé futok, hanem befelé. Magamba. És ott azt keresem, ki vagyok valójában. Nem az, akinek Mira beállít. Nem az, akinek anyám látni akar. Hanem az, aki a tizenkettedik asztalnál is tud nevetni valakivel.
Bence bólintott. A tekintetében volt valami, amitől egyszerre lettem nyugodt és izgatott.
— Nekem meg arra kellett rájönnöm, hogy néha a legfontosabb döntéseket nem tárgyalóasztaloknál hozzuk meg — mondta halkan. — Hanem konyhaajtók mellett, sarokasztaloknál.
Nevettünk.
Aznap nem történt semmi nagy, filmbe illő jelenet. Nem csattant el csók az esőben, nem állt meg az idő, a pincér sem ejtette le mellettünk a tányért döbbenetében. Csak ültünk, beszélgettünk, és lassan, észrevétlenül valami olyan épült köztünk, ami sokkal többet ért minden látványos gesztusnál.
Este, amikor hazaértem, üzenetem érkezett Mirától.
„Sajnálom, ha túlzásba vittem a viccelődést. Nem akarlak bántani. Csak… néha félek, hogy senki nem fog így szeretni, mint Zoli engem. És talán… irigylem, hogy te még bármerre mehetsz. Én meg már döntöttem.”
Sokáig néztem az üzenetet.
Régen ilyenkor azonnal visszaírtam volna: „Nem baj, én is túlérzékeny vagyok, felejtsük el.” Most azonban nem akartam hazudni. Sem neki, sem magamnak.
Végül ezt írtam:
„Nem akarok versenyezni veled. Csak azt szeretném, ha nem rajtam vezetnéd le a félelmeidet. Én is félek. Csak csendben.”
Pár perc múlva újabb üzenet érkezett:
„Nem tudom, hogyan kell máshogy. De… megpróbálom.”
Nem vártam tőle csodát. Nem hittem, hogy holnaptól minden tökéletes lesz köztünk. De először éreztem, hogy talán nem csak én próbálkozom.
Aznap éjjel, amikor lefeküdtem, a kastély képe jelent meg előttem. A díszterem, a csillárok, a csokrok, a táncparkett. És a tizenkettedik asztal, a konyhaajtó mellett.
A sarokban ülő lány, akit odaültettek, hogy ne zavarjon senkit.
És a férfi, aki odament hozzá, és azt mondta:
„Játssz velem. Tedd úgy, mintha velem jöttél volna. Ígérem, a nővéred minden szavát meg fogja bánni.”
Ma már tudom, hogy ez nem játék volt.
Ez volt az a pillanat, amikor először mertem elhinni, hogy nem a sarokban van a helyem.
És hogy néha elég annyi, hogy valaki melléd ül — és onnantól kezdve semmi sem ugyanaz.
A következő hetekben lassan, de biztosan rendeződött minden körülöttem. Mira és köztem még ott voltak a régi sebek, de már nem úgy sajogtak, mint régen — talán azért, mert most először volt valaki, aki mellettem állt, és nem hagyta, hogy önmagamat hibáztassam mindenért.
Bence és én nem siettünk semmit. Nem lettünk „egy pár” egyik pillanatról a másikra, és nem is ígértünk egymásnak örökkét. Csak találkoztunk — kávézókban, parkokban, az én kis lakásomban vagy az ő nagy, csendes otthonában —, és minden alkalommal egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz.
És ahogy egyre többet beszélgettünk, egyre inkább megértettem, hogy amit a lagzin éreztem, az nem volt tévedés: valaki végre nem azért figyelt rám, mert akart tőlem valamit… hanem mert látott bennem valamit, amit még én sem mertem elhinni magamról.
Egyik este, amikor a Gellért-hegy tetején ültünk, és alattunk kigyúlt a város fénye, Bence egyszer csak megszólalt:
— Tudod, miért ültem melléd azon az estén?
— Mert láttad, hogy egyedül vagyok — feleltem.
Megrázta a fejét.
— Mert láttam, hogy valaki mindent megtesz azért, hogy elhitesse veled: nem érsz annyit, mint ő. És én tudtam, hogy ez nem igaz.
Elmosolyodtam. Nem csillogós, romantikus, „mesebeli” mosollyal, hanem olyannal, amely mögött ott volt minden: a múlt sebei, a változás, a bizonytalanság… és valami új is, amit még nem mertem nevén nevezni.
— Akkor… most mit látsz? — kérdeztem.
Bence egy pillanatra elhallgatott, aztán csak annyit mondott:
— Valakit, aki végre elhiszi magáról, hogy nincs többé helye a tizenkettedik asztalnál.
Nem csókolt meg, nem fogta meg hirtelen a kezem. Csak ott ült mellettem, és ez a csendes közelség többet jelentett minden nagy gesztusnál.
És én ebben a pillanatban értettem meg igazán:
nem az a fontos, hogyan kezdődött az este a lagzin, hanem hogy hova vezettek azok a véletlennek tűnő lépések.
Egy sarokasztaltól
egy táncon át
egy kávézóig
és egy olyan emberig, aki megmutatta, hogy néha elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy az ember hazataláljon — önmagához is, és valaki máshoz is.
A történetem nem lett tündérmese.
De lett egy új fejezete.
És ami a legfontosabb:
végre én írom.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.