A hajnal még csak óvatosan kapaszkodott fel a Tisza fölé. November közepe volt, és az éjszaka átfagyott maradéka még ott ült minden vízcseppen, minden nádlevélen. A folyó felett tejfehér köd lebegett, mintha maga a Tisza próbálna takaróként bújni a hideg elől.
A levegő mindössze 3°C volt, ami a víz felett még hidegebbnek érződött. A csónak oldalát vékony jéghártya csípte, amikor a hullámok hozzáütődtek.
A motor tompán brummogott, és a csónak lassan szelte a sűrű hajnali ködöt.
Kovács Aladár, vagy ahogy a faluban hívták: Ali bácsi, vastag kabátban, sapkában, kesztyűben ült a kormány mögött. A háromfokos levegőtől még a bajsza is deres lett. A Tiszán nőtt fel, ott dolgozott egész életében, így a hideg számára inkább csak egy makacs ellenfél volt, nem pedig félelem.
Mellette a csónak orrában ott ült segédje, a huszonkét éves Finta Feri, becenevén Kölyök. A fiúnak még az orra is piros volt a hidegtől, és úgy vacogott, mintha valaki remegőre programozta volna.
— Ali bá… három fok van… három! Ki az, aki ilyen időben rákot keres? — panaszkodott, miközben dörzsölte a kezét.
— Mi, Feri. Mi vagyunk azok a bolondok. — húzta el a száját Ali bácsi. — A Tisza nem kérdezi, kinek van kedve. Aki nem jön ki hajnalban, nem kap semmit.
Feri megadóan sóhajtott, és beleburkolózott a kabátjába.
Mindketten érezték, hogy ez a hajnal más. A köd vastagabb volt a szokásosnál, a tiszai hangok tompábban terjedtek, és a levegőben volt valami különös nyugtalanító csend — egy olyan fajta, amit csak az vesz észre, aki egész életét a folyón töltötte.
Aladár felnézett az égre. A nap még csak sejtette, hogy felkel majd. Egy pillanatra mintha hallgatózni kezdett volna.
És ekkor… valami átvágott a csend sűrű tején.
Egy hang.
De olyan halk, olyan vékony, hogy először azt hitte, csak a víz csobbanása volt.
— Feri… csönd. — szólt Aladár.
— Mi az? — kérdezte a Kölyök, még mindig vacogva.
— Hallgass.
A motor leállt. A világ egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.
A Tisza lassan ringatta a csónakot. A nád susogott a ködben. Valahol messze egy kócsag felrikoltott.
Aztán újra.
Egy rövid, magas, panaszos sírás.
Feri egy pillanat alatt abbahagyta a viccelődést.
— Na… ez mi volt? — pislogott a ködbe.
— Állat. — felelte Aladár sötéten. — Kicsi. És bajban van.
A férfi elővette a távcsövet. A köd miatt alig látott valamit, de kitartóan pásztázta a szürkés tejfehérséget.
Aztán hirtelen megállt a keze.
— Ott… — préselte ki magából.
Feri előre hajolt.
Lassan kirajzolódott egy apró, sötét test a vízen. A hullámok ringatták, időnként megbillentette a köd. A kicsi lény feje alig-alig bukkant ki a víz fölé. A hideg novemberi Tisza könyörtelen volt.
— Ez vidrakölyök… — mondta Aladár zavartan. — A Tisza közepén… hajnalban… ezen a hidegen?
— Hát az anyja? — kérdezte Feri.
— Ha ott lenne, már látnánk. — csóválta a fejét Ali bácsi. — Ez a kicsi teljesen magára maradt.
A Kölyök elhalkult. A háromfokos levegőben a víz hőmérséklete még hidegebb volt, fagyos, életveszélyes. A kölyök pár percig se bírhatja tovább.
— Ha itt hagyjuk… — kezdte Feri.
— Akkor meghal. — fejezte be Aladár.
Csend lett.
A törvény szerint nem nyúlhatnak vadon élő állathoz.
A lelkiismeret szerint muszáj segíteni.
Aladár egy pillanatig sem habozott.
— Feri, hozd a merítőhálót. De lassan. — mondta halkan. — Nagyon lassan.
A Kölyök bólintott, elővette a hosszú nyelű hálót, és mellé térdelt.
A csónak finoman odasiklott a kis lényhez. A vidraporonty már alig mozdult, fejét időnként lebukva a víz alá. Reszketett, sírt, minden apró rezdülése könyörgés volt.
— Gyere, kislány… gyere csak… — suttogta Aladár, mintha a saját gyermekéhez beszélne.
A hálót nagyon óvatosan nyújtotta felé.
A kölyök egy utolsó, gyenge mozdulattal felé fordult.
A háló alatt megtámasztva, remegő kis testét lassan felemelték.
