Anyukám pár éve Olaszországba költözött. Ott talált rá a boldogság: egy kedves, olasz férfira, akit Ákosnak hívtak – igen, még az olasz nevet is magyarosítottuk a kedvéért.Tavaly nyáron anyu nagy eseményt szervezett: egy családi összejövetelt, amire engem és a nővéremet, Mariannát is meghívott.
Már a meghívásnál is megdobbant a szívem.„Talán most... talán most tényleg fontos vagyok neki is” – gondoltam.
Az első napok csodálatosak voltak.Együtt főztünk a konyhában, Marianna állandóan nevetett, anyu pedig annyi energiát árasztott, mintha húsz évet fiatalodott volna.
„Nézd, Lili, milyen gyönyörű ez a városka!” – mutatta büszkén anyu a macskaköves utcácskákat, miközben sétáltunk.
„Tényleg mesés, anyu. Annyira örülök, hogy boldog vagy itt.” – mosolyogtam rá.
Marianna persze rögtön csatlakozott:„És milyen jó lenne, ha mi is ideköltöznénk! Ugye, anya? Akkor lenne teljes a boldogság!”
Anyu nevetve megpöckölte Marianna orrát:„Majd meglátjuk, kislányom!”
Nevettem velük, de valami belül mégis szúrt. Az a régi, jól ismert érzés... hogy én mindig egy kicsit kevesebb vagyok ebben a családban.
Már gyerekkorunkban is így volt.
Ha összefirkáltuk a falat?Csak én kaptam büntetést.
Ha összevesztünk?Mindig én voltam a „rossz”, Marianna pedig a „szegény ártatlan”.
Amikor felvételiztünk egyetemre, én önerőből bejutottam államilag támogatott helyre. Kemény évek voltak: éjjel-nappal tanultam, spóroltam minden fillért.
Marianna viszont nem jutott be – de anyu gondolkodás nélkül kifizette a tandíját.
„Ne aggódj, kicsim, az a fontos, hogy boldog légy” – mondta neki.
Én meg?Egy dohos kollégiumi szobában laktam két idegen lánnyal, spóroltam a villanyszámlán, és hónapokon át tésztán éltem.
Marianna közben?Egy csinos kis albérletben lakott, új bútorokkal, anya által küldött csomagokkal – benne új ruhák, finomságok, parfümök. Minden héten.
Amikor apánk meghalt, azt hittem, legalább akkor majd egyenlőek leszünk.
De nem így lett.
Anya Olaszországba költözött dolgozni.A lakását?Mariannára hagyta, mondván:„Neki kell a biztonság, hisz ő már családos lesz.”
Én meg?Szállodai szobákban, albérletekben ugráltam városról városra, próbálva valami saját életet teremteni.
Aztán jött Ákos – anyu új élete.
És most, ezen a nyáron úgy tűnt, mintha tényleg új fejezet kezdődhetne mindannyiunknak.
A gyerekek, Marianna kisfia és kislánya, meg az én kisfiam, Zsolti, együtt szaladgáltak a kertben.
Carlo – akarom mondani, Ákos – odajött hozzánk egy tál süteménnyel a kezében:„Édesanyátoknak köszönhetitek ezt a sok finomságot!” – kacsintott.
„Meg neked is, Ákos bácsi!” – szólt Marianna mosolyogva, majd játékosan megveregette a férfi vállát.
Anya is mosolygott, büszkén, boldogan.És én?Én próbáltam hinni, hogy most már minden más lesz.
DE AKKOR JÖTT AZ UTOLSÓ ESTE.
Elérkezett a búcsúvacsora estéje.
A kertet gyertyák világították meg, a hosszú, fehér terítővel letakart asztalon gőzölgött a grillezett hús, saláták, friss kenyér.Minden annyira tökéletes volt, hogy egy pillanatra azt hittem, mégis csak beilleszkedtem ebbe az új, boldog családi képbe.
