Az utolsó kérés
A tárgyalóterem ablakán túl szürke, nedves délután állt, olyan, amilyenkor az embernek még a kabátja alatt is hideg a háta. Farkas Gergő nem nézett fel, amikor az ítéletet kimondták. Hét év. A szó nem ütött nagyot, inkább lassan nehezedett rá, mint amikor a víz alatt fogy el a levegő. Tudta, hogy nem fog tiltakozni. Aznap este, amikor az akció elcsúszott, ő húzta meg rossz pillanatban a döntést, ő intett előre Balázsnak, és mire észbe kapott, már csak a mentő kék fénye villogott a vizes aszfalton. Nem szándék volt, nem gyűlölet, nem árulás, mégis az ő életéből maradt meg minden, Balázséból pedig csak egy egyenruha, egy telefon, meg egy anya, aki azóta nem válaszolt senkinek rendesen. Amikor a bíró megkérdezte, kíván-e mondani valamit, Gergő a bilincs alatt megmozdította az ujjait, mintha még mindig a szolgálati kesztyű szorítását érezné.— Nem kérek enyhítést — mondta rekedten. — Csak azt szeretném, ha elmehetnék a temetésére. Nem beszédet akarok mondani. Csak ott állni egy percre. És bocsánatot kérni.A teremben nem moraj futott végig, inkább egy közös, óvatos lélegzetvétel. Balázs apja előrehajolt a padon, aztán visszaült, mintha hirtelen elfáradt volna. Az ügyész nem nézett Gergőre, a védője pedig lehunyta a szemét. A bíró sokáig lapozott a papírok között, pedig mindenki tudta, hogy már nincs mit keresnie bennük.— Rendőri kísérettel, rövid időre — mondta végül. — Semmi több.
A temetés napján az eső apró, makacs szemekben verte a temető kavicsos útját. Nem volt nagy tömeg, de aki ott állt, az valamiképp mind vitte magával Balázst: egy közös járőrözést, egy elrontott kávét a kapitányság automatájából, egy vasárnapi ebédet, amelyre véletlenül beállított, mert tudta, hogy az anyja úgyis főzött eleget. Sipos Márta fekete kabátban állt a koporsótól kicsit oldalra, kezében összegyűrődött zsebkendővel. Nem sírt hangosan. Az arca inkább olyan volt, mintha valaki belülről tartaná feszesen, hogy ne essen szét. Mellette a férje, Imre, egyik kezét a felesége könyökén tartotta, de nem merte megszorítani. A kollégák némán sorakoztak, a sapkák pereméről víz csorgott le, a ravatalon pedig ott feküdt Balázs jelvénye, fénytelenül, mintha a borult ég is ráült volna.— Nem kellett volna engedni — suttogta valaki Márta mögött.— Ma ne — felelte egy másik hang halkan. — Legalább ma ne.A gyászszertartás szavai elindultak, de Gergő csak később érkezett. Előbb a motorzúgást hallották meg, aztán a kavics roppanását a rendőrautó kerekei alatt. Többen hátrafordultak. A kocsiból két egyenruhás szállt ki először, utánuk Gergő, rabruhában, csuklóján bilincsel. Soványabb volt, mint ahogy emlékeztek rá, a haja rövidre nyírva, az arca fakó. Nem nézett senkire, csak a koporsóra, mintha attól félne, ha egyetlen ember tekintetével találkozik, nem bír továbbmenni. Amikor a ravatal elé ért, megtorpant. A kísérők nem szóltak rá. Végül letérdelt a nedves földre, a nadrágja azonnal átázott, de mintha észre sem vette volna.— Balázs… — kezdte, aztán a hangja elcsuklott. — Én nem tudom jóvátenni. Semmit nem tudok jóvátenni.Márta ekkor megmozdult. A férje utána nyúlt, de csak a kabát ujját érte el. Az asszony lassan kilépett a sorból, és elindult Gergő felé. Senki nem beszélt. Még az eső hangja is mintha távolabbról jött volna.
