Jogi nyilatkozat:Hogy megértsd, miért roskadtam térdre azon a szerda estén, először tudnod kell, milyen kapcsolat volt a kislányom, Luca, és a kutyánk, Kóbor között.
Kóbor három éve került hozzánk. Egy baranyai menhelyről hoztuk el, miután a gondozók már kétszer visszakapták őt olyan gazdáktól, akik nem bírták a „túl éber, túl nyugtalan” kutyát. A papírja szerint németjuhász–vizsla keverék, de leginkább idegesítően okosnak mondanám. Minden mozdulatot figyelt, minden zajra összerezzent. A ház előtt elhaladó bicikliseket is megszámolta volna, ha tud számolni.
Ám amint belépett a lakásba, kiválasztotta a saját emberét.
Lucát.
A kislány akkor alig volt hároméves, éppen csak kinőtte a rugdalózót, és többet botladozott, mint sétált. Kóbor mégis úgy illeszkedett mellé, mint egy árnyék: lassított, ha Luca mögötte kocogott; megmerevedett, ha Luca elesett; és órákig hagyta, hogy a gyerek a hosszú, fekete bundájában vájkáljon, csattogós csatokat tűzzön bele, vagy épp a farkára akasszon egy babakocsi-pántot.
Amikor Luca fürdött, Kóbor a fürdőszoba ajtaja előtt feküdt, a mancsa alól kiszűrődő morgással jelezve: „Itt senki nem megy be, csak ha nagyon muszáj.”
Amikor Luca aludt, Kóbor a szobája előtt feküdt, az orrát időnként a küszöbhöz érintve, mintha ellenőrizné, hogy a gyerek még lélegzik-e.
Biztonságot adott. Egy olyan világban, ahol a híradó minden este új szorongást tálal, és a panelházak között idegenek járnak fel-alá, jó volt tudni, hogy a lányom mellett ott van valami, ami feltétlenül, őszintén, rendíthetetlenül vigyáz rá.
Aztán megérkezett az akvárium.
Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy egyszer legyen egy igazi, nagy, beépített akváriumom. Amikor végre sikerült félretenni rá, megvettem a százliteres, panorámás édesvízi medencét, és beépíttettem a nappali egyik sarkába. Csillogott, világított, buborékolt – Luca imádta. Minden este vacsora után körülbelül tizenöt perc „halnéző” időt kapott: ott állt az üveg előtt, a tenyere rátapasztva a hideg felületre, és sorra köszönt minden lakót.
„Szia, Aranyka! Szia, Csillám! Jó éjt, Pöttyös papa!”
És persze ott volt mellette Kóbor is, aki legtöbbször komoly fejjel ült mellette, szinte rezzenéstelenül. Azt hittem, a halakat bámulja. Eszembe sem jutott, hogy mást is figyelhet.
Aztán eljött az a bizonyos szerda.
Délutánra vihart ígértek, az a fajta tavaszi, hirtelen lezúduló égzengést, amitől az ember könyökében is érzi a légnyomásváltozást. Mire hazaértem a munkából, az ég már ólomszínűre vált, és a szél feltépte a kertben a száradó ruhákat. A házunk mégis otthonos meleggel telt meg: Luca kacagott a konyhában, a párom, Réka, pedig épp palacsintát forgatott.
Vacsora után Luca azonnal a nappaliba futott.
„Megyek jó éjt kívánni a halaknak!”
„Menj, szívem, de ne tapsolj az üvegre!” – figyelmeztettem.
Kóbor már ott volt előtte. De aznap nem ült.
Hanem állt.
Mereven. Szinte szoborszerűen. A hátsó lábai feszesen megfeszültek, a farka lelapult, az orra hegyesen a padló felé irányult, pontosabban… az akvárium alatti faburkolat felé.
Megálltam a konyhából kilépve. Valami nem stimmelt.
A kutya nem morgott, de a teste vibrált. A fülei laposan simulva, a pupillái tűpontokká zsugorodtak. Körülbelül úgy festett, mintha láthatatlan szörnyet bámulna.
„Kóbor?” – szólítottam halkan.
Nem mozdult.
Luca mellé telepedett, a gyerek pedig – ahogy szokta – rátette a kezét a kutya hátára.
