A tanárok napok óta figyelték az egyik kisfiút. Amit végül felfedeztek, arra senki sem volt felkészülve…”
Az iskola hátsó udvarán, ahol ritkán jártak diákok, volt egy elhanyagolt terület. A fű itt magasra nőtt, a bokrok elszabadultak, és a föld kemény volt – kivéve egyetlen, aprócska pontot. Minden nap, ugyanabban az időben, egy kisfiú letérdelt ide, és puszta kézzel kezdte kaparni a földet. Ez nem tűnt játéknak. Sokkal inkább… szertartásnak.
A tanári szobában napok óta téma volt:
– Már megint ott van – jegyezte meg Borsos tanár úr, miközben kifelé bámult az ablakon.– Már megfigyelted, mit csinál pontosan? – kérdezte Kiss tanárnő.– Csak ás. És valamit betemet.
Az egyik tanító, Sebők Tímea, egy fiatal, érzékeny pedagógus nem bírta tovább a bizonytalanságot.
– Holnap utánanézek. Ez már nem gyermeki kíváncsiság – mondta határozottan.
A következő nap végén Tímea tanárnő a hátsó udvar felé sietett, diszkréten megbújva egy fa mögött. Ott volt a kisfiú – Sánta Marci, harmadik osztályos tanuló. Csendben letérdelt a megszokott helyre, a hátizsákjából elővett egy nejlonzacskót, kiásta a földet, majd betette a csomagot a gödörbe. Ezután gondosan visszahúzta a földet, elsimította, majd felállt, és elindult vissza az iskola felé.
Tímea előlépett.
– Marci! – szólította meg gyengéden.
A kisfiú összerezzent, mint akit villámcsapás ért. Szeme tágra nyílt, tekintete riadt volt. Nem szólt, csak nézett.
– Mit csinálsz itt minden nap? – kérdezte a tanárnő, és mellé lépett.
Marci csak némán állt. Kezei földesek voltak, körmei alatt sár.
– Nyugodtan elmondhatod – mondta bátorító hangon. – Nem haragszom. Csak aggódom érted.
A fiú lenézett a földre, majd lassan megszólalt.
– Elrejtem őket…
– Mit rejtesz el?
– A tankönyveimet.
A tanárnő meglepődve nézett rá.
– Miért? – kérdezte.
Marci halkan válaszolt, alig hallhatóan.
– Apa… ő mindig dühös, amikor hazajön. Egyszer darabokra tépte a füzeteimet. Azt mondta, „nekem ne akarj okos lenni, inkább segíts otthon, ne járj iskolába!” De én szeretem a tanulást. Nagyon.
A tanárnő szíve összeszorult. Guggolva melléült.
– Ezért rejted el a könyveket?
– Igen… ha nem látja őket, nem tudja elpusztítani. Így tanulhatok… titokban.
A csend, ami köztük kialakult, szinte fájt. A nap sugarai sárgán világították meg az elhagyott udvart. A tanárnő nem tudott mást tenni, csak megszorította a kisfiú kezét.
– Marci… többé nem leszel egyedül ebben.
Sebők Tímea tanárnő másnap az igazgatói irodában ült, kezében egy csésze teával, de a tea már kihűlt. Szíve még mindig hevesen vert attól, amit Marcitól hallott. El kellett döntenie, mit tegyen. Bevonja a gyermekvédelmet? Vagy megpróbál valahogy közvetíteni?
Az igazgató, dr. Márton Gábor, egy tapasztalt, de jólelkű pedagógus volt, aki mindig nyitott volt a párbeszédre.
– Tímea, mondd csak... miért hívtál be ilyen korán?
A tanárnő letette a csészét.
– Gábor… tegnap valami olyat láttam, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.
Elmesélte, hogy Marci mit tett, és mit mondott.
Az igazgató homlokát ráncolva hallgatta végig, aztán lassan sóhajtott.
– Az apa bántja?
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy dühös, iszik, és széttépte a könyveit. Nem mer tanulni otthon, ezért rejtegeti az iskolai cuccait a föld alatt.
– Ez súlyos. De… nem feltétlenül jelenti azt, hogy fizikailag bántja. Viszont mentálisan? Egyértelmű.
Tímea bólintott.
– De Gábor… Marci azt kérte, ne mondjam el senkinek. Félt. És valahogy... bízott bennem.
Az igazgató felállt, lassan a polcokhoz sétált, és elgondolkodva húzta végig ujjait a könyvek gerincén.
– Tudod, mit? Adjunk időt. Közeledj hozzá. Beszélgess vele többet. És figyeljük. Ha a helyzet romlik, lépnünk kell. Addig... legyél mellette.
Tímea másnap odament a kisfiúhoz a szünetben.
– Marci, beszélgethetünk egy kicsit?