Amit senki nem várt
Márta megállt Gergő mellett, olyan közel, hogy a férfi látta a cipője orrán megülő sarat. Nem mert felnézni. A nyakában feszült minden izom, mintha ütést várna, egy kiáltást, egy mondatot, amelyhez joga lett volna az asszonynak. Hosszú másodpercek teltek el. A gyászolók mozdulatlanul figyeltek, Imre ajka szélén rángott egy ideg, de ő sem szólt. Márta végül lassan leguggolt, aztán letérdelt a vizes földre, szemben azzal az emberrel, akit hetek óta minden este el akart átkozni, és minden hajnalban mégsem tudott.— Nézz rám, Gergő — mondta halkan.A férfi megrázta a fejét.— Nem tudok.— Dehogynem tudsz. Balázs rád nézne.Erre felkapta a tekintetét, és abban a pillanatban már nem volt benne sem rendőr, sem elítélt, csak egy összetört ember, aki nem tudta, mihez kezdjen a saját életben maradásával. Márta a bilincsbe zárt kezére nézett. Eszébe jutott, amikor Balázs egyszer hazahozta Gergőt vacsorára, mert a fiú albérletében elromlott a bojler, és az este végén ketten mosogattak a konyhában, nevetve, ügyetlenül, túl sok habbal. Akkor még azt mondta rájuk, hogy olyanok, mint két rossz kamasz. Most meg egyikük koporsóban feküdt, a másik térden, rabruhában.— Haragudtam rád — mondta Márta. — Haragszom is. Ezt nem tudom csak úgy letenni.Gergő arca megrándult.— Tudom.— De nem te akartad elvenni tőlem a fiamat.A mondat után valaki felsírt a sorban. Márta nem fordult hátra. A tenyerét lassan Gergő vállára tette. Nem ölelés volt még, inkább annak próbája, hogy elbírja-e az ember a másik közelségét, amikor minden oka megvolna eltaszítani.— Balázs szeretett téged — folytatta. — Néha még idegesített is vele, annyit beszélt rólad. Azt mondta, melletted nem fél annyira.— Pedig miattam halt meg — suttogta Gergő.— Aznap sok minden történt rosszul. Te is hibáztál. Ez igaz. De ha csak ezt az egy mondatot hagyom meg magamban, hogy miattad halt meg, akkor Balázsból is csak a halála marad. Én meg azt nem akarom.Gergő ekkor összegörnyedt, mintha a saját bordái közé szorult volna a levegő. Márta közelebb hajolt hozzá, és átölelte. Nem szépen, nem nagy gesztussal, hanem ügyetlenül, anyásan, ahogy az ember akkor ölel, amikor közben saját magát is tartania kell. A rabruha durva anyaga hideg volt az ujjai alatt. Gergő először mozdulatlan maradt, aztán a homlokát az asszony vállára hajtotta, és olyan hangon kezdett sírni, amelytől a jelenlévők közül többen félrenéztek.— Nem érdemlem meg — mondta.— Nem azért adom, mert megérdemled — felelte Márta. — Hanem mert nem akarok még egy embert elveszíteni Balázs után.Az egyik kísérő rendőr köhintett, jelezve, hogy indulni kellene, de nem mert közelebb lépni. Imre ekkor odament Mártához. Egy pillanatig Gergőre nézett, keményen, fáradt szemmel, aztán a felesége vállára tette a kezét.— Elég lesz, Márti — mondta halkan.Márta bólintott, de mielőtt felállt volna, még egyszer Gergő szemébe nézett.— A börtönben ne azzal teljen minden napod, hogy meghalsz belül. Azzal nem hozod vissza. Élj úgy, hogy egyszer majd ki merj menni a sírjához rabruha nélkül is.Gergő nem tudott válaszolni. Csak bólintott, mint egy gyerek, akinek túl nagy mondatot bíztak a szívére.
