„Komolyan mondom, János, ez volt életem egyik legjobb hétvégéje!” – sóhajtottam elégedetten, miközben a kanapéra huppantam, még mindig a Balaton illata ült a hajamban.A férjem, János, mosolyogva kortyolt a kávéjába. „Látod, mondtam, hogy jót fog tenni ez a kis balatoni kiruccanás. Ráfért már ránk, Margó.”
Az egész egy spontán ötletből indult: pénteken beültünk az autóba, és irány a Balaton. Szombaton pedig megtörtént az, ami sosem szokott: én felvettem egy fekete, kétrészes fürdőruhát. Nem szoktam. Nem azért, mert szégyellném magam – bár, persze, az évek nyomai ott vannak rajtam –, hanem mert nem éreztem rá alkalmat. De azon a napon jó kedvem volt.
A strandon János szinte le sem vette rólam a szemét.– Hűha, Margó, hát hogy lehet valaki ennyire gyönyörű ötvennyolc évesen? – mondta, és olyan őszintén mosolygott, hogy a szívem összeszorult.– Ne cukrozzál itt nekem! – vágtam rá nevetve, de azért jól esett.
És akkor odalépett hozzánk egy fiatal lány, kezében telefonnal.– Elnézést, nem szeretnék tolakodni… de annyira szép pillanatot láttam. Ahogy a férje átölelte magától értetődően… készítettem egy képet. Szeretnék önöknek elküldeni.
Megköszöntük, elkértem a képet, és délután, amikor hazaértünk, feltöltöttem a Facebookra. Egy szív alakú emojit is tettem mellé, meg egy rövid sort: „A szerelem nem ismeri az időt.”
Tudjátok, ilyenkor jönnek a kedves kommentek: „Milyen csodaszép pár vagytok!”, „Példaértékű a kapcsolatotok!” – és így tovább.De jött egy komment, ami úgy szíven ütött, hogy percekig csak bámultam a monitort.
Ez állt benne:
„Tényleg? Hogy lehet valaki ennyire gátlástalan, hogy a RÁNCOS testét mutogatja fürdőruhában?! Borzasztó látvány.”
És ki írta? A menyem, Júlia.
– Ez most komoly? – kérdeztem hangosan.– Mi az? – lépett oda János, és amikor meglátta a nevet, az arca elkomorodott.– Júlia… – suttogta. – A saját menyed?
Éreztem, ahogy a fülem ég. Először csak a szégyen jött. Aztán a düh.– Hát ez elképesztő! – csaptam le a laptop tetejét. – És tudod mit? Nem fogom szó nélkül hagyni.
János sóhajtott.– Margó, lehet, hogy jobb lenne elengedni. Tudod, Júlia… kicsit… nyers.– Nyers?! Ez bunkóság volt, nem nyersség! – vágtam rá. – És én ezt most… valahogy meg fogom tanítani neki, hogy nem így beszélünk emberekkel, főleg nem a családban.
Innen indul az én „kis tervem”. Elhatároztam, hogy lesz egy családi bográcsozás nálunk. Meghívunk mindenkit: gyerekek, unokák, rokonok. És Júlia is ott lesz.
A tervem egyszerű volt: nem támadni akartam, hanem tanítani. De úgy, hogy a szíve közepéig menjen az üzenet.
A bográcsos napra gyönyörű idő köszöntött be. A kert tele volt frissen nyírt fű illatával, a szél hozta a szomszéd muskátlijának édes illatát. János a fészerből cipelte ki a hatalmas bográcsot, én meg a konyhában a zöldségeket aprítottam.
– Biztos vagy ebben, Margó? – kérdezte újra, miközben leült a teraszra. – Nem lesz ebből családi botrány?– Nem lesz botrány – mosolyogtam. – Csak egy kis… tanulságos beszélgetés.
Dél körül kezdtek szállingózni a vendégek. Először a lányom, Zsófi jött a gyerekekkel, majd megérkezett a fiam, Péter is – mellette ott feszített Júlia, a menyem, napszemüveg mögé rejtett szemekkel, a szokásos magabiztos mosolyával.
– Szia, anyu! – intett Péter. – Mmm, de jó illatok vannak!– Sziasztok! – léptem oda, és puszit adtam nekik. Júlia csak biccentett.
A kert lassan megtelt. A bográcsban rotyogott a marhapörkölt, a gyerekek a fűben játszottak, a férfiak söröztek. Minden békés volt – de én tudtam, mi következik.
Amikor az ebéd után mindenki kényelmesen elhelyezkedett a teraszon, elővettem a tabletemet.
– Van itt valami, amit szeretnék megmutatni nektek – kezdtem.János rám nézett, és a szemével jelezte: Biztos vagy benne? Én bólintottam.
Felraktam a képet, amit a Balatonon készített rólunk az a kedves idegen.– Ez itt egy pillanat, amit soha nem felejtek el – mondtam. – Nem azért, mert milyen szép a víz… nem is azért, mert milyen jó a bikini szabása… hanem mert ez a kép számomra a szeretet, a hűség és az együtt töltött évek jelképe.
Mindenki mosolygott, bólogatott. És akkor folytattam:– Viszont… ez a kép nem mindenkinek jelentett szépet. Volt, aki inkább arra figyelt, hogy… „ráncos a testem”.
A csend, ami ezután beállt, szinte kézzel fogható volt. Péter felkapta a fejét.– Anyu… ki mondott ilyet?– A menyed – mondtam, és Júliára néztem. – Pontosabban: „Borzasztó látvány.”
A levegő megfagyott. Júlia arca kipirult.– Én… én nem úgy gondoltam… – kezdte halkan.– Pedig így írtad – vágtam közbe. – És tudod, miért mondom el ezt most, mindenki előtt? Mert a szavaid nemcsak nekem szóltak. Hanem mindenkinek, aki elmúlt negyven, ötven, hatvan. Mert mindannyiunk teste változik. És a ráncok, a foltok, a megereszkedett bőr – ezek nem szégyenfoltok, hanem évtizedek történetei.
A teraszon teljes csend lett. A gyerekek is abbahagyták a labdázást.
Júlia lesütötte a szemét.– Sajnálom – mondta végül. – Nem gondoltam, hogy ennyire fájdalmas lesz. Csak…– Csak mit? – kérdeztem.– Csak ostoba voltam – ismerte be. – Néha azt hiszem, hogy amit én szépnek látok, az az egyetlen helyes.
János megszólalt:– Júlia, a szépség nem a ránctalanságban van. Hanem abban, hogy van kivel nevetni, sírni, öregedni.
A többiek bólintottak.
– Tudod – folytattam –, én nem haragszom rád. Inkább azt szeretném, ha legközelebb, amikor valaki olyasmit csinál, amit te nem tennél, nem a bántás lenne az első reakciód.
Júlia lassan bólintott.– Megtanultam. Ígérem.
A bográcsos nap után napokig nem hallottam Júliáról. Őszintén szólva, nem is tudtam, mire számítsak. Talán haragban maradunk, talán csendben elsimul az ügy, és soha többé nem beszélünk róla.
Egy péntek délután viszont becsöngetett.Amikor ajtót nyitottam, ott állt egy csokor napraforgóval a kezében – a kedvenc virágommal.
– Margó, bejöhetek? – kérdezte halkan.– Persze – feleltem, és félreálltam az ajtóból.
Leültünk a konyhaasztalhoz. Nem volt nála a megszokott magabiztos mosoly, inkább tétován, kissé feszülten ült velem szemben.
– Tudom, hogy már elmondtam a bográcsozáson, hogy sajnálom… de azóta is azon gondolkodom, amit mondtál – kezdte. – És rájöttem, hogy nemcsak neked tartoztam bocsánatkéréssel, hanem magamnak is.
– Magadnak? – kérdeztem.
Bólintott.– Igen. Mert amikor másokat bántok a külsejük miatt, valójában saját bizonytalanságomat vetítem ki rájuk. Tudod, én is rettegek attól, hogy egyszer majd… öreg leszek. És ahelyett, hogy ezzel szembenéznék, inkább támadok.
Ekkor elővett egy borítékot.– Ebben van egy ajándékutalvány egy wellnesshétvégére… neked és Jánosnak. Én szeretném állni.
– Júlia… – kezdtem, de közbevágott.– Nem, hagyd. Ez nem a pénzről szól. Hanem arról, hogy megérdemlitek. És… szeretném, ha tudnád, hogy tanultam ebből.
Mosolyogtam, bár éreztem, hogy kicsit összeszorul a torkom.– Köszönöm, Júlia. És tudod mit? Megbocsátok. Nem azért, mert elvárom, hogy hibátlan legyél… hanem mert látom, hogy igyekszel jobb lenni.
A wellnesshétvége csodálatos volt. Ott, a termálmedencében ülve, János rám nézett, és azt mondta:– Látod, Margó? Néha a legfájdalmasabb pillanatok hozzák el a legnagyobb változást.
Igaza volt. Mert bár a ráncaink nem tűntek el – és nem is kell, hogy eltűnjenek –, a családunkban valami mégis kisimult: a feszültség, ami addig köztünk volt.
Ma már, amikor egy családi fotó kerül fel a Facebookra, mindig látom Júlia nevét a hozzászólások között:
„Gyönyörűek vagytok!”„Imádom, mennyire boldogok vagytok!”
És ilyenkor elmosolyodom. Nem azért, mert hízeleg, hanem mert tudom: megtanulta, hogy a szépség nem a tökéletességben, hanem a történetekben és a szeretetben rejlik.