Feri elfordította a fejét. A hideg könnyeit elrejtette.
— Ali bá… ez nagyon rossz állapotban van…
— Tudom. — mondta halkan a férfi, miközben már futott a kabinba.
Előhúzott egy régi, meleg pokrócot — azt, amit évekkel korábban még a lányától kapott.
Belebugyolálta a kis testet, mintha a saját szívét csomagolná be.
A vidra nyöszörgött.
A hangja gyenge volt, de élő.
— Nyugi, kislány… itt vagy… most már nem engedlek el… — simította meg Aladár.
Feri közben elővette a termoszt.
— Adjunk neki meleget kívülről és belülről is, Ali bá?
— Először fel kell melegíteni. A testhő… az most a legfontosabb. — felelte a férfi, miközben kabátja alatt melengette a picit.
A hajnali köd lassan húzódott szét körülöttük, ahogy a csónak motorja újra felbőgött.
A part felé indultak.
A kis vidra a pokrócban reszketett, de már nem volt egyedül.
Aladár hatalmas, kemény keze finoman simogatta — olyan óvatosan, mintha a világ legértékesebb dolga lenne a karjában.
És ez még csak a történet kezdete volt.
A csónak motorja egyenletesen zakatolt, ahogy visszafelé haladtak a part irányába. A köd lassan engedett, de a levegő még mindig csontig hatolóan hideg volt. A víz fölötti hajnali fehérségben a kis vidra minden remegése úgy látszott, mintha egy apró madár vergődne Aladár karjaiban.
Az idő sürgetett.
3°C-ban egy ilyen apró állat percek alatt kihűl, a hideg víz pedig könyörtelenebb volt, mint bármelyik tél.
A kabinban Aladár kabátja alá szorította a kicsit, testmeleggel próbálva életet lehelni belé. A pokróc sarkát a mellkasára húzta, mintha páncélként védené a Tisza hideg leheletétől.
Feri időnként odapillantott.
— Ali bá… lélegzik rendesen? — kérdezte aggódva.
— Lassú… túl lassú. — felelte a férfi. — De él. És amíg él, addig mindent megteszünk érte.
Feri nagyot nyelt.
— Nem gondoltam volna, hogy ma… ilyen lesz a nap.
— A Tisza ilyen. — húzta el a száját Aladár. — Ha valaki ide születik, megtanulja, hogy minden hajnal mást hoz.
Néhány percig csak a motor hangja töltötte ki a csendet.
Aztán a pokróc alatt egy gyenge, remegő nyöszörgés hallatszott.
A vidrakölyök mocorgott, mintha elveszett álmában keresné az anyját.
Aladár finoman simította meg a fejét.
— Nyugi, kislány… itt vagyok… itt vagyunk… csak maradj velünk…
Hangja lágy volt, egészen szokatlanul gyengéd.
Feri ezt a tónust még soha nem hallotta tőle.
A part lassan kirajzolódott előttük: a kopasz fák, a csónakkikötő vén deszkái, a reggeli dérben csillogó pallók. A falu felé még nem ébredt fel senki.
Amikor kikötöttek, Aladár úgy tartotta a kis állatot, mintha ólom nélkül is elszállna a kezéből. Feri már ugrott is ki, hogy segítsen kikötni a csónakot, majd visszapattant mellé.
— Ali bá… hol fogjuk megmelegíteni? A házad messze van innen…
— A csónakkunyhó. — bólintott Aladár. — Ott van kályha. Ott kezdem el. A többi majd menet közben eldől.
A “csónakkunyhó” egy kis faépület volt a vízparton. Régi korok illatát árasztotta: halat, füstöt, nádat, olajat és hagyományt. Odabent egy vaskályha állt, amelyet ritkán használtak, de most életmentő lehetett.
Feri sietve rakott bele aprófát, újságot, mindent, amit talált. A gyufa nem akart lángra kapni a hidegben, de harmadik-negyedik próbálkozásra végre fellobbant a tűz.
— Gyere… melegedj… — mormogta Aladár a kicsinek, és óvatosan letette egy régi, meleg takaróra a kályha közelébe.
A vidrakölyök alig mozdult, csak a mellkasa járt aprókat.
Feri idegesen járkált fel-alá.
— Ali bá… hívjunk valakit? A nemzeti parkosokat? A természetvédőket?
Aladár egy pillanatig hallgatott.
— Hívunk, persze. De előbb hagyjuk, hogy felmelegedjen. Ha most hozzányúlnak, megijed, megint lehűl, és vége.
— De hát mégis csak…
— Feri. — fordult felé halkan, de olyan hangon, hogy a fiú elhallgatott. — Lélegeznie kell. Enni még nem adhatunk neki. Először meleg… aztán a többi. Tudni fogom, mikor…
A fiú lehajtott fejjel bólintott.