Ákos bácsi, ahogy mindnyájan hívtuk, mosolyogva kínálta körbe a bort:„Egy utolsó koccintás a közös napokra, ugye?”
„Természetesen!” – felelte nevetve Marianna, miközben felemelte a poharát.
Anya is mosolygott:„Olyan boldoggá tettetek, hogy eljöttetek! Remélem, ezután gyakrabban látjuk egymást.”
„Mi is reméljük, anya.” – mondtam halkan, és a szívem tényleg tele volt hálával.
Miután befejeztük a vacsorát, anya hirtelen felállt.
A zsebéből előhúzott két borítékot.
Az egyik vastag volt, tele euró bankjegyekkel, a másik két kisebb.
„Marianna, kislányom, tudom, most nehéz neked. Egy kis segítség, hogy könnyebb legyen az újrakezdés” – mondta meleg mosollyal, és átnyújtotta a nagy borítékot.
Marianna zavartan elvette.
„Anyu, nem kellett volna...” – mondta halkan.
„De kellett.” – vágta rá anya. „Család vagyunk. Mindig segítünk egymásnak.”
Marianna remegő kézzel nyitotta ki a borítékot.
A belső zsebéből előcsúszott pár vastag köteg –tízezer euró.
És két kisebb boríték: mindkét gyerekének ezer-ezer euró.
Én ott ültem, mozdulatlanul.Zsolti, a fiam, a szalvétájával játszott, mit sem sejtve.Csak én ültem ott, szorongva, bénultan, a torkomban hatalmas gombóccal.
Anya rám nézett.Egy pillanatig sem habozott.
Szélesen elmosolyodott, mintha előre begyakorolta volna:„Lili, te ügyes vagy! Sikeres vagy! Neked nincs szükséged segítségre.”
Nem tudtam megszólalni.
Nem a pénz hiányzott.Nem az ezer, nem a tízezer.
Csak... csak annyi kellett volna, hogy megöleljen, és azt mondja:„Büszke vagyok rád, Lili.”
De nem mondta.
Csak Marianna vállát simogatta, miközben azt ismételgette:„Minden rendben lesz, kicsim. Megoldódik minden.”
És én ott ültem, mint egy idegen.Mint egy vendég.Mint valaki, aki csak véletlenül került ebbe a családba.
A vacsora után Marianna odalépett hozzám.
„Ne haragudj...” – suttogta.
„Nem haragszom.” – feleltem rekedten. – „Nem te tehetsz róla.”
A hangom reszketett, és tudtam, hogy egyetlen pillanat választ el attól, hogy elsírjam magam.
Ákos bácsi zavartan köhintett, és halkan megkérdezte:„Hazavigyünk titeket?”
„Nem, köszönöm. Sétálunk egy kicsit Zsoltival.” – mondtam gyorsan.
Valójában csak menekülni akartam.
A fiam kezembe csúsztatta a kis kezét, és csendesen kérdezte:„Anya, szomorú vagy?”
Rámosolyogtam.
„Csak elfáradtam, kicsim.”
És hazafelé a kis olasz utcákon, a meleg, nyári éjszakában, könnyek szöktek a szemembe.Némán folytak le az arcomon, míg a fiam csendesen lépkedett mellettem.
A szívem összetört.
De Zsolti kezét nem engedtem el.
Aznap éjjel alig aludtam valamit.
A szállodai szoba ablaka nyitva volt, beáradt a sós tengeri levegő, de engem nem nyugtatott meg.Csak feküdtem ott, Zsolti csendes szuszogását hallgatva, és próbáltam megérteni:miért nem vagyok elég soha?
Miért nem kaphatok egy ölelést, egy elismerést, egy szeretetteljes szót?Miért mindig Marianna?
Másnap reggel sietve pakoltam össze a bőröndöt.
Nem akartam reggelizni. Nem akartam találkozni velük.Nem akartam még egyszer végignézni azt az önelégült mosolyt Marianna arcán, azt a könnyed vállveregetést, azt a melegséget, ami nekem sosem járt.