Ez volt az a pillanat, amikor elindult minden a lejtőn.
Az első furcsa jel még csak egy halk, pattogó hang volt. Azt hittem, a vihar kezdődött el.
A második jel a szag.
Az égett műanyag semmi mással össze nem téveszthető bűze.
„Mi ez…?” – kérdeztem, de már félúton voltam a nappali felé.
Luca épp az üveghez hajolt.
„Aranyka, jó é—”
És akkor Kóbor megmozdult.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy a mai napig nem tudom, hogyan volt képes ekkora erőre egy kutya, aki a valóságban sosem bántaná a gazdáját. Mint egy kilőtt nyíl, úgy vetette rá magát a gyerekre. Nem a bőrébe mart, hanem a pólója vastag anyagába – de akkor, abban a pillanatban én ezt még nem láttam, nem értettem.
Csak azt láttam, hogy a kutyám a földre rántja a lányomat.
„LUCA!” – üvöltöttem.
A lányom teste repült hátra, és egy tompa puffanással érkezett a szőnyegre. Fel sem fogta, mi történt, már sírt is, apró kezei maguk elé kapva.
Kóbor fölé állt, vicsorgó fejjel, de nem rá, hanem mögé nézve.
Én persze ezt nem láttam akkor. Én csak azt láttam, hogy a kutyám fölé magasodik a síró gyereknek.
Nem gondolkodtam. A félelem kiöl minden logikát.
Két lépést tettem, megragadtam Kóbor nyakán a bőrt, és elszakítottam Lucától. A kutya felnyüszített, megtántorodott, nekiesett a dohányzóasztalnak. A következő pillanatban a saját hangom se ismerve ordítottam:
„HÁTRA! TAKARODJ! NE MERÉSZELD MÉG EGYSZER!”
Kóbor azonban nem engem nézett.
Hanem az akvárium felé. És újra ugatott – de ez nem volt támadó hang. Inkább kétségbeesett.
Réka berohant, karjába kapta Lucát, a kislány sírva kapaszkodott belé. Én meg ott álltam a kutya és családom között, ökölbe szorított kézzel, készen arra, hogy ha kell, megvédjem a gyermekemet saját állatunktól.
És akkor…
Zzzzt… pattanás…
Egy parányi kék szikra csapott ki az akvárium alól.
Aztán megláttam a tócsát. A vezetékeket. A kicsit megolvadt, már feketére sült hosszabbítót.
A gyomrom összerándult.
Akkor értettem meg.
Ott álltam, ökölbe szorított kézzel, zihálva, miközben a kék szikra olyan élesen cikázott a padló felett, mintha valaki tűzzel írt volna figyelmeztetést a levegőbe.
A pocsolya a burkolat alatt húzódott, egyenesen Luca korábbi kis lábnyomáig. A hosszabbítóból füstölt valami, apró, alig hallható „sercegéseket” adva ki.
– Jézusom… – hallottam a saját hangomat, de mintha más mondta volna.
Luca még mindig sírt Réka karjában, a pólója vállán látszott a szakadt anyag. De nem vérzett. Nem volt harapásnyom. Csak a kutya fogának helye a textilen, és a kislány megrázkódott teste.
Kóbor pedig ott állt előttem, a farát maga alá húzva, a füle csapzottan lelapulva, és olyan szemekkel nézett rám… olyan szemekkel, amiket egy életre az ember szívébe éget.
Én csak segítettem. Miért bántottál?
Ez volt abban a tekintetben.
Én pedig összerogytam. Szó szerint.
A térdem elgyengült, és ahogy a szőnyeg érte, végre kimondtam azt, amit addig képtelen voltam felfogni:
– Megmentette… Luca életét mentette meg.
Réka felém fordult, még mindig reszketve.
– Mit beszélsz? A kutya rátámadt! Láttam!
Megráztam a fejem.
– Nem rátámadt… elrántotta. Ha ott marad… Réka, a víz… a vezeték… a szikra… – mutattam az akvárium alá.
Ahogy kimondtam, a felismerés végigfutott mindkettőnkön. Az a fajta hideg, bénító felismerés, amely mögött ott lappang a gondolat:
Mi lett volna, ha csak egyetlen másodperccel később történik?
