Sosem gondoltam volna, hogy egy békés kisvárosi kertben ilyen sötét titok rejtőzhet. A mi utcánkban mindenki ismerte a másikat: udvarias köszönések, szomszédok közötti rövid beszélgetések, és a szokásos pletykák jellemezték a hétköznapokat.
A szomszédasszonyom, Varga Ilona, ötvenes évei közepén járt. Mindig zárt, kissé mogorva asszony volt, ritkán szólt többet egy „jó reggelt”-nél. Mégis minden reggel ugyanabban az időben, pontban fél hétkor, kilépett a kertjébe egy sárga locsolócsővel a kezében.
A furcsa az volt, hogy mindig ugyanarra a kis földdarabra engedte a vizet, közvetlenül a kerítés mellett. A kert többi része tele volt zöldséggel: paradicsom, paprika, uborka, sőt még egy sor eper is piroslott, de azokhoz sosem nyúlt a csővel. Csak azt az egy néhány négyzetmétert áztatta, mintha ott valami különösen értékes növény nőne.
Egyik reggel odaszóltam neki a kerítésen át:
— Jó reggelt, Ilona néni! Mit ültetett oda, hogy ennyire gondosan öntözi?
Megállt, kezében még mindig a locsolócső, de a vízsugár tovább áztatta a földet. Arcán ideges rángás futott végig.
— Különleges krumpli… — felelte halkan, és gyorsan elfordította a fejét.
— Különleges krumpli? — kérdeztem nevetve. — Annyi víz kell neki minden nap?
— Ez… ez ilyen fajta — motyogta, majd inkább visszament a házába.
A válasz nem győzött meg. Sőt, egyre gyanúsabb lett. Néhány napig figyeltem, és feltűnt, hogy a földdarabon sosem jelent meg semmilyen hajtás, semmi zöld. Csak a sötét, mindig nedves talaj.
Amikor a feleségemnek, Katalinnak említettem, ő legyintett:
— Ne foglalkozz vele, Zoli. Talán tényleg valami furcsa növényt ültetett. Nem a mi dolgunk.
De engem nem hagyott nyugodni a dolog.
Egy alkalommal, amikor Ilona nem volt kint, közelebb merészkedtem a kerítéshez. A földnek furcsa, édeskés szaga volt. Nem olyan, mint a friss, nedves talajnak. Mintha rothadás áradt volna belőle.
— Zoli, mit csinálsz ott? — hallottam hirtelen a hátam mögül.
Megfordultam. Ilona állt ott, karba tett kézzel, tekintete pengeként fúrt belém.
— Csak… csak a kutyát kerestem — hazudtam gyorsan.
— Nincs magának kutyája. — sziszegte. — Jobban teszi, ha a saját kertjével törődik.
Aznap este alig tudtam aludni. Valami nem stimmelt. Éreztem, hogy ott, abban a földdarabban több rejlik, mint amit mutat.
Másnap reggel ismét kint állt a kertben. A megszokott mozdulatokkal, szinte gépiesen öntözte a földet. Figyeltem az ablakunkból, és valami furcsa szokást vettem észre: mielőtt elkezdte volna a locsolást, mindig lehajolt, és mintha valamit motyogott volna. Nem imának tűnt, inkább olyan volt, mint egy bűnbánó suttogás.
Nem bírtam ki, hogy ne szóljak megint. Átszóltam a kerítésen:
— Ilona néni, tudja, hogy a földje teljesen üres? Nem láttam semmit kihajtani azóta sem.
Megtorpant. Szeme villant, arca elsápadt.
— Maga mindig figyel? — kérdezte gyanakvó hangon.
— Csak aggódom… — próbáltam mosolyogni. — Nem jó, ha feleslegesen pazarolja a vizet.
— Nem a maga dolga! — csattant fel, majd hirtelen elfordult, és becsapta maga mögött a házajtót.
Aznap este a feleségem újra rám szólt:
— Zoli, abba kellene hagynod ezt a mániát. Csak feltüzel téged, aztán veszekedés lesz belőle.
— Te nem érzed, hogy valami nincs rendben? — kérdeztem indulatosan. — Senki nem öntöz minden nap egy kopár földdarabot! És az a szag… nem normális.
Katalin megvonta a vállát. — Ha ennyire zavar, szólj a közös képviselőnek vagy a jegyzőnek.
De tudtam, hogy azok kinevetnének.
Éjszaka kimentem a kertbe. A hold halvány fényében lopva odasétáltam a kerítéshez. A föld még mindig nedves volt, mintha Ilona órákig áztatta volna. A kezemmel megpróbáltam belenyomni egy botot, de alig pár centi után valami keménynek ütközött.
Megdermedtem. Gyorsan kihúztam a botot, és visszasiettem a házba.
Másnap reggel újabb meglepetés várt. Ilona ott állt a kerítésnél, és rám várt.
— Látom, maga nem hagy békén — mondta rekedtes hangon. — Talán azt hiszi, hogy titkolok valamit?
— Én… én nem mondtam ilyet — hebegtem.