Odakint a reggel lassan kezdett megszületni. A köd felszállt, a nap aranyló csíkokat rajzolt a vízre.
Bent a kunyhóban egy új élet küzdött.
A vidra egyszer csak felnyikkant, most kissé erősebben. A szeme még csukva volt, de a hangban már nem csak félelem, hanem… bizalom is volt.
Aladár letérdelt mellé.
— Élsz, kislány… te makacsabb vagy, mint én… és az már valami. — mosolyodott el.
Feri mellé guggolt.
— Adjunk neki valamit inni? Tejet?
— Nem tejet. — rázta a fejét Aladár. — Nem bírná a gyomra. De… várj csak…
Feljebb állt, kinyitott egy kis fiókot, és elővett belőle egy régi cumisüveget.
Feri döbbenten pislogott.
— Ali bá! Az meg mi a csodának van itt?
— Volt már dolgom kóbor macskakölykökkel. — vigyorodott el. — Nem kérdeznek papírt. Én se fogok.
A kunyhó egyik sarkában volt egy kis tűzhely és egy rozsdás vízmelegítő. Aladár vizet tett fel melegedni.
— Nem forró kell, csak langyos. — magyarázta. — A vidrák nem bírják a hideg ételt sem.
Feri közben a kicsire nézett, aki enyhén mozdult a takaróban.
— Ali bá… nézd! Mintha… mintha jobb lenne.
— Persze hogy jobb. — mondta a férfi, miközben az arcán olyan melegség villant, amit ritkán látni. — Élni akar. És mi meg segítünk neki elérni azt.
A kályha lángjai pattogtak, a kunyhó lassan megtelt meleggel. Az ablakok bepárásodtak, a Tisza halk susogása beszűrődött, mintha maga a folyó is ott lenne velük.
A vidra apró mozdulattal közelebb húzta a mancsát a takaróhoz.
Olyan volt, mint egy újszülött gyerek.
Aladár ekkor megszólalt:
— Feri… adj neki nevet.
— Én?
— Te találtad meg először a hangját. Legyen a te tiszted.
Feri elgondolkodott. Majd váratlanul elmosolyodott.
— Legyen… Mira.
— Mira? — nézett rá Aladár. — Az meg miért?
— Mert csodát jelent. És hát… ez a kölyök maga a csoda, nem?
Aladár tekintete meglágyult.
— Az hát, Kölyök. Az hát.
A kunyhó csendjét csak a kályha halk duruzsolása és a vidra apró, lassú lélegzete töltötte ki.
De ők még nem tudták:
Mira élete akkor kezdődött igazán.
És ők ketten hamarosan olyan dologba keverednek, ami nemcsak a vidra sorsát, hanem saját múltjukat és jövőjüket is megváltoztatja.
A kunyhó lassan átmelegedett, a vaskályhában ropogott a fa, és a levegőben enyhe füst és forró víz illata terjengett. A falakon régi képek lógtak: kifakult fotók Aladárról, a régi halászbrigádról, pár emlékkép a lányáról, aki már évek óta külföldön élt.
A kicsi vidra — Mira — most már erősebben lélegzett, apró pocakja lassan emelkedett és süllyedt.
Feri ott guggolt mellette, szinte lélegzetvisszafojtva figyelte.
— Ali bá… most már… hm… most már olyan, mintha aludna, ugye?
— Alszik, igen. — bólintott Aladár. — A teste próbál regenerálódni. De még nem vagyunk készen.
A férfi felemelte az üveget, benne langyos vízzel, amelyhez egy kevés, vidráknak is biztonságos tápszerport kevert.
— Most megpróbáljuk, eszik-e egy kicsit.
Feri nagy szemekkel figyelte, ahogy a férfi óvatosan megemelte a kis állat fejét, és a cumisüveget közelítette a szájához.
A vidra először nem reagált. Aztán egy gyenge kis mozdulat…
Majd még egy…
És hirtelen a száját lassan rátapadt a cumira.
— Na látod… — suttogta Aladár meghatott mosollyal. — Ez az… így ni… ügyes vagy, Mira.
Feri arcán széles vigyor ragyogott.
— Ez hihetetlen! Hát Ali bá, maga egy állatmentő zsenialitás!
— Fogd be, Feri. — röhögött fel a férfi, de ez most szelíd nevetés volt. — Nem vagyok zseni. Csak van szívem.
Ez a mondat valahogy megütötte Ferit.
Megszokta, hogy Aladár mindig keménynek mutatja magát — úgy hitték, benne nincsenek könnyek, nincsenek gyenge pontok. A Tisza emberei ilyenek.
De most… most valami egészen más áradt belőle.
Ahogy Mira jóllakott, a kicsi hangot adott ki, egy halk, elégedett nyüsszenést.