Réka arca elsápadt, és szorosabban ölelte Lucát.
Én pedig a kutyára néztem. A mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt, de a tekintete nem futott félre.
Mintha várta volna az ítéletet.
Lassan kinyújtottam a kezem.
– Gyere ide… kérlek.
Kóbor először meg se mozdult. Aztán óvatosan, centiről centire közelített. Mintha attól félne, újra felemelem a kezem.
Amikor elért, a homlokát nekitámasztotta a tenyeremnek, és halkan felsóhajtott.
Mint amikor egy ember is megkönnyebbül.
A szívem összeszorult.
– Bocsáss meg… – suttogtam. – Én nem láttam, amit te igen.
A kutya farkának vége remegni kezdett. Óvatosan, féloldalasan csóválni kezdett. De nem mert közelebb jönni.
Közben odakint dörgött az ég. A vihar végre megérkezett.
És én aznap este két dologra jöttem rá:
De a történet ekkor még csak kezdődött.
A következő napok csendesebbek voltak a szokásosnál. Luca kerülte a nappalit. Ha Kóbor belépett a szobába, Luca pedig ott volt, a kislány teste megfeszült.
Egy négyéves gyerek fejében nincs helye bonyolult ok-okozati láncoknak. Csak azt tudta:
A kutya fellökte. A kutya ráugrott. A kutya miatt esett el.
A többit – a mi felnőtt magyarázatainkat – nem tudta beépíteni a félelem mellé.
Kóbor is érezte. Nem ment közel hozzá. Nem próbálkozott. Ha Luca belépett egy helyiségbe, ő automatikusan hátrébb lépett. Néha a másik szobába is átment.
A gyomrom minden alkalommal összerándult, amikor ezt láttam. Olyan volt, mintha két legjobb barátot választottam volna el egymástól. Még ha a szándéka jó is volt, a következmény súlyos lett.
Egyik délután Luca a nappali szőnyegén rajzolt. Halvány ceruzavonalakból álló házikót, fölé napocskát, alá valami kusza fekete foltot. Mellé pedig egy kislányt, aki távolabb állt.
Megkérdeztem:
– Mit rajzolsz, kincsem?
A válasza olyan egyszerűen jött, mint ahogy a gyerekek mindig a legmélyebb igazságot mondják ki:
– A fekete a Kóbor. A kislány én vagyok. A kislány fél tőle.
Megállt bennem a levegő.
Aznap este, miután Luca elaludt, Rékával csendesen beszélgettünk.
– Szerinted… – kezdte halkan –, helyre tudják még hozni? Vagy ennyi volt?
Sokáig nem szóltam semmit.
Aztán azt mondtam:
– Ha van kutya, aki megérdemli, hogy újra bízzanak benne… az ő.
Kóbor ott feküdt a konyhaajtó mellett, hallgatott, de a füle felénk fordult. Érezte, hogy róla beszélünk.
És ekkor fogalmazódott meg bennem a terv.
Szombat reggel napsütéssel indult, mintha a vihar után az ég is úgy döntött volna, ideje tisztázni a dolgokat.
Luca krétát vitt ki az udvarra, és leült a terasz betonjára rajzolni. Kóbor először csak az ajtóból figyelte. A testtartásán látszott, hogy vágyik a közelségre, de fél közeledni.
Aztán előbújt belőle az, ami mindig is jellemezte: a megoldás keresése.
Lassan odament a terasz széléhez. A szájában ott lógott a kedvenc plüssjáték – egy agyonrágott sün, félig kiszakadt pocakkal.
Letette a földre. Pont a kettőjük közé.
Aztán lefeküdt. Nem közelebb, nem távolabb – pont öt lépésnyire Lucától.
Luca felnézett. A tekintetében tétovázás volt.
– Apa? – kérdezte suttogva. – Mit csinál?
– Azt hiszem… – mondtam halkan –, békét ajánl.
Luca visszanézett a sünire. Aztán Kóborra.
Az a néhány másodperc hosszú volt, feszültséggel teli. A levegő szinte megremegett közöttük.
Aztán Luca lassan feltápászkodott. Megállt. Nem ment rögtön közelebb, csak figyelt. Egy pillanatra rám nézett, mintha azt kérdezné: Biztonságos?
Bólintottam.
