1969 táján, amikor a magyar filmvilág egyszerre volt vad, fiatal és forrongó, Drahota Andrea és Kozák András már sejtette, hogy az életük több lesz egy véletlen találkozásnál. A Fényes szelek forgatásán még mindenki a következő beállítással volt elfoglalva, a világítók a lámpákat cserélték, a rendező időnként türelmetlenül intett, de ők ketten néha elfelejtettek visszatérni a szerepbe. Volt valami különös melegség a levegőben, amikor egymás mellé álltak. Nem harsány, nem látványos, inkább olyan finom rezdülés, amelyet csak az vesz észre, aki figyel nagyon, szinte lélegzet-visszafojtva.
Andrea már akkor is hordozta magában a gyermekkora nehézségeiből fakadó csendes, mély érzékenységet, András pedig azt az elszánt, halk erejű figyelmet, amely miatt már fiatalon is úgy létezett, mintha nem is játszana, hanem valami megmagyarázhatatlanul tiszta jelenlét áradna belőle. Amikor ketten voltak a próbateremben, sokszor elég volt egy félmosoly, vagy egy pillantás, hogy megértsék, amit még meg sem fogalmaztak.
A hetvenes években született meg először Ágnes, majd Dénes. A gyerekek érkezése úgy változtatta meg a világukat, ahogy csak a valódi családdá válás képes: egyszerre tágult ki minden és szűkült össze arra az otthonra, ahol Andrea és András végre kimondhatatlan bizonyossággal érezték, hogy hazaértek. Ágnes már kicsinek is szerette nézni, ahogy az édesanyja szöveget tanul, és később, ahogy egyre nőtt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer ő is színpadra áll. Dénes csendesebb volt, szemlélődőbb, András nyugodt természetét örökölte.
A lakásuk tele volt könyvekkel, szövegkönyvekkel, rajzokkal, és a nappaliban gyakran hevert két-három pár cipő, amelyet egyikük sem tett el, mert mindig siettek valahova: próbára, forgatásra, óvodába, később iskolába. Este azonban rendszeresen együtt voltak. András néha verseket olvasott fel — nem színpadiasan, inkább úgy, mintha a szavakból puha takarót terítene a felesége vállára. Andrea szeretett ilyenkor a vállára dőlni, és minden egyes mondatból magával vinni valamit, ami aztán egész nap elkísérte.
Évek teltek, a gyerekek felnőttek. Ágnes valóban színésznő lett, ahogy valahol mindig is sejteni lehetett. Később pedig feleségül ment Madaras Józsefhez, ami Andrást különös büszkeséggel töltötte el: mintha a saját pályájának egy darabját is tovább látta volna élni a lánya életében. Dénes az informatika felé fordult, nyugodt, kiegyensúlyozott emberré vált, akire Andrea mindig azt mondta: „Olyan vagy, mint apád — csendben erős.”
Az évek során a család életének egyik legfontosabb helyszíne Gyermely lett. Ott volt egy telkük, ahová vissza-visszatértek, ha kiszakadtak a város zajából. A gyerekek ott tanultak meg fára mászni, ott szaladtak végig a fűben, és ott ültettek egy diófát is, amely András számára valami különös, szinte szertartásos mozzanat volt. Olyan fa lett belőle, amely alatt később mind megpihentek egyszer-egyszer, és amely valahogy beleivódott a család történetébe. Andrea gyakran mondta: „Ez a fa őt őrzi.”
Aztán elérkezett 2005, és vele valami, amire sem család, sem szerelem nem készítheti fel igazán az embert. András betegsége lassan érkezett, mint egy árnyék, amely először csak a sarkokban húzódik meg, aztán egyre több fényt takar ki. Andrea végig vele volt, fogta a kezét, hallgatta minden lélegzetét, mintha attól tartott volna, hogy a világ abban a pillanatban omlik össze, amikor elengedi. Sokszor felolvastak egymásnak ilyenkor is — nem szerepből, nem kötelességből, hanem mert a szavak valahogy meg tudták fogni azt a fájdalmat, amit másképp nem lehetett volna elviselni.
András februárban ment el, közvetlenül a 62. születésnapja után. A lakás csendje utána szinte fizikailag nehezedett Andreára. Gyermelyre menekült, a diófához, amelyet egykor együtt ültettek. Sokszor ült alatta egyedül, és azt mondta később: „Itt érzem őt a legközelebb.” Mintha a fa minden levele őrizné András hangját, a titkos mosolyát, a suttogott verseket, amelyek valaha a nappalit töltötték meg.
Ágnes és Dénes segítették, ahogy tudták. Ágnes azt mondta neki egyszer: „Apa nem ment el. Csak átköltözött belénk.” Ez volt az a mondat, amelyben Andrea először érzett valami békét a veszteség óta. Mert tudta, hogy ez igaz. András ott volt bennük — a tekintetük mélységében, a hangjuk hajlításában, és minden olyan pillanatban, amikor ők ketten úgy nevetnek, mint valaha ő és András.
Andrea lassan megtanult újra élni. Fájdalommal, igen, de nem reménytelenül. És amikor néha leült a gyermelyi diófa alá, becsukta a szemét, és még mindig hallani vélte a férfi halk suttogását, amely egykor annyiszor altatta el:
„Én itt vagyok. Csak már másképp.”