Közelebb hajolt, szinte az arcomba fújta a szavakat:
— Az embernek jobb, ha nem ássa bele az orrát más ügyeibe. Megütheti a bokáját.
Ez a fenyegetés már sok volt. Amint beértem a házba, kezem remegett, ahogy a telefont markoltam. Felhívtam a rendőrséget.
— Nézze, lehet, hogy furcsán hangzik — kezdtem óvatosan —, de a szomszédom minden nap ugyanazt a földdarabot öntözi, ahol semmi sem nő. A földnek rossz szaga van, és valami kemény dolgot éreztem alatta…
A diszpécser először hallgatott, majd halkan felsóhajtott.
— Uram, maga is tudja, hogy sok bejelentést kapunk furcsaságokról. De… küldök egy járőrt, hogy megnézzék.
Aznap délután két rendőr jelent meg az utcában: Tóth őrmester és Szabó hadnagy. Amikor bekopogtak Ilona kapuján, az asszony arcáról leolvadt a szín.
— Jó napot, hölgyem — kezdte Tóth őrmester. — Bejelentés érkezett, hogy a kertjében furcsa dolgok történnek. Megengedné, hogy egy pillantást vessünk rá?
— Ez nevetséges! — kiáltotta Ilona. — Csak krumplit ültettem, semmi több.
— Akkor bizonyára nem bánja, ha ellenőrizzük — válaszolta higgadtan Szabó hadnagy.
Én közben a kerítés mögül figyeltem, szívem vadul vert.
A két rendőr komoly arccal lépett be Ilona kertjébe. Az asszony idegesen toporgott mellettük, karját összefonta, mintha saját testével akarná megakadályozni, hogy bárki közel menjen a nedves földhöz.
— Nézzék, ez csak félreértés! — hadarta. — Mindennap öntözöm, mert különleges burgonyát ültettem. Olyan fajta, amit sok víz kell, különben nem nő ki.
Tóth őrmester lehajolt, kezével megérintette a talajt. — Érdekes… mintha mindig frissen lenne áztatva. És ez a szag… nem hasonlít semmilyen kerti föld illatához.
Ilona elsápadt, homlokáról veríték csorgott le. — Talán… talán a komposzt miatt van ilyen.
Szabó hadnagy intett az egyik rendőrnek, aki egy ásót hozott a kocsiból. — Asszonyom, nem tart sokáig. Csak néhány kapavágás, és minden világossá válik.
— Nem! — kiáltotta Ilona. — Nem engedem!
— Ha nincs takargatnivalója, nincs mitől félnie — felelte nyugodtan Szabó.
Az első ásónyom mélyen vágott a sötét földbe. A csendet csak a fémen csikorgó kavics hangja törte meg. Aztán a második vágás. A harmadik. A negyediknél már minden szomszéd az utcán tolongott, odagyűltek a kerítéshez: kíváncsiság és félelem vegyült az arcokon.
Egyszer csak az ásó halkan koppant. A rendőr megállt, majd óvatosan elkezdte félretolni a földet. Valami világos, merev dolog bukkant elő.
Én akaratlanul is előreléptem. A szemem tágra nyílt. — Az egy… kéz?
A rendőrök körülöttem megfeszültek. Az egyikük lehajolt, még több földet kotort félre, és egy emberi kar körvonalai váltak láthatóvá.
— Azonnal hívják a nyomozókat! — kiáltotta Szabó hadnagy.
Ilona közben összerogyott, zokogva motyogott:
— Nem akartam… nem akartam így…
— Mit nem akart? — förmedt rá Tóth őrmester.
— A férjem… — nyögte ki végül. — Egy veszekedés során… elvesztettem a fejem. Nem akartam megölni! Csak… csak elhallgattatni. Aztán… a kertben ástam el.
Döbbent csend ereszkedett a környékre. Senki sem mert megszólalni. Én csak álltam, torkomban gombóccal, miközben a szomszédasszony, akit annyi évig csak egy zárkózott, mogorva nőnek ismertem, most a legsúlyosabb bűnével szembesült.
A rendőrök felállították, bilincset csattintottak a csuklójára. Ilona némán tűrte, csak könnyei folytak hangtalanul.
Amikor elvitték, a feleségem odasúgta nekem:
— Te megérezted… mindig is mondtad, hogy valami nincs rendben.
De én nem tudtam örülni annak, hogy igazam volt. Csak az járt a fejemben: minden reggel ott álltam a kerítés túloldalán, pár méterre egy sírtól. Egy sírtól, amit nap mint nap vízzel locsolt, mintha élő növény lenne.
Azóta is, ha ránézek arra a földdarabra, kiráz a hideg. Nem a föld miatt… hanem a gondolat miatt, hogy mennyire képes az ember mindennapi szokások mögé rejteni a legsötétebb titkokat.
A közzétett történet a szerkesztőség által feldolgozott és egyedi szöveg. A nevek, helyszínek és események részben vagy teljesen fiktívek, a valósággal való egyezés véletlen egybeesés. A tartalom szerzői jogi védelem alatt áll, másolása vagy újraközlése kizárólag a forrás kattintható feltüntetésével engedélyezett