A fiú megállt a folyosón, kezében a szendvics, félénken bólintott. Leültek a kis olvasósarokhoz.
– Amit tegnap meséltél… nagyon bátor volt tőled.
Marci lehajtotta a fejét.
– Nem mondod el… ugye?
– Nem, ha nem akarod. De szeretném, ha tudnád, hogy segíteni akarok neked. És nem vagy egyedül.
Marci halkan megszólalt:
– Néha anyát is bántja. Kiabál vele. Néha... el is megy otthonról napokra.
– És anyukád mit mond ilyenkor?
– Csak annyit, hogy majd elmúlik. Hogy legyek jó, ne bosszantsam apát.
Tímea tanárnő mély levegőt vett. Tudta, hogy ezek a jelek nem múlnak el maguktól.
– Marci, van egy ötletem. Mit szólnál, ha lenne egy külön helyed az iskolában, ahol elrejtheted a dolgaidat? Nem kéne a földbe ásni.
A fiú szeme felcsillant.
– Tényleg?
– Tényleg. Van egy régi szekrény a tanáriban, kulccsal. Azt csak te használnád.
Marci egy pillanatig hallgatott, majd halkan suttogta:
– Köszönöm, tanárnő. Ez... ez nagyon sokat jelent.
Attól a naptól kezdve Marcinak lett egy saját kis zárható szekrénye a tanáriban. Senki más nem nyúlt hozzá. Minden reggel oda vitte be a tankönyveit, délután pedig visszarejtette. Tímea tanárnő minden alkalommal rámosolygott, néha meg is kérdezte:
– Hogy aludtál, Marci? Minden rendben otthon?
A fiú legtöbbször csak bólintott. De egy-egy pillantásból, egy lesütött szemből, egy szorosan összeszorított kézből többet elárult, mint bármilyen szavakból.
Egy pénteki napon történt, hogy Marci nem jött iskolába. A naplóban nem szerepelt igazolás, és a szülők nem értesítették az iskolát.
A tanárnő aggódni kezdett.
– Ez nem jellemző rá – mondta az igazgatónak. – Sosem hiányzik csak úgy.
Másnap újra nem jött. Harmadnap reggel Tímea elhatározta: utána jár. A naplóban ott volt a cím, és végül személyesen elment hozzájuk iskola után.
Egy régi, lerobbant ház állt az utca végében. Az ablakok zárva, a függönyök elhúzva, de egy ablakban halvány fény derengett.
Tímea bekopogott. Semmi.
Újra.
Aztán kattanás, nyikorgás, és megjelent egy nő az ajtóban – fáradt, meggyötört arccal, karikás szemekkel. Ő lehetett Marci anyukája.
– Jó napot kívánok, Sebők Tímea vagyok, Marci tanító nénije. Aggódtam… mert nem jött iskolába.
Az asszony szeme megtelt könnyel.
– Ne haragudjon… nem tudtunk szólni. A férjem… dühös lett… Marci miatt.
– Mi történt? – kérdezte Tímea, már előre sejtve a választ.
– Talált egy könyvet… nem tudom, hogyan… talán a hátizsákban maradt. Elszakította, kiabált, és… bezárta Marcit a szobába. Én nem tudok mit tenni, kérem, ne haragudjon...
A tanárnő lenyelte a torkában feltorlódó szavakat.
– Hol van most?
– Ott… – intett a ház sötétebb sarka felé.
Tímea odalépett az ajtóhoz. Kopogott.
– Marci… itt a tanító néni. Bejöhetek?
Odabentről egy halk, megtört hang szólt:
– Igen…
Amikor kinyílt az ajtó, Marci ott ült az ágy szélén, ölében egy félig elszakadt könyvvel.
Felemelte a fejét.
– Azt hittem… már sosem jössz el értem.
Tímea leült mellé, szelíden megsimogatta a fejét.
– Marci… sosem hagynálak magadra.
És aznap este – Tímea tanárnő közbelépésére – a hatóságok is megjelentek. Nem csaptak botrányt. Nem kiabáltak. De tették a dolgukat.
Az iskola is segített. Pszichológus járt ki hozzá. A tantestület gyűjtést szervezett, és egy új könyvcsomagot is kapott.
Hónapok teltek el. Marci újra mosolygott.
Egy nap Tímea az udvaron sétált, amikor Marci odafutott hozzá.
– Tanárnő! Nézze!
Egy kis füzetet mutatott – rajzokkal, szavakkal, cím: „A könyv, amit nem lehet elásni”.
– Ez az én könyvem. Én írtam. És nem fogom elásni. Soha többé.
Tímea szeme könnybe lábadt.
– Büszke vagyok rád, Marci.
A fiú elmosolyodott.
– Apa nem szereti az iskolát… de én igen. És már nem félek.