Tatabányán még mindenki ismerte egymást az utcában.
Azt viszont kevesen tudták Tatabányán, abban a városrészben, ahol élt, hogy a csendes kislányból egyszer a magyar színház egyik legismertebb színésznője lesz.
Nagy-Kálózy Eszter akkor még csak egy tatabányai lány volt. Egy lány, aki talán maga sem tudta pontosan, hová vezet majd az útja, csak azt érezte, hogy a világ valahol nagyobb annál, mint amit nap mint nap lát.
Nem volt reflektorfény. Nem volt taps. Csak álmok voltak, csendben növekvő álmok. Valami belső bizonyosság, hogy egyszer majd történik valami, ami elindítja az életét egy másik irányba.
Az évek teltek, a színház pedig lassan az élete részévé vált. A színpad különös hely: egyszerre ad menedéket és próbára is teszi az embert. Ott áll az ember a fényben, mégis valahol a saját gondolataival marad. És valahol ezen az úton történt meg az a találkozás is, amelyről akkor még egyikük sem tudta, milyen hosszú történet kezdete lesz.
Nem próbán.Nem előadás közben.
Egy közös ismerős mutatta be őket egymásnak.
Rudolf Péter addigra már ismert alakja volt a magyar színháznak és filmnek. Sokoldalú művész, aki ugyanazzal a természetességgel tudott komoly szerepekben létezni, mint humorral megtölteni egy jelenetet. A közönség később rajongott érte a Beugró improvizációiban, az Üvegtigris különös világában, amelynek létrehozásában rendezőként is részt vett, és sokak számára a hangja is ismerős lett a Vissza a jövőbe filmekből.
De azon a napon ezek a dolgok valahogy nem számítottak.
Csak két ember állt egymással szemben.
És egy érzés.
Eszter később mesélte, hogy az első pillanatban beleszeretett. Ebben legalábbis egészen biztos volt. Vannak találkozások, amelyeknél az ember nem keres magyarázatot. Csak érzi, hogy valami fontos történik.
A beszélgetés egyszerűen folyt tovább. Mintha mindig ismerték volna egymást. Nem volt benne semmi erőltetett, semmi bizonyítani akarás. Csak kíváncsiság.
Három hét telt el.
Nem több.
És Péter megkérte Eszter kezét.
Sokan talán vakmerőségnek nevezték volna. A színészek élete amúgy sem kiszámítható, hát még egy ilyen gyors döntés. De vannak pillanatok, amikor az ember nem mérlegel túl sokáig. Csak tud valamit a másikról, amit nem lehet számokkal megmagyarázni.
A történetük innen kezdődött igazán.
1990
Ebben az évben házasodtak össze.
Az élet azonban már akkor sem csak kettőjükről szólt. Eszternek volt egy kislánya az előző házasságából. Egy gyerek, akinek az élete ugyanúgy része lett ennek az új történetnek. Péter pedig nem kívülállóként lépett be ebbe a világba. Természetes módon fordult a kislány felé, és idővel úgy szerette, mintha a saját gyermeke lenne.
Nem szerep volt ez, nem színpad. Egyszerű hétköznapokból épült fel: reggelekből, beszélgetésekből, közös pillanatokból. Így lett lassan család az életükből.
Később közös gyerekek is érkeztek, és a ház, amelyben éltek, egyre inkább megtelt élettel, zajjal, történetekkel.
Közben pedig a színház sem tűnt el az életükből. Sőt, sokszor újra és újra összehozta őket a színpadon is.
Különös érzés lehet egy házaspárnak szerelmeseket játszani estéről estére. Ők mégis megtették. Huszonhárom éve játsszák együtt az És Rómeó és Júlia előadást. A nézők a történetet látják, a fiatal szerelmet, az első pillantást. De mögötte ott van két ember közös élete, rengeteg beszélgetés, vita, nevetés és megértés.
Eszter egyszer arról beszélt, hogy a színpadon az ember képes újraalkotni az első pillanatot. Megszerkeszteni. Megmutatni, mi történik akkor a fejében: tetszik-e a másik, zavarba jön-e, vagy éppen valami megmagyarázhatatlan érzés indul el benne. A színpadon ez tudatos. Az életben viszont minden magától történik.
Talán ezért különös, hogy nekik az életben is megadatott egy ilyen első pillanat.
Péter gyakran mondja, hogy Eszter soha nem idegesíti. Aztán rögtön hozzáteszi: ez azért nem teljesen igaz. Néha szikrázik a levegő köztük. De szerinte ez természetes. Sőt talán szükséges is.
A fontos inkább az, hogy kíváncsiak maradjanak egymásra.
Sokan romantikusnak tartják azt a képet, amikor egy pár csendben ül egymás mellett, és szavak nélkül is értik egymást. Péter viszont inkább a beszélgetésben hisz. Abban, amikor két ember figyel a másikra, kérdez, reagál, néha vitatkozik, majd újra megérti a másikat.
Ők beszélgetnek.
Sokat.
Szinte folyton.
Szerinte számukra ez a kulcs.
Az évek során a pályájuk is változott. Péter rendezett, filmeket készített, új dolgokat próbált ki. Az útja, ahogy ő mondja, kanyargósabb volt. Eszterét egyenesebbnek látja. Nézi, ahogy dolgozik, az alázatát, a megszállottságát, és csodálja érte.
Sokszor mondta már: jól hatnak egymásra.
Amikor pedig a Vígszínház igazgatója lett, az életük új helyzetet hozott. Egy ilyen feladat súlya nemcsak a színház falai között érezhető. Vannak döntések, amelyekkel az ember egyedül marad. Olyan kérdések, amelyeket már nem lehet ugyanúgy megbeszélni otthon, mint korábban.
És ez néha nehéz.
Mégis, ha róluk beszélnek, mindig ugyanoda jut vissza minden gondolat.
Ahhoz a különös első pillanathoz.
Amikor egy tatabányai lány és egy színész egymásra nézett, és valami elindult, ami azóta is tart.