Luca óvatosan előrelépett, lehajolt, és két ujjal megfogta a nyálas sünit.
– Juj… vizes… – fintorgott.
És meg is tört a jég: Kóbor farka puhán, reménykedve csapott egyet a betonon.
– Eldobhatod neki, ha akarod – súgtam.
Luca kis lendítéssel elhajította a játékot. Nem messzire. Csak pár méterre.
Kóbor elindult érte. Nem rohant. Nem ugrált. Olyan óvatosan ment, mintha Luca láthatatlan törékeny porcelánból lenne, és még a lépteivel sem akarná megijeszteni.
Felvette a sünit. Vissza is vitte. Ugyanarra a helyre. Pont ugyanoda.
Luca felnevetett. Először félénken. Aztán egy kicsit bátrabban.
– Buta kutya… – mondta halkan.
De ez a „buta” szó most szeretet volt, nem félelem.
És én ekkor tudtam: meg fogják találni egymást újra, csak idő kell.
Másnap délután Luca már nem siklott el gyorsan Kóbor mellett. Még nem érintette meg, de nem is húzódott el tőle.
Ez már haladás volt.
Kóbor pedig olyan türelemmel kezelte őt, amilyet csak egy olyan állat tud, aki megértette:
a gyógyulás ideje nem siettethető.
Egy hét elteltével Luca már nevetett, amikor Kóbor ásítás közben csipogó hangot adott ki. Két hét múlva már a szobájába is beengedte. Három hét után pedig…
Három hét után már ott tartottak, hogy Luca elalvás előtt így szólt:
– Apa… ha Kóbor az ajtóm előtt alszik… akkor nem félek a vihartól.
És én tudtam, hogy lassan-lassan visszatérünk oda, ahonnan kiestünk.
De a legnagyobb próba még csak ezután jött.
A történtek után hetekig kerültem az akváriumot. Ott állt a nappali sarkában, némán, fénytelenül, mintha szemrehányást tenne. Réka többször megkérdezte:
– Mi lesz vele? Megjavítod?
Mindig ugyanazt válaszoltam:
– Nem tudom.
De valójában nagyon is tudtam. Aznap, amikor megláttam Luca lábnyoma mellett azt a kék villanást, valami végleg eltört bennem az akvárium iránti rajongásomból. Szép volt, látványos volt, szenvedéllyel építettem… de ott, akkor, életveszélyessé vált. És én engedtem ezt.
Szombat reggel felvettem a szerszámos övtáskámat.
– Mit csinálsz? – kérdezte Réka, félretolva a függönyt.
– Lebontom. Mindent. A bútorral együtt.
Nem vitatkozott.
A következő hat óra a csend és a csörömpölés furcsa váltakozásában telt. A víz maradékát leengedtem, a halakat már korábban visszavittem a boltba. A faállványt darabokra szedtem, a kábeleket – amik majdnem tragédiát okoztak – óvatosan kihúztam és összetekertem. Amikor a fal mögül előbukkant néhány apró égésnyom, megborzongtam.
A végén ott állt előttem a szürke, üres fal. Mintha soha nem lett volna ott sem akvárium, sem fény.
Kóbor végig ott volt a közelben. Néha odajött megszagolni a szétszedett lécek darabjait. Amikor a végére értem és körbenéztem az üres nappaliban, közelebb lépett, és az orrát finoman a térdemhez nyomta.
Mintha azt mondaná:
Végre megérted, milyen közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsünk valamit.
És ebben a pillanatban belül is lebontottam egy falat.
Ahogy telt az idő, Luca lassan, nagyon lassan közeledett Kóborhoz. A kutya pedig mindvégig olyan gyengéd alázattal viselkedett körülötte, hogy még az ember is szégyellni kezdte saját hibáit.
De a valódi próba az első tavaszi vihar érkezésekor jött el.
Az ablakok megrezzentek a mennydörgés után. Luca összerezzent. A kanapén húzta össze magát, a takarót az orráig húzta. Az arcán halvány félelem suhant át – ugyanaz a félelem, amely az akvárium éjszakájához kötötte őt.
Kóbor a konyhából jött át. Lassan. Kimérten. Nem csóvált, nem lihegett, csak leült Luca elé. A feje kissé oldalra billent, a füle hátrasimulva: kérdezte, nem állította.