Mintha azt mondaná: köszönöm.
Aladár azonban elkomolyodott.
— Most kell hívni a Nemzeti Parkosokat. Itt van az idejük. Mira életben van, de nem lehet nálunk.
Feri bólintott, elővette a telefonját, és tárcsázta a tiszai természetvédelmi központ számát.
— Jó napot, Finta Ferenc vagyok, a Tiszáról. Találtunk egy kihűlt vidrakölyköt. A Kolbász-partnál vagyunk, a csónakkunyhóban. Igen… él… már eszik is… Igen, várjuk magukat…
Letette a telefont.
— Azt mondták, húsz percen belül itt vannak.
— Jó. — bólintott Aladár. — Addig is figyeljük.
A húsz percből harminc lett, mire megjelent a terepjáró. Kiszállt belőle két természetvédelmi őr: egy középkorú, magas férfi, Dér Ákos, és egy fiatal nő, Sarkadi Luca, aki hatalmas sálba burkolózott, és úgy sietett a kunyhó felé, mintha a szíve húzná előre.
— Hol van a kölyök? — kérdezte Luca levegő után kapkodva.
— Itt. — mondta Aladár, és félreállt, hogy lássák Mirát.
A kicsi vidra ekkor már nyugodtan szuszogott, kis mancsait összekucorította a pokrócban. A bundája kezdett megszáradni, a színe visszakapta élénkségét.
Luca letérdelt elé, és egy pillanat alatt elolvadt az arca.
— Jaj, édes kicsi… hát te hogy kerültél a víz közepére ilyen hidegben?…
A hangja gyöngéd volt, tiszta és meleg — pont olyan, amitől egy kölyök azt gondolná: “biztonságban vagyok”.
Ákos közben a papírokat vette elő.
— Hol találták?
Feri elmesélte az egészet: a hajnali ködöt, a háromfokos levegőt, a sírás hangját, az emelést.
Ákos összevont szemöldökkel hallgatta.
— Szerencséje volt. Két fokkal hidegebb, és már nem tudták volna megmenteni.
Luca felnézett.
— Ez a kölyök fél napra volt a haláltól. Köszönjük… komolyan mondom… kevesen kockáztatnak ennyit egy kis állatért.
Feri a fejét vakarta.
— Nem nagy ügy…
— De az. — vágta rá Luca. — Nagyon is.
Ákos és Luca óvatosan egy speciális hődobozba tették Mirát, amelyet kifejezetten sérült vagy legyengült állatoknak használtak.
Mira megnyikkanva tiltakozott.
Nem akart elmenni.
És ekkor valami egészen váratlan történt.
A kicsi vidra kitolta a mancsát a pokróc alól, és…
Megfogta Aladár ujját.
Nem erősen.
Csak finoman.
De éppen eléggé ahhoz, hogy Aladár szíve kettéhasadjon.
A férfi odahajolt hozzá.
— Nyugi, kislány… nem hagylak magadra. Ők vigyáznak rád. És ha felépülsz… meglátogatlak. Ígérem.
Luca megrendülten nézte a jelenetet.
— Fogunk küldeni jelentést. És ha szeretnének… részt vehetnek a szabadon engedésén is.
Feri szeme felcsillant.
— Komolyan? Mi engedhetjük vissza?
— Ha minden jól megy… igen. — mosolygott Luca. — De az még hetek kérdése.
Mira ekkor újra megnyikkanva szorította meg Aladár ujját.
— Most menj, kislány… ez az utad. — súgta a férfi.
Luca finoman visszahúzta a mancsot, majd becsukta a hődoboz ajtaját.
A terepjáró motorja beindult.
És amikor elhajtottak, valami megváltozott a levegőben.
Mintha a Tisza is felsóhajtott volna.
Feri sokáig hallgatott.
Végül megszólalt:
— Ali bá… maga sírt?
— Fogd be, Feri. — morogta, de most mosolygott is hozzá. — A Tisza szele ment a szemembe. Hideg van. Csípi az ember szemét.
Feri elnevette magát.
— Tudja… nekem ez volt a legszebb reggel életemben.
— Nekem is, Kölyök. — felelte Aladár halkan. — Nekem is.
A Tisza lassan feléledt körülöttük. A nap felkúszott a nádas fölé, a víz csillogni kezdett, és a hajnal hideg színei meleg árnyalatokba fordultak.
És valahol egy kórházszerű állatközpontban egy apró vidrakölyök — Mira — békésen aludt.
Már nem volt egyedül.
Már nem fázott.
És már nem volt elveszett.
Ő volt a Tisza árva csodája, akit két egyszerű halász mentett meg hajnalban, három fokban, ott, ahol a remény néha elbújik a ködben.
De aznap reggel…
nem bújt el.