Zsolti azonban éhes volt, így nem volt választásom.
Lementünk a szálloda étkezőjébe, ahol anya, Ákos bácsi és Marianna már vidáman reggeliztek.
„Jó reggelt, Lili!” – köszöntött anya derűsen, mintha semmi sem történt volna.
„Jó reggelt.” – feleltem halkan.
Leültem az asztal szélére, messze tőlük, és csendben öntöttem Zsoltinak egy pohár narancslevet.
Marianna próbált beszélgetni velem.
„Lili, mit terveztek ma? Még elmehetnénk együtt valahova!” – ajánlotta, miközben kenyeret kent a gyerekeinek.
„Köszönöm, de ma korábban indulunk haza.” – vágtam rövidre.
Anya megállt egy pillanatra a kávéscsészéjével a kezében.Furcsa pillantást vetett rám.
Mintha azt kérdezné: „Mi a bajod már megint?”Mintha ő tényleg nem értené, hogy mit tett előző este.
De nem mondtam semmit.Mert mit is mondhattam volna?
A fájdalom, amit évek óta cipeltem, most már elviselhetetlenül nehéz volt.
Mielőtt elindultunk volna, Ákos bácsi odalépett hozzám.
„Lili, szeretném, ha tudnád... nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És bármikor szívesen látunk vissza.” – mondta halkan.
Ránéztem, és egy pillanatra megláttam benne azt az apát, akire mindig is vágytam.
Egyetlen bólintással válaszoltam.Többre nem futotta.
Anya csak annyit mondott:„Vigyázzatok magatokra!”
Nem volt ölelés.Nem volt: „Hiányozni fogsz.”Nem volt: „Sajnálom.”
Csak egy intéssel elbúcsúzott, és már fordult is vissza Mariannához meg az unokáihoz.
Hazafelé az autóban Zsolti a hátsó ülésen elaludt.Én pedig a kormányt szorítva próbáltam nem sírni.Nem akartam, hogy a fiam lássa, milyen gyenge vagyok.
De az emlékek nem hagytak békén.A gyerekkori karácsonyok, ahol Marianna kapta a szebb ajándékot.Az iskolai bizonyítványok, amiket anya sosem nézett meg igazán, ha az enyém volt.
Az egyetemi felvételim.A diplomaosztóm, ahova anya nem jött el – mert Mariannának éppen vizsgái voltak.
És most, felnőttként, újra ugyanaz:egy boríték, ami nem nekem szólt.
Hazatérve elhatároztam:Megszakítom a kapcsolatot.
Legalábbis egy időre.
Nem gyűlöletből.Nem haragból.
Hanem hogy megvédjem magamat.És hogy megmutassam a fiamnak:az embernek joga van megszakítani azt, ami csak bántja őt.
Marianna pár hónap múlva próbált hívogatni.
Üzeneteket írt:„Hiányzol, Lili.”„Miért nem válaszolsz?”
De nem tudtam.Nem akartam.
Egyszer, egy esős őszi délután, mégis felvettem neki.
A hangja sírós volt:„Ne haragudj rám. Én sosem akartam, hogy így legyen.”
„Tudom.” – feleltem.
És így is volt.Nem Marianna volt a hibás.
Ő csak azt fogadta el, amit anya mindig is kínált neki.
De anyával...Anyával a kapcsolatunk már sosem lett a régi.
Talán mert nem is volt soha az.
Azóta Zsoltival új szokásunk van.Minden születésnapján azt mondom neki:„Büszke vagyok rád, fiam.”
És amikor átölelem, érzem, hogy vele újra tudom kezdeni.Vele mindent másképp csinálhatok.
Mert szeretetet adni nem a pénzen múlik.És nem a borítékok vastagságán.
Hanem egy egyszerű, tiszta mondaton:
„Büszke vagyok rád.”
VÉGE