Luca nézte őt.
Aztán kitolta az egyik kislábát a takaró alól.
Kóbor megértette: ennyit enged most.
Lassan odalépett, és a fejét óvatosan Luca térdének támasztotta.
Luca ujjai tétován siklottak a kutya füle tövéhez. Először feszült volt a mozdulat, aztán… feloldódott.
– Nincs „zapos” dolog, ugye? – kérdezte Luca félhangosan.
– Nincs, kincsem – válaszoltam. – Csak egy kis dörgés.
Luca nagy levegőt vett, és a kezét Kóbor fején hagyta.
– Nem félek… ha ő itt van.
Kóbor ekkor lecsukta a szemét, és olyan mély, elégedett sóhajt hallatott, amihez foghatót soha azelőtt.
Ez volt talán az első igazi, maradéktalan győzelmük aznap óta.
A viharos este után eldöntöttük, hogy segítünk Lucának feloldani a maradék félelmet. Felkerestünk egy kutyatrénert, Kittit, aki kifejezetten arra szakosodott, hogy gyerekeket és kutyákat újra összehangoljon traumás élmények után.
Kitti kedvesen mosolygott, amikor először meglátta Kóbort.
– Ez a kutya nem támadó típus – jelentette ki azonnal. – Ez a kutya gondolkodik. És dönt. Nagyon ritkán látok ilyet.
Az első feladat egyszerű volt.
– Luca, mondj neki egy parancsot. Bármit. Csak hallja tőled a hangot.
Luca nagy szemekkel nézett ránk.
– Mit mondjak?
– Amit szeretnél.
A kislány habozott, majd suttogva, bizonytalanul kimondta:
– Ül…
Kóbor pedig – mintha az élete függne tőle – azonnal leült.
A torkomban gombóc képződött.
Luca elmosolyodott.
– Jó fiú… – mondta halkan.
A tréningek során Luca megtanulta, hogyan adjon parancsokat, hogyan jutalmazzon, hogyan kommunikáljon. Egyre több alkalommal nevetett, egyre többször érintette meg Kóbort. A kutya pedig minden alkalommal úgy viselkedett, ahogy egy bölcs öreg mester viselkedne: megengedőn, türelmesen, mély szeretettel.
Kitti az egyik alkalom végén félrevont minket.
– Tudják, mit mondanék Kóbor viselkedéséről? – kérdezte.
– Mit?
– Hogy nem csak a gyerek figyel rá… ő is figyel a gyerekre. Azt hiszem, Luca lett az élete értelme. Ezek után már soha senkihez nem fog így kötődni.
És én ekkor jöttem rá:
Kóbor nemcsak egy kutya.
Hanem egy őrző, akit valamiért a mi házunkba fújt a sors.
Pontosan egy évvel a nagy vihar után egy csendes májusi napon történt az, amit sosem fogok elfelejteni.
Réka a konyhában főzött. Én a nappaliban álltam, a fény szépen beszűrődött az ablakon. Luca a szőnyegen épített valami kis várost kockákból. Kóbor – ahogy újból szokásává vált – mellette feküdt, az oldalán, nyugodt légzéssel.
Luca építőkockát illesztett építőkockára, aztán hirtelen megakadt valamiben. Elfordult, és Kóborra nézett.
A mozdulat, ami ezután következett, annyira spontán, annyira ösztönös volt, hogy valójában ebben rejlett a gyógyulás valódi bizonyítéka.
Luca felült, előrehajolt, átkarolta Kóbor vastag, selymes nyakát, és az arcát egészen az egyik füléhez dugta.
Egyszerű ölelés volt. Csendes. Semmi ünnepélyesség.
De szent, mert félelem nélküli.
Kóbor nem mozdult. Nem nyalta meg, nem fészkelődött. Csak lehunyta a szemét, és megengedte, hogy a kislány a legérzékenyebb pontján érintse meg.
Luca suttogott valamit.
Nem értettem, mit. Túl halk volt.
De amikor hátrébb lépett, rám nézett, és azt mondta:
– Apa… már nem félek. Ő az én kutyám.
Éreztem, ahogy megreped bennem valami – talán a hónapokon át cipelgetett bűntudat fala –, majd lassan darabokra omlik.
Odamentem hozzájuk. Leguggoltam. Megsimogattam Kóbor fejét.
– Igen, Luca – mondtam halkan. – A te kutyád. És mindig is az volt.
Kóbor ekkor rám nézett. Mély, barna szemeiben ott volt minden: a hűség, a megbocsátás, a szeretet és valami különös felnőttség, amit régen sosem láttam rajta.
Talán ő is átlépett valamin.
Talán mindannyian.
Aznap este Luca még épített egy új építményt a szőnyegen: egy várkastélyt, színes kockákból, kis figurákkal.
Megkérdeztem:
– Ez kinek készül?
Luca széles mosollyal válaszolt:
– Kóbornak. Hogy legyen saját vára. És tudja, hogy itt mindig biztonságban van.
Megsimogattam a haját.
– Azt hiszem – feleltem –, ő már rég biztonságban van. Amióta veled van.
Luca körbenézett a várkastélyon, majd elégedetten nyugtázta:
– Akkor jó.
Kóbor leheveredett a műalkotás mellé, az orrát Luca lábához nyomta, és ott aludt el, mint akinek végre minden a helyére került.
A ház pedig csendes lett, békés.
Olyan csendes, amilyen régen soha.
Nem volt többé akvárium-zúgás. Nem volt feszültség. Nem volt félelem.
Csak egy család, amely újra összeforrt.
Egy kislány, aki megtanult bízni.
És egy kutya, aki bizonyította, hogy az ösztönök néha többet látnak, mint az emberek valaha képesek lennének.
Néha a legfontosabb felismeréseink nem csendben érkeznek.
Nem könyvekből tanuljuk őket, és nem bölcs tanárok magyarázzák el őket nekünk.
Néha egy megtört póló anyaga, egy felvillanó szikra és egy kutya tétova pillantása vezet el oda, hogy megértsük:
a szeretet nem mindig szelíd, nem mindig érthető, és nem mindig olyan, amilyennek elképzeljük.
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a jóság lágy, puha, kiszámítható.
Pedig néha úgy jelenik meg, mint egy hirtelen rántás, mint egy ugatás, amely elsőre félelmet kelt.
És mégis — ott, abban a zavaros, fájdalmas mozdulatban – a szeretet a legerősebb.
A történetünk végén Luca már nem fél a kutyájától.
Én pedig már nem félek magamtól.
Mert megértettem:
A félelem gyakran a tudatlanságból születik.
A harag pedig abból, hogy nem vesszük észre az igazságot időben.
Kóbor nem saját akaratából vált hőssé.
Nem azért, mert arra tanították.
Hanem mert a szeretetben nincs számítás, nincs taktika — az ösztön tiszta, őszinte és gyors.
Ez az ösztön mentette meg Luca életét.
És ez az ösztön tanított meg bennünket is arra, amit túl gyakran elfelejtünk:
Aki szeret, nem mindig úgy teszi, ahogyan mi szeretnénk.
De attól még szeret.
Ha aznap este nem hibázom, talán nem értem meg, milyen is valójában a kötődés ereje.
A szégyenből sokszor tisztánlátás fakad.
Luca és Kóbor bebizonyította:
ami egyszer megtört, nem feltétlenül marad úgy.
Idővel még erősebbé válhat, mint előtte volt.
Nem az számít, ki mennyit hibázik, ki mennyire tökéletes.
Hanem hogy ott van-e.
Kitart-e.
Vár-e.
Türelemmel, csendben, hűséggel.
Kóbor ott volt.
Minden pillanatban.
A veszély pillanatában, a büntetés pillanatában, a gyógyulás pillanataiban.
És talán a legnagyobb ajándéka nem is az volt, hogy megmentette Luca életét.
Hanem hogy megtanított bennünket emberségesebbnek lenni.
Megtanított figyelni.
Megtanított bízni.
Megtanított megbocsátani – magunknak is.
Ha egyszer egy kutya képes ennyit adni,
akkor talán nekünk, embereknek is van még reményünk,
hogy egymásnak is képesek legyünk ugyanennyit adni:
megértést,
és azt a csendes, rendíthetetlen szeretetet,
amely néha egy félreértett ugatásban bújik meg.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.