A levegő
Amikor Gergőt elvezették, senki nem szólt utána. Nem volt megbocsátó taps, nem volt nagy kibékülés, csak az eső, a kavics, a lehajtott fejek, és Márta, aki hirtelen úgy érezte, mintha tíz évvel idősebb lett volna attól a néhány perctől. A szertartás folytatódott. A pap hangja visszatalált a mondatokhoz, a kollégák tisztelegtek, Imre pedig a felesége kezét fogta, most már erősebben, mintha attól félne, ha elengedi, Márta egyszerűen elindul valamerre, és nem talál vissza. A koporsó lassan leereszkedett, a föld tompán koppant rajta, és ez a hang végül áttörte Mártában azt a feszes csöndet, amely hetek óta tartotta. Nem hangosan sírt, inkább úgy, hogy közben a teste nem tudta eldönteni, állva maradjon-e. Imre átkarolta.— Itt vagyok — mondta.— Tudom — felelte Márta. — Csak most már ő nincs.Hazafelé nem beszéltek. A buszmegálló üvege mögött álltak, két átázott ember a késő délutáni forgalomban. A város ment tovább, mintha semmi rendkívüli nem történt volna: valaki nejlonszatyorral sietett át a zebrán, egy fiatal nő telefonon nevetett, a kisbolt előtt egy férfi a cigarettáját védte az esőtől. Márta nézte őket, és nem haragudott rájuk azért, hogy élnek. Ez új érzés volt. Az elmúlt hetekben minden normális mozdulat bántotta: a reggeli kenyérvágás, a lépcsőházban csukódó ajtó, a szomszéd gyerek tornazsákja. Most sem lett könnyebb, csak valami megmozdult benne. Nem gyógyulás volt, inkább rés a fájdalmon, amin át befért egy kevés levegő.— Szerinted jól tettem? — kérdezte végül.Imre sokáig nem válaszolt.— Nem tudom — mondta aztán őszintén. — De amikor átölelted, Balázs jutott eszembe. Hogy ő biztosan nem akarta volna, hogy gyűlöletből éljünk tovább.Márta lehunyta a szemét. A fia neve most is fájt, de már nem vágott olyan élesen.
Három hónappal később levél érkezett. Egyszerű boríték volt, a címzés kissé bizonytalan, mintha az írója sokszor megállt volna közben. Márta a konyhaasztalnál bontotta fel, ugyanott, ahol Balázs régen mindig a kávéját itta, fél lábbal a széken, hiába szólt rá érte. Gergő írt. Nem kért felmentést, nem magyarázkodott, nem beszélt nagy szavakkal. Azt írta, a börtönben dolgozni kezdett a könyvtárban, mert ott csend van, és mert Balázs egyszer azt mondta neki, hogy egy rendőrnek nemcsak erősnek kell lennie, hanem műveltebbnek is annál, akitől fél. A levél végén csak ennyi állt: „Nem tudom, lehet-e így élni, de megpróbálom. Ahogy kérte.”Márta sokáig tartotta a papírt a kezében. Imre a mosogatónál állt, nem sürgette. Odakint száraz, hideg este volt, a lépcsőházban valaki kulcsot ejtett le, aztán elnevette magát. Az asszony felállt, elővett egy tiszta borítékot a fiókból, és leült válaszolni. Nem tudta még, mit írjon, csak azt, hogy nem akar hallgatni.— Mit mondasz neki? — kérdezte Imre.Márta a toll hegyét a papír fölött tartotta.— Azt, hogy Balázs szerette a könyvtárszagot — mondta végül. — Meg azt, hogy ne hagyja abba.Az első sor lassan született meg, bizonytalan kézírással, de Márta nem tépte ki a lapot. Kint a ház előtt elment egy autó, a fénye végigcsúszott a konyhafalon, aztán eltűnt. A lakás megint csöndes lett, de ez a csönd már nem ugyanaz volt. Nem üres, csak fájdalmas. És benne, valahol nagyon mélyen, ott maradt egy mondat, amelyet Márta nem írt le, mégis mindkettejüknek szólt: élni tovább nem árulás.