Amikor kiderült, hogy halálos betegségem van, a férjem beadta a válópert – de hónapokkal később olyan történt, amire senki sem számított…”
Sziasztok, Anikó vagyok, 34 éves. Budapesten éltünk a férjemmel, Zoltánnal, aki nálam két évvel idősebb. Nyugodt, rendezett életet éltünk: közös lakás, stabil munkahely, nyaralások a Balatonnál. Mindenki azt mondta rólunk, hogy „példás házasság”. Én is hittem benne – egészen addig a napig, amíg össze nem omlott körülöttem minden.
Az orvos szobájában ültem, amikor kimondta a szavakat:— Sajnos, Anikó, a vizsgálatok alapján egyértelmű, hogy tüdőrákról van szó. Az állapot előrehaladott, és mielőbb el kell kezdenünk a kezeléseket.
Úgy éreztem, mintha a padló kicsúszott volna a lábam alól. Zoltán mellettem ült, megszorította a kezem, és azt mondta:— Ne aggódj, kicsim! Együtt átvészeljük. Én itt leszek melletted.
Az első hónapokban valóban így volt. Virágot hozott, vacsorát főzött, fogta a kezem, amikor hánytam a kemoterápia után. Azt hittem, tényleg kitart mellettem.
De lassan változni kezdett. Egyre gyakrabban maradt bent „túlórázni”, esténként hidegen szólt hozzám, sőt, néha napokig alig beszéltünk. Egy alkalommal, amikor megkérdeztem, miért viselkedik így, csak ennyit felelt:— Fáradt vagyok. Ne nyaggass.
És akkor már éreztem: valami nincs rendben.
Hónapokkal később tudtam meg az igazságot. Egyik barátnőm, Erika szólt, hogy látta Zolit kézen fogva sétálni egy fiatal nővel a Westendben. A szívem összetört – de valahol mélyen nem lepődtem meg. Már régóta éreztem, hogy van valaki más.
Amikor szembesítettem, nem is tagadta.— Igen. Van valakim. Elegem van abból, hogy mindig csak a kórház, a betegség, a gyógyszerek… Én is ember vagyok! – vágta a szemembe.
Csak némán álltam. Nem volt erőm veszekedni.
Nemsokára kiderült, hogy műtétre van szükségem – az utolsó esélyre. A kockázat óriási volt: lehet, hogy soha nem ébredek fel az altatásból. Az operáció előtti este a kórteremben feküdtem, amikor kinyílt az ajtó, és Zoltán lépett be. Kezében iratokat tartott.
— Anikó, ezt most alá kell írnod. – hangja hideg volt, idegen.
— Most? – kérdeztem döbbenten. – A műtét előtt? Nem várhatnál legalább addig?
— Nem. Elegem van a halogatásból. Ezek a válópapírok.
A szívem összeszorult. Sírtam, miközben reszkető kézzel aláírtam. Nem a betegség, nem a halálfélelem miatt hullottak a könnyeim – hanem az árulás miatt. Ő hátat fordított, és egyetlen búcsúszó nélkül távozott.
Azt hittem, ott véget ér minden. De az élet másképp döntött.
A műtét sikeres volt. Hosszú hetekig tartott a lábadozás, de lassan erőre kaptam. Visszanőtt a hajam, újra tudtam mosolyogni. Már nem volt mellettem Zoltán, de megtanultam nélküle élni.
Eltelt fél év. Egyik este kopogás hallatszott az ajtón. Amikor kinyitottam, megdermedtem. Zoltán ült a küszöbön – kerekesszékben.
— Anikó… kérlek, bocsáss meg. – hangja remegett. – Balesetem volt. Az a nő… elhagyott. Én… én egyedül maradtam. Segítened kell!
Sokáig néztem őt. A szemében kétségbeesés ült, az arca sápadt volt. Egykor mindenem volt, most csak egy árnyék. A szívem furcsa nyugalmat érzett.
— Emlékszel, mit mondtál nekem a műtét előtt? – kérdeztem halkan. – Hogy eleged van belőlem. Hogy mást akarsz.
— Tévedtem! – tört ki belőle. – Én… buta voltam. Te vagy az egyetlen, aki valaha is szeretett.
És én akkor megértettem valamit. Az élet valóban bumeráng. Amit másoknak okozol, az előbb-utóbb visszatér hozzád.
Nem kiabáltam, nem sírtam. Csak ennyit feleltem:— Segítek, de nem mint feleség. Hanem mint ember a másiknak. A szerelemnek köztünk vége.
Zoltán szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy most veszített el igazán.
Én pedig bezártam magam mögött a múlt ajtaját, és kiléptem a